A környezetvédők – akik számottevően növelték parlamenti helyeik számát – három feltételhez kötik bármilyen koalícióban való részvételüket. Ezek: ambiciózus klímapolitika egy nagyszabású beruházási programmal megfejelve, szociálisan igazságos ökológiai átállás a nagy cégek megadóztatásával (karbonadó), és a jogállami elvek következetes érvényesítése.
Az EP politikai ambiciói jelenthetik az igazi veszélyt a Tanácsnak
Magasra tette a lécet az Európai Parlament politikai centruma, amikor elhatározta, hogy egy „progresszív program” mentén alakít többséget és ad mandátumot az Európai Bizottság következő elnökének. Ha ehhez még a csúcsjelöltet is le tudnák nyomni a kormányok torkán, akkor a választásoktól új politikai irányt és új intézményi vezetői garnitúrát várók nagyot csalódhatnak.
A szocialisták, a liberálisok és a zöldek által körvonalazott politikai program csak abban hasonlít az euroszkeptikus erők prioritásaihoz, hogy elfogadhatatlannak tekinti a status quo-t és gyökeres változtatásokat szeretne az eddigi politikában. A magukat „progresszívnak” nevező bal- és liberális centrumpártok programja azonban nem csak a radikális jobboldal számára lehet baljóslatú, hanem számos olyan kormány számára is, amelyek egyébként Európa-pártiak.
Mégpedig azért, mert ambiciózusabb klímacélokat akarnak, fel kívánják gyorsítani a zöld gazdaságba való átmenetet, tovább mennének azon az úton, ami európai szintre helyezi az adó- és a szociális politikát, és határozottan kiállnának a jogállami értékek mellett.
Ha az említett pártok nem is értenek egyet minden kérdésben, de a fő vonalakban igen. Fejtörést okoz viszont számukra, hogy nem rendelkeznek többséggel (legalább 376 képviselői mandátummal) a leendő EP-ben, ezért szükségszerűen tárgyalóasztalhoz kell ülniük a legnépesebb pártcsoporttal, az Európai Néppárttal. Másfelől az EPP-nek sincs nagyon más választása, mint a tárgyalás, mivel hangadó politikusai kategorikusan elutasították Orbán Viktor ajánlatát egy, a politikai paletta jobboldalán átívelő nagy jobboldali blokk létrehozására.
A tárgyalások egy-két nappal az EP-választás után már el is kezdődtek, és Manfred Weber – aki továbbra is élvezi az EPP-pártcsalád túlnyomó részének támogatását csúcsjelöltként a Bizottság élére – már jelezte is, hogy pártja a többség érdekében kész kompromisszumokra. Az előjelekből ítélve inkább az EPP-nek kell majd a megállapodás érdekében a programját hozzáigazítania a többi párthoz, mint fordítva. Ebben kulcsszerep jut a királycsináló szerepbe került liberálisoknak, akik – legalábbis a csúcsjelölti viták tanúsága szerint – számos kérdésben közeledtek a szocialistákhoz és a zöldekhez.
Ez a közelség a jelek szerint a Demokratikus Koalíciót (DK) is megkísértette, amely meglepetésre négy képviselőt is küldhet az EP-be, és a párt elnöke, Gyurcsány Ferenc múlt szerdán a liberálisok és a szocialisták frakcióvezetőjének „ajánlatát” is meghallgatta, míg a DK elnöksége végül pénteken a maradás mellett döntött. „Nagyon erős elmozdulást látok a liberálisok részéről szociális és környezetvédelmi kérdésekben is. A föderális Európa is fontos elem mindkettő párt programjában” – fejtegette még a döntés előtt a BruxInfónak Dobrev Klára, a DK listavezetője.
Miközben az Európai Néppárt a stabilitásra és az egyébként általa is támogatott változtatásokban a fokozatosságra helyezi a hangsúlyt, három potenciális partnere radikálisabban szakítana a múlttal és a status quo vállalhatatlan védelmezését veti a kereszténydemokrata politikai riválisok szemére.
A szocialisták bizonyos értelemben zöldebbek lettek a zöldeknél is, amikor a csúcsjelöltjük, Frans Timmermans útján a kampány során értésre adták, hogy fel szeretnék gyorsítani az alacsony szénkibocsátású gazdaságra való áttérést, és a már elfogadott 2030-as -40 százalékos kibocsátás-csökkentési célt is 55 százalékra emelnék. „Go for green” – mennydörögte Frans Timmermans a csúcsjelöltek egymás követő vitáin, hogy néhány héttel később Udo Bullmann, az S&D német frakcióvezetője elismerje, hogy legalábbis a német választók a zöldeknek nagyobb hitelt adtak ebben a kérdésben.
A szocialisták a baloldali gyökerekhez visszakanyarodva karbonadó kivetésével finanszíroznák meg a “new green deal”-t, és a tranzíció költségeinek az enyhítésére külön egy pénzalapot hoznának létre a következő hétéves keretköltségvetésben. Macron francia elnök elhibázott próbálkozására (sárga mellényesek mozgalma) ujjal mutatva igazságos tehermegosztást követelnek annak érdekében, hogy az új zöld és digitális gazdaság bevezetése ne gyarapítsa tovább a társadalmi egyenlőtlenségeket.
Miként azt Bas Eckhout, a zöldek egyik csúcsjelöltje a BruxInfónak adott telefonos interjúban elmondta, a környezetvédők – akik számottevően növelték parlamenti helyeik számát – három feltételhez kötik bármilyen koalícióban való részvételüket. Ezek: ambiciózus klímapolitika egy nagyszabású beruházási programmal megfejelve, szociálisan igazságos ökológiai átállás a nagy cégek megadóztatásával (karbonadó), és a jogállami elvek következetes érvényesítése.
Ska Keller, a zöldek másik csúcsjelöltje szerint az európai döntéshozóknak két CO2 árat kellene rögzíteniük úgy, hogy az abból befolyó bevételt újra lehetne osztani az alacsonykeresetűek között. Keller úgy vélte, hogy uniós szinten még mindig 56 milliárd euróval szubvencionálják a fosszilis üzemanyagokat. Ennek elvétele meg a nagy cégek adóelkerülésének leállítása szerinte számottevő anyagi forrásokat eredményezne az energetikai átállás terheinek enyhítésére.
A zöldek egy másik vesszőparipája, hogy a szennyező fizet elv érvényesítésével a légiközlekedés is bekerüljön a kibocsátás-kereskedelem ernyője alá.
Guy Verhofstadt és Margrethe Vestager, akik ugyan hivatalosan nem csúcsjelöltek, de ők képviselték a liberálisokat a viták során, több meglepő kijelentést is tettek, jelezve az elmozdulást. Az egyik a karbonadó bevezetésének a szükségessége volt, a másik az, hogy az EU csak olyan kereskedelmi megállapodást írjon alá harmadik országokkal, ami magába foglalja a párizsi klímavállalásokat és a környezetvédelmi sztenderdeket is. Verhofstadt szájából pedig még az is elhangzott, hogy a szociális politikát is európai szintre kellene vinni.
A helyi átlagbér legalább 60%-nak megfelelő minimálbér bevezetése minden országban a szocialisták egyik fő követelése, amihez a zöldek és óvatosan a liberálisok is felzárkóztak.
A balliberális oldalon tehát közös alapelvek mentén érlelődik egy közös platform, amire az EPP-nek várhatóan engedmények árán kellene rácsatlakoznia. Ez nem lesz könnyű, mert Weberék eddig nem támogatták a karbonadó bevezetését, a munkahelyek megóvásának szándékával lassítanák a klímaátmenetet és kevésbé hívei a szociális Európának is.
A politikai centrumhoz tartozó négy pártcsalád ugyanakkor egyetért abban, hogy a jogállamot a jelenleginél hatékonyabban és erélyesebben (jogilag kötelező mechanizmussal) kell védelmezni a következő ciklusban, miként abban is, hogy a renitenseket pénzelvonással kellene büntetni.
A liberálisok, a szocialisták és legkevésbé egyértelműen a zöldek is figyelmeztették a Néppártot, hogy nagyban javítaná az esélyüket a többségben való részvételre, ha búcsút intenének a magyar kormánypártnak, a Fidesznek.
A néppárti csúcsjelölt és a liberálisok frakcióvezetője a minősített többségi szavazás külpolitikai döntéshozatalban való kiterjesztését is erőteljesen szorgalmazza.
Aligha kétséges, hogy ha a fent említett prioritások politikai programmá forrnak össze három vagy négy centrumpárt részvételével, az nem csak az Európa-ellenes erőknek lenne rossz hír, de komoly súrlódásokat vetít előre jó néhány tagállami kormánnyal, köztük Európa-pártinak számító kabinetekkel is, amelyeknek egészen más elképzeléseik vannak az adó- vagy a szociális politika alakításáról.
Egyes elemzők szerint még egy okkal több a kormányoknak, hogy megpróbálják megakadályozni egy EP-által támogatott és neki lojális csúcsjelölt bizottsági elnökké választását.
