A kultúrnövények termesztési határára vonatkozóan egyértelműek a fejlett középkorból származó leletek: az Alpokban az erdőhatár 2000 méter fölé húzódott, ez olyan érték, amely nem éri el ugyan a bronzkori optimumot, de jóval a 20. századi érték felett van. Az erdőhatár a teljes ökológiai rendszer eltolódásának a mutatója: még a fákat megelőzően húzódnak felfelé a zuzmók, a moha- és fűfélék, a virágok és velük együtt a rovarok, a kisemlősök és a madarak. A dűlőnevek arra engednek következtetni, hogy a fejlett középkorban Németországban nemcsak a Majna, Rajna és Mosel környéki, régi római telepítési területeken termesztettek szőlőt, mégpedig a mai szőlőhegyeknél 200 méterrel magasabban is, hanem azon jóval túl, Pomerániában és Kelet-Poroszországban, valamint Angliában, továbbá Skócia és Norvégia déli részein is. Ez azt igazolja, hogy éjszakai fagyok ritkán fordultak elő, és a nyári napsugárzás mennyisége elegendő volt a szőlőtermesztéshez.
Németországban a 20. század végéig a Saale-Unstrut-i borok jelentették a szőlőművelés északi határát – és ezeket a borokat nem sokkal az előttig inkább csak a szokatlan ízek kedvelői tartották becsben. A 21. század elején Mecklenburgban és Belgiumban új területeket jelöltek ki a minőségi szőlők termesztésére, de ezzel még mindig nem érték el a szőlőművelésnek a középkorra jellemző északi határát.
A pollenvizsgálatok kimutatták, hogy a fejlett középkor idején Norvégiában olyan gabonafajtákat termesztettek, amelyeknek a lehűlés kezdetével megszűnt a művelése. Egészen Trondheimig megtermett a búza, és közel a 70. északi szélességi fokig termesztettek árpaféléket. A letelepedett parasztok által megművelt mezőgazdasági területek terjeszkedése a 9. és 10 században kezdődött. A meleg periódus csúcspontján a völgyekben átlagosan 100-200 méterrel följebb húzódtak, mint az újkorban. Ezeknek a megművelt területeknek a legnagyobb része 1300 után ismét veszendőbe ment. Nagy-Britannia több részén a szántóföldek olyan magasságokig terjedtek, mint előtte és utána hosszú ideig nem. A skót határ mentén elterülő Northumberland zord völgyeiben a hasznosított földterület határa akár 320 méter magasságba is felért.
Ázsiában is észlelhető volt a vegetáció északi irányú vándorlása. Ahogy a régi kínai feljegyzésekből kitűnik, a citrusfélék és a Boehmeria nivea nevű gyógynövény termesztési határa soha nem húzódott olyan messze fenn északon, minta 13. században. Mindkettő szubtrópusi növény, és terméshozamuk a kellő meleg függvénye. Művelési határuk 1264-ben több száz kilométerrel volt északabbra, mint a 20. században.
A kedvezőbb hőmérsékleteket az állatvilág vizsgálata is igazolja, például azok a régészeti ásatások, amelyeket az észak-angliai Yorkban, a római Eboracumban folytattak. York valamivel északabbra fekszik, mint Moszkva, de a Golf-áramlatnak köszönhetően viszonylag enyhe klímával rendelkezik. A hidegre érzékeny rovar (poloska), a Heterogaster urticae szolgál itt klímamarkerként: előfordulása mind a római optimum, mind a normann fejlett középkor idején régészetileg kimutatható Yorkban. Viszont az angolszász időkben és a viking-korban, továbbá a kis jégkorszak idején teljesen hiányzott. A modern kori felmelegedés ellenére a Heterogaster urticae a 20. században csak Anglia napos déli vidékein volt fellelhető. Ugyancsak a fejlett középkori meleg periódus magas hőmérsékleteire utal az Aglenus brunneus nevű bogár előfordulása York sűrűn beépített középkori városközpontjában. A meleget kedvelő rovarok nagyobb élettere a betegségek terjedésére is hatással volt. Az Anopheles-szúnyog például Európa nagy részén elterjedt, és a fejlett középkorban a malária is jellemző betegség volt egészen Angliáig. A sáskajárások, amelyek a 20. században inkább Afrika nevéhez fűződnek, a fejlett középkorban és még a 14. században is isméltelten terméskieéseket idéztek elő Közép-Európában.
Forrás: Wolfgang Behringer: A klíma kultúrtörténete – a jégkorszaktól a globális felmelegedésig. Corvina Kiadó, Budapest. Második kiadás, 2017.
Kép: szőlőszüret középkori ábrázolás.
Kapcsolódó anyagok:
