Rügyfakadáson túl, a vegetációs idő kezdetén, amikor kilombosodnak az erdők, alábbhagy a fakitermelő tevékenység (legalább is így volt ez a tűzifarendelet előtt…) és felpezsdül a természetjárás. Kirándulók sokasága tódul ki a városokból az erdőkbe, tobzódva a zöld szín szemet gyönyörködtető orgiájában – töltekeznek a látványtól, fürdenek a fényben, belélegzik a friss levelek, virágok illatát.
Boldogság ilyenkor az erdőben sétálni. Ez ám a rekreáció! (Ezzel az erdők elsődleges rendeltetései közül egy – az egészségügyi-szociális, turisztikai – ki is van pipálva.)
Az erdőnek nevezett fasokaság területére belépve a „laikus” erdőjáróknak igen érdekes látványban lehet része (egyre több helyen, egyre inkább). Ez a látvány a fiatalkorú, de az idősödő fák törzséből is kinövő póthajtások sokasága. Ami a kizöldülő erdőben a laikus szemlélődőnek szemet gyönyörködtető festői kép, valójában betegségtünet, az agónia jele. A szakember számára mindenképpen, de csak akkor, ha nem akarja elbagatellizálni vagy az ok-okozati összefüggéseket elhallgatni.
Az erdőjárók, a kirándulók leginkább az erdő hiányára, a fakitermelés (például a végvágások) során keletkező vágásterekre, tarvágásokra figyelnek fel és ezeket kifogásolják. A nagy felületű vágásterületek egyébként az erdőtervezéssel összhangban (esetleg elhibázott tűzifarendelet-szerű jogszabályok következtében) alakulnak ki, de csúnya tájsebbekként borzolják az emberek szépérzékét.
Bent az erdőkben azonban sokkal aggasztóbb válságtünetekkel lehet találkozni, a törzsön kialakuló ún. másodlagos lombkoronával, a fattyúágak, póthajtások tömegével, amire fel sem figyelünk, ha pedig meglátjuk, nem értjük azok valódi üzenetét. A tudomány persze dokumentálja, leírja, kataszterezi, kutatja a szekunder korona jelenségét… csak éppen helytelen következtetést von le jelenlétükből és elhallgatja kialakulásuk valódi okait. Éppen ezért az erdészettudománynak ebben igen nagy a felelőssége.
Erről szól eme rövid okfejtés. Arról, hogy nem csak a fakitermeléssel (annak mértékével és léptékével) van baj, hanem az erdőneveléssel, magával az emberi beavatkozás révén kialakított erdőszerkezettel, illetve állománysűrűséggel is. Úgy általában a magyarországi „élőfakészlet” minőségével, egészségi állapotával.
A levezetést kezdjük egy axiómával: a fák póthajtásainak kialakulása, az ún. másodlagos korona megjelenése a fák természetes adaptációs rendszerének része, ugyanakkor a faegyed sérülésének, illetve környezete romlásának következménye.
A környezetromlást pedig – előrebocsátva a konklúziót – erdeink kelleténél nagyobb, azaz a természetes, természetszerű, organikus erdőkre jellemző mértéket meghaladó egyedsűrűsége, illetve a korai és folyamatos koronazáródás okozza.
A sűrű (pontosabban besűrített) erdőkben mutatkozó „alulszőrösödést”, „legatyásodást” (ahogy az erdész-szleng nevezi ezt a jelenséget), azaz a szekunder korona kialakulását egyértelműen az erdőt alkotó faegyedek sínylődése, kínlódása okozza.
Jean-Philippe Schütz „Waldbau I. – die Prinzipen der Waldnutzung und der Waldbehandlung” című, lassan fél évszázada megjelent könyvében tömören így jellemzi a jelenséget: „Die Bildung von Wasserreisern als natürlicher Mechanismus zur Vergrösserung der Krone bzw. zur Neubildung von Kronenteilen entsteht als Folge einer Störung des Gleichgewichtes zwischen dem Wurzel- und dem Blattwerk eines Baumes. Sie tritt z.B. bei Bäumen auf, deren Gesundheitszustand sich verschlechtert (v.a. bei der Tanne) oder deren Krone aus anderen Gründen ungenügend entwickelt ist. Dies ist vor allem in Beständen mit einer erhöhte Bestandesdichte der Fall. Man spricht in diesem Fall von Angstreisern, Roussel (1976).”
Azaz a kutatások és megfigyelések szerint a másodlagos korona, illetve a fatörzsön, a törzs alsó részén lévő póthajtások (vízhajtások, ágak) és a pótágakat növesztő és ellátó vízerek kialakulása a faegyed gyökere és lombozata közötti dinamikus egyensúly megbomlásának, zavarának a következménye. A jelenség olyan faegyedekre jellemző, amelyek egészségi állapota leromlik, vagy amelyek lombkoronája bizonyos okok miatt nem megfelelően fejlődik ki, azaz nem megfelelő méretű. Nem alakul ki a szükséges asszimilációs felület. A másodlagos korona különösen jellemző, mondhatni általános jelenség a megnövekedett állománysűrűség(„Bestandesdichte der Fall”) esetén. Louis Roussel erdőökológiai alapvetésében „Angstreisern”-nek nevezi a tünetet, jelezve annak a fát ért stresszel való kapcsolatát.
A póthajtások (fattyúágak, szekunder lombkorona) kialakulása – amennyiben viszonylag „felnőtt” faegyeden és a törzs alsó részén tapasztalható – mindenképpen a faminőség és az egyed egészségi állapotának romlását jelzi, ugyanakkor okozza! A fák hormonháztartásának megváltozása, a profilaktikus rügyek fiziológiai pihenését, alvását fenntartó indol-3-ecetsav (auxin) hormon-koncentrációjának küszöbérték alá történő csökkenése csupán a fák immunrendszerének működésével kapcsolatos jelzések.
Az ok-okozati összefüggések pontos feltárása nyomán tehát egyértelműen a nagy egyedsűrűséget (a rossz erdőszerkezetet) nevezhetjük meg, mint kiváltó ok. A kauzalitás elve és logikája szerint persze ez is egy okozat, amely a faanyagtermesztő szemléletű erdőgazdálkodás következménye. Az alapvető ok, az ok-okozati mátrix origója tehát antropogén jellegű dolog: a kelleténél (a fafaj igényénél) jóval nagyobb egyedsűrűség ember által történő kialakítása, azaz a nevelővágások, majd pedig a fokozatos felújítóvágások elhibázott volta!
Ebben az a tragédia (az erdészettudomány paradigmájának és az erdőgazdálkodás protokolljának korlátoltsága), hogy a minél nagyobb egyedsűrűséget éppen a termőhely kihasználása (árulkodó kifejezés) és a kedvező törzsalak (értéktelen gallyfa nélküli „sudár” fatörzs) nevelése érdekében alakítják ki. Bő két évtizeddel ezelőtt, a soproni erdészeti és faipari egyetem akkori tanszékvezető egyetemi tanára mondta ki: „A minőségi faanyag termelését célul kitűző tervszerű erdőgazdálkodás legfontosabb ökológiai következménye az erdők besűrűsödése.” (Mátyás Csaba: Mérlegen a magyar erdők. Természetbúvár 2000. 1. 10-12. )
Ez az elképesztő ellentmondás is jelzi a magyarországi erdőgazdálkodás módszertanának hibáját: a termőhelyet valóban kihasználják (sőt: ledegradálják) a kedvező törzsalak érdekében. A kedvező törzsalak pedig csupán a hozam szempontjából az. Szó sincs minőségi faanyagról, az erdő nem más, mint a mennyiségi fatermesztés alá rendelt „élőfakészlet”, illetve „termőhely”. A növőtér pedig messze elmarad az egyes fafajok igényétől: olyan termőterület, amely a faanyagtermesztő szemlélet, a hozamcentrikus gondolkodás jóvoltából az egyes fák táplálékfelvételére és növekedésre rendelkezésre áll. Azaz, amit az „erdész” meghagy – nem pedig, amire a fának szüksége van.
Ez pedig igen távol van az ökológiai szempontoktól, de az erdőtörvény preambulumától is!
„Az erdei életközösségek nélkülözhetetlen fennmaradása, védőhatása és termékei (hozamai) biztosítása érdekében szükséges az erdő szakszerű kezelése és a károsító hatásoktól, a túlzott használattól és igénybevételtől való megóvása, az élettelen környezet, a mikroorganizmusok, a gomba-, növény- és állatvilág sokféleségének, az erdei életközösség dinamikus és természetes egységének megőrzése. Az erdő fenntartása, gyarapítása és védelme az egész társadalom érdeke, az erdő közérdekű szolgáltatásai minden embert megilletnek, ezért az erdővel csak a közérdekkel összhangban szabályozott módon lehet gazdálkodni. Mindezekre figyelemmel az Országgyűlés a következő törvényt alkotja…” (2009. évi XXXVII. törvény az erdőről, az erdő védelméről és az erdőgazdálkodásról)
