Egyértelmű, hogy kimerítettük a bolygónk nyújtotta lehetőségeket. Ha nem változtatunk, akkor ennek szörnyű következményei lesznek. Erre kellene fókuszálni a gazdasági növekedéssel kapcsolatban?
Az előttünk álló fenyegetések közül a klímaváltozás a legegyértelműbb kockázat, és már bepillantást kaphatunk abba is, hogy milyen költségekkel jár az éghajlat változása. Amikor „rólunk” beszélek, akkor abba az amerikaiakat is beleértem. Az Egyesült Államokban, ahol az egyik fő politikai pártot a klímatagadók uralják, a legmagasabb az üvegházhatású gázok kibocsátásának mértéke egy főre vetítve. Egyben az USA az egyetlen ország, amely megtagadta a 2015-ös párizsi klímamegállapodás betartását.
Így van abban valami ironikus, hogy az Egyesült Államok vált az egyik olyan országgá, ahol a legnagyobb a szélsőséges időjárási események által okozott anyagi károk mértéke.
Néhány közgazdász még ma is úgy gondolja, hogy nem kell nagyon aggódni, amíg az átlagos globális hőmérséklet-emelkedés szintjét 3-4 Celsius-fokon tartjuk, szemben a párizsi megállapodás által meghatározott 2 Celsius-fokos küszöbértékkel. Ez egyszerűen ostoba hazardírozás. Az előrejelzések szerint az üvegházhatású gázok koncentrációjának mértéke több millió éve nem látott szintet fog elérni, és nincs hova mennünk, ha nem tudjuk megfékezni a káros folyamatokat.
Azok a tanulmányok, amelyek azt állítják, hogy a világ tolerálni tudja a magasabb hőmérsékletet, teljesen tévesek. Miután ezek a tanulmányok mellőzik a megfelelő kockázatelemzéseket, a bennük felvázolt modellek nem kezelik megfelelő súllyal a „rossz fejlemények” valószínűségét. Minél nagyobb súllyal kezeljük ezeknek a rossz fejleményeknek a kockázatát, és minél rosszabbak ezek a szcenáriók, annál nagyobb óvatossággal kellene eljárnunk.
Ha kevés vagy túl kevés súlyt helyezünk az igen káros kimenetelekre, akkor ezek a tanulmányok rendszerszinten úgy torzítják az elemzési összképet, hogy nem kell tennünk semmit.
Továbbá ezek a tanulmányok a valószínűsíthető károk terén alábecsülik a nem lineárisan zajló fejlemények hatását. Más szóval elképzelhető, hogy a gazdasági és ökológiai rendszerünk ellenálló lehet a kisebb hőmérséklet-változásokkal szemben, a károk növekedése is ezzel arányos lesz, de amint a klímaváltozás mértéke elér egy bizonyos szintet, a károk gyorsabban növekednek, mint amennyire a hőmérséklet változik.
Akik a „várjuk ki, és meglátjuk” megközelítés mellett érvelnek a klímaváltozással kapcsolatban (vagyis azt mondják, hogy pénzkidobás lenne most hatalmas intézkedéseket tenni egy, a távoli jövőben bekövetkező bizonytalan kockázat miatt), jellemzően ezeknek a jövőbeli károknak a mértékét nem veszik figyelembe. Azaz ha valaki egy olyan lépést tesz, ami a jövőben kedvező vagy káros hatásokkal jár, meg kell becsülnie a jövőbeli károk és előnyök mostani értékét. Ha ötven év múlva 1 dollár ugyanannyit érne, mint most, akkor feltehetően motiváltak lennénk arra, hogy erőteljes lépéseket tegyünk a károk megelőzése érdekében. Ha viszont 1 dollár ötven év múlva csak 3 centet ér, akkor nem így tennénk.
Döntő fontosságú, hogy milyen módon értékeljük a jövőbeli költségeket és hasznokat a jelen helyzethez viszonyítva. Donald Trump amerikai elnök adminisztrációja valójában azt állítja, hogy nem kíván most mintegy 3 centnél többet költeni arra, hogy megakadályozza az 1 dolláros veszteséget ötven év múlva.
A jövő nemzedékei nem számítanak sokat. Ez erkölcsi szempontból káros megközelítés.
Erőteljes lépésekre van szükség, hogy elkerüljük a klímakatasztrófát, amely felé a világ tart. Üdvözlendő fejlemény, hogy oly sok európai vezető a globális törekvések élére állt, hogy a bolygó karbonsemleges legyen 2050-re. A High-Level Commission on Carbon Prices nevű testület – amelynek társelnöke vagyok Nicholas Sternnel – jelentése szerint el tudjuk érni a párizsi megállapodás célját, vagyis a globális felmelegedés 2 Celsius-fokban történő korlátozását oly módon, hogy közben az életszínvonal is erősödik. A zöldgazdaságba való átmenet ugyanis élénkítheti az innovációt, fokozhatja a jólétet. Ezzel a nézettel szemben vannak olyanok, akik szerint a párizsi megállapodás céljait csak a gazdasági növekedés leállításával lehet elérni. Azt gondolom, ez téves nézet. Bármennyire félrevezető lehet a folyamatos GDP-növekedésre vonatkozó rögeszme, gazdasági növekedés nélkül több milliárd ember maradna megfelelő élelmezés, lakhatás, ruházkodás, oktatás és egészségügyi ellátás nélkül.
Elegendő mozgástér áll rendelkezésünkre, hogy megváltoztassuk a növekedés minőségét annak érdekében, hogy jelentősen csökkenjen annak környezeti hatása. Így például nagyobb technológiai fejlődés nélkül is el tudjuk érni a karbonsemlegességet 2050-re.
Ez azonban nem fog bekövetkezni magától, és nem is fog megtörténni, ha azt csak a piacokra hagyjuk. Csak akkor fog bekövetkezni, ha a nagymértékű állami beruházásokat erőteljes szabályozással és megfelelő, ökológiai szempontból kiigazított árazással kombináljuk. Továbbá ez nem történhet meg, vagy nem fog bekövetkezni, ha ennek az átállásnak a terhét a szegényekre helyezzük: a környezeti fenntarthatóságot csak a nagyobb mértékű társadalmi igazságosságra való törekvésekkel együtt lehet elérni.
Joseph E. Stiglitz, a Columbia Egyetem közgazdasági Nobel-díjas professzora, a Roosevelt Institute vezető közgazdásza.
