Indiában az 1990-es években szinte teljesen kipusztultak a keselyűk, a hiányuk miatt pedig az emberek kerültek súlyos helyzetbe. Akár félmillió ember halála is követhette a keselyűk eltűnését.
Az indiai keselyűk esete egy olyan példa, amelynek segítségével könnyebb megérteni, miért is van szükségünk a saját túlélésünk miatt minden olyan élőlényre, amely körülöttünk él. A keselyű igazi „nemszeretem” állat, a halállal asszociálják, ami annak köszönhető, hogy eltakarítja a dögöket. Ezzel pedig sokkalta nagyobb hasznot hajt, mint azt gondolhatnánk – ez persze igaz más dögevőkre is.
Indiában az 1990-es évek közepétől félelmetes sebességgel kezdtek pusztulni a keselyűk, és mintegy 10 éven át rejtély volt, hogy miért. A korábbi mintegy 50 millió keselyűből álló állomány pár év alatt néhány ezerre csökkent. 2004-ben derült ki, hogy egy gyógyszer-hatóanyag felhasználásához köthető a dolog. A diklofenák sokkal olcsóbbá vált, és emiatt 1994-ben bekerült az állattenyésztők által használt szerek közé, ám senki sem tudta, hogy e szer a keselyűket megöli. A diklofenákkal kezelt állatok tetemeit elfogyasztó madarak veséje leállt, majd emiatt elpusztultak. Ez volt a történelem legnagyobb arányú és leggyorsabb madárpusztulása.
Tovagyűrűző következmények
Innentől azután megállíthatatlanok voltak a következmények. A tetemek, amelyeket korábban a keselyűk gyorsan és hatékonyan eltakarítottak, hosszú időre kinn maradtak a szabadban, a veszettséget terjesztő kóbor kutyák, patkányok lakmároztak és szaporodtak belőlük. A bomló tetemek sokszor a vizekbe szivárgó fertőző anyagokkal csökkentették tovább az Indiában amúgy se túl magas ivóvíz-higiénia szintjét. A kutya és a patkány ugyan vonzódott a tetemekhez, ám jóval kevésbé hatékonyan tudják azokat eltakarítani, mint az erre szakosodott keselyű.
Indiában a dögkutak (amik csak nevükben kutak, inkább afféle tetem-szeméttelepek) a városok külterületein vannak, és egy nemrégiben elvégzett összehasonlító felmérés arra jutott, hogy ezek környékén különösen jelentősen gyarapodtak az emberi halálesetek. Emellett ugyanakkor, amikor a keselyűket elpusztító állattenyésztési gyakorlat megkezdődött, megnőtt a veszettség elleni védőoltások vásárlása is, illetve bizonyítottan romlott a vízminőség.
A kutatók az elemzések során arra jutottak, hogy a keselyűk hiányával magyarázható emberi halálozás a korábban keselyűk lakta helyeken évente kb. 104 ezer fővel, mintegy 4 százalékkal nőtt. A 600 régió adatain elvégzett elemzésekbe beleszámítottak minden olyan tényezőt, ami összefügghet a halálozással, például a kórházak számát, a vízminőséget, de még az időjárási tényezőket is. Azokon a helyszíneken, ahol korábban nem éltek keselyűk, a halálozási adatok változatlanok maradtak.
Mérhető gazdasági kár
A keselyűk pusztulásának gazdasági „árát” is kiszámították, ez a 2000-2005 időszakban évi 69,4 milliárd dollár volt, vagyis ennyi gazdasági veszteséget okozott a madarak majdnem tökéletes kihalása. 2006-ban, miután a káros hatások kiderültek, az indiai kormány betiltotta a diklofenák állatgyógyászati alkalmazását, ám a keselyűk már valószínűleg sosem nyerhetik vissza korábbi életterüket. E madár csak igen lassan képes szaporodni, emiatt nem is nőhet a népessége.
A tetemektől elsöprő többségében ma is hasonló módon szabadulnak meg, mivel akár az elásásuk, akár a tetemek égetésére szolgáló intézményekbe juttatásuk és elégetésük nagy költséget jelent annak, aki az állat gazdája volt.
Az indiai keselyűpusztulást akár természetes kísérletként is felfoghatjuk, ami igencsak intő példát jelent mindenféle ökológiai átalakulás esetére. Fontos lenne tanulni belőle, és mindent megtenni azért, hogy az egyensúly fennmaradjon azokban az esetekben, ahol ma még van esély a korábbi természetes rend fenntartására.
Nyitókép. barátkeselyű Aegypius monachus fotó: Juan Lacruz Creative commons
