Az elmaradt zöldpártvita: a gyökeres fordulat fő gátja a mai zöld politika

A közös jövőnk a valódi tét, így az ökopolitika már egyáltalán nem csupán természetvédelem. Politikai erejét nem zöld pártnak kéne hívni, hanem inkább Jövő Pártnak. A legkönnyebb úgy „válaszolni” nehéz kérdésekre, ha fel sem teszik azokat.

Idén februárban az LMP kongresszusa úgyszólván közfelkiáltással szavazta meg, hogy legyen a párt új neve LMP – Magyarország Zöld Pártja, röviden Zöldek. A konszenzus egyik oka nyilván az, hogy a névváltoztatással próbálnak megújulást kommunikálni, a másik, mélyebb oka az volt, hogy a párt, illetve a zöldmozgalom politikai küldetésére vonatkozó érdemi vita teljesen elmaradt. A legkönnyebb úgy „válaszolni” nehéz kérdésekre, ha fel sem teszik azokat.

A jelek szerint a párton belül sem folyt komolyabb vita erről, de a szavazóikkal és a társadalommal biztosan nem egyeztettek szélesebb körben. Nemcsak azt illetően, hogy Magyarországon ma milyen konkrét politikai lehetőségei vannak a zöld politikának, hanem általában Európában és a világban mi a politikai küldetése egy zöld mozgalomnak. Ebben a vitaindítóban pontosan ezeket a máig elsikkadt alapvető elvi és gyakorlati kérdéseket teszem fel, hogy legalább utólag tisztázni lehessen, mi igazolhatná az új pártnevet, vagy hogy mennyiben elhibázott az.

Mi a fő stratégiai hiba?

Triviálisanak tűnik a „cipőt a cipőboltból” logika mentén, hogy a környezeti témákkal leginkább egy zöld párt foglalkozzon afféle specialistaként. Azonban az ökopolitika globális tétje ma már egész más, mint akár csak tíz-húsz évvel ezelőtt. Ennek ellenére a zöld politika világszerte abban a gyermekbetegségben szenved a mai napig, amiből eredetileg kinőtt: valamiféle cuki, de marginális környezetvédelmi aktivizmussal azonosítják, aminek politikai tétje csekély, a többség meggyőzése és egy zöld párt hatalomra jutása pedig gyakorlatilag esélytelen.

A hippimozgalommal jócskán egybemosott kép a zöldekről akkor alakult ki, amikor az ipari-fogyasztói modell még dübörögve működött és csak nagyon kevesen gondolták, hogy globálisan csődbe megy – ez viszont ma már egyre szélesebb körökben evidens. E mára teljesen meghaladott kép szerint a zöldek azok a futóbolondok, akik itt-ott korhadó fákhoz kötözik magukat, meg jó ég tudja, milyen ritka gyomnövények miatt akadályozzák a gazdasági „fejlődést” hozó beruházásokat, mindenféle büdös lápokat körmükszakadtáig védelmezve.

A fő tévedés abban van, amit máig maguk a zöldek is megerősítenek sajnos, hogy a zöld politika valami speciális részterületre, a környezetvédelemre vonatkozna csupán. Holott  a zöld politika gyökeres újraértelmezése kellene, hogy legyen annak, hogy mi a közjó és milyen legyen az uralkodó társadalmi-gazdasági modell, illetve az erre irányuló politikának milyen egészen új prioritásai legyenek.

E tekintetben még a Lehet Más a Politika is progresszívebb név volt a Magyarország Zöld Pártjánál, mert legalább valami rendszerváltásra, gyökeres szemléletváltás szükségességére utalt – bár kétségkívül béna név volt egy pártnak. Ráadásul az LMP név nagy támadási felületet nyitott arra, hogy lám-lám, végül mégsem lett nekik se más a politika, ami különösen a Párbeszéddel tervezett egyesülés kapcsán érzékelhető – de erre sajnos még vissza kell térni.

A zöld név annyiben jogos, hogy éretlen, naiv ökopolitikára utal

Az ökopolitikát annyiban jogos máig zöldnek nevezni, hogy fő politikai célkitűzését illetően máig éretlenül szerencsétlenkedik, és a társadalom vele kapcsolatos legostobább előítéleteit megerősítve váltig amellett ágál, hogy őt leginkább csak a környezet, a természetvédelem tematikája érdekli és annak jobb érvényesülését szeretné elérni a nagyipari lobbik által irányított korrupt és GDP-vezérelt politikai rendszerben. Holott nyilvánvaló, hogy egy ilyen rendszerben mennyi esélyt adnak a zöld prioritásoknak. Lehetőleg semmit.

Az egyetlen értelmes és gyakorlatias ökopolitikai cél logikusan magának a rendszernek a gyökeres megváltoztatása lenne tehát, amihez bőven kevés abba az illúzióba ringatni magukat a zöld pártoknak, hogy a mai választási rendszeren belül egyszer majd győzhetnek és akkor aztán képesek lennének gyökeres változásokat véghezvinni, immár kormányra kerülve. Vagy koalícióban, jó eséllyel egy nagy tömegpárt másodhegedűseként.

A jelenlegi rendszer egész működésében (a nagyipari érdekek által irányított tömegmédia szerepétől a zöldek megosztásán és lejáratásán át a különféle választás-elcsalási technikákig) kódolva van, hogy a zöldeknek komolyabb lapot tuti nem osztanak. Sem itt, sem más országokban. Ennél is alapvetőbb probléma azonban, hogy a pártpolitika által korrumpálódva maguk a zöldek is a szavazatmaximalizálást tekintik fő cselekvési és gondolkodási horizontjuknak. Így nemcsak a gyakorlatban, de már elvi szinten sem képesek új horizontot kínálni a politikának – hiszen ők is beállnak abba a populista lájkgyűjtésbe, abba a látszatpolitizálásba és felelőtlen ígérgetésbe, amit ez a rendszer ma politikának nevez, lejáratva a politika szót és magát a műfajt is.

Egyszóval szellemileg és etikailag is alkalmatlanná válnak arra, hogy valóban gyökeresen új modellt alakíthassanak ki, és azt hitelesen képviseljék. Márpedig ez lenne a mai ökopolitika belépő szintje. Olyasmi, ami már nem éretlen (zöld) politizálás, hanem alkalmas arra, hogy az emberek megértsék végre: egy gyökeres rendszerváltoztatás a túlélésünk politikai feltétele és gyakorlatilag egyetlen esélye.

A zöld pártok ma inkább karikatúrái, mint képviselői a zöld aktivizmusnak

Hogy miért nincs köze a zöld pártoknak tartalmilag az ökopolitikához, arról bárki tökéletesen meggyőződhet, ha elolvassa a cikkeket az LMP – illetve most már rövidítve: Zöldek – és a Párbeszéd egyesülési terveiről. Még áttételesen sincs szó semmilyen zöld témáról vagy programegyeztetésről. A pártpolitika és a mai parlamentarizmus minden jel szerint úgy darálja be pár év alatt a párttá alakuló zöld mozgalmakat, hogy egy idő után már csak hatalomtechnikáról, személyi kérdésekről, legfeljebb még az aktuális bulvárpolitikai gumicsontokról beszélnek (azokról is nagyon felszínesen), mert kizárólagos horizontjuk a lájkgyűjtő szavazatmaximalizálás.

Az emberiség vagy az ország túlélése helyett sokkal inkább egyes politikusok és szervezetek politikai túlélése a tét számukra… és ez sajnos nem vicc. (Egyébként más országokban sem sokkal magasztosabb a helyzet – az európai zöld politika buktatóira már tavaly részletesebben kitértem.)

Egy ökopolitikai fordulat lenne a politikai rendszerváltás kulcsa

A politikát máig a XIX. századi ideológiák (baloldali, jobboldali, illetve liberális irányzatok) uralják, máig olyan tematikák számítanak a legdöntőbb, igazán „komoly” politikai kérdéseknek, amelyek a túlélésünk fő (ökopolitikai!) kérdéseihez képest legfeljebb másod-harmadrendű kérdéseknek bizonyulnak – ezek legtipikusabbja az adópolitika, de ide sorolható a különféle egészséglobbik által tematizált egészségpolitika, az egymással rivalizáló elmaradott ideológiák harca által uralt oktatáspolitika és gazdaságpolitika.  Miközben máig senki (sajnos érdemben egy zöld mozgalom sem) mondja el az embereknek, hogy ezeknél mennyivel fontosabb és sürgetőbb politikai kérdés, hogy napi szinten mivel etetik meg az embereket, milyen toxinok kerülnek az élelmiszereinkbe és az italainkba a mai nagyüzemi gazdaság sztenderd működése által, illetve hogyan lehetne sürgősen valami másra átállni nagyobb katasztrófák elkerülésével.

Hogy holnap mit eszünk, lesz-e iható vizünk és tiszta vagy legalább belélegezhető levegőnk. Hogy lesz-e termőtalaj 60 év múlva is (a mai trendek alapján nem lesz), mert anélkül hiába védjük meg akármilyen kerítéssel az országot bármilyen migránsoktól, ha közben a termőtalajok nagyüzemi kinyírása miatt ők is éhen vesznek, meg mi is. Vagy hogy egy balos axiómát is gyorsan a helyére tegyünk: hiába adunk mindenkinek alapjövedelmet a jóléti fogyasztáshoz (mint vélt „emberi joghoz”), hiába osztjuk el a lehető legegyenlőbben egymás közt mi emberek az élővilágtól elvett javakat, ha e rablógazdálkodás miatt egy ponton már egyáltalán nem is lesz mit elosztani.

Éretlen zöld politika helyett az ökopolitikai prioritásokat kéne végre világossá tenni a társadalom széles többsége számára mint a politika jövőbeni új prioritásait. Ha viszont a közös jövőnk a valódi tét, akkor az ökopolitika már egyáltalán nem csupán természetvédelem, és politikai erejét nem zöld pártnak kéne hívni, hanem inkább Jövő Pártnak – ami már a névben is érthetővé tenné mindenki számára a megváltozott politikai prioritásokat.

A jövő ökopolitikájának alapja a túlélés mint politikai prioritás

A jövő politikai rendszerében nonszensz, hogy egy fenntartható modellt képviselő zöld pártnak versengenie kelljen a többség kegyeiért olyan bolygófaló tömegpártokkal, melyek uralkodása az utóbbi évtizedekben a mai globális összeomláshoz vezetett. Ehelyett különböző zöld irányzatok versenyeként lehetne csak érdemben gondolkodni a jövő választásáról.

A jövőben a választások fő témájának szinte kizárólagosan annak kellene lennie, hogy melyik irányzat milyen reális túlélési programmal tud előállni. A kialakult mély válságért történelmi felelősséget viselő pártokat logikusan eleve ki kellene zárni a választásokból, hogy lehetővé váljon az egyre sürgetőbb prioritássá váló túléléspolitika mint a választások sürgető prioritása. (Hogyan lehetne eljutni ide békés úton, közjogilag tiszta eszközökkel, anélkül, hogy valami kaotikus forradalmi helyzet kényszerpályájára kerülne a társadalom? Erről szól a Túlélési Referendum (Global Survival Referendum), amire itt csupán jelzésértékűen utalnék, és az ökopolitika tartalmi megújulásának részleteire is inkább a remélhetőleg kibontakozó zöldpárti vita folytatásában térnék ki inkább.)

A mai zöldpártok az ellenkezőjét nyomják annak, amire leginkább szükség van a túléléshez

A legelemibb társadalmi érdek, a túlélés politikája pontosan az ellenkezőjét követeli tehát annak, amit egy mai zöld párt (nálunk is) csinálni szokott, nevezetesen, hogy zöldségeket beszél, zöld témákra specializálja magát és tovább erősíti az ezzel kapcsolatban elterjedt végzetes előítéleteket a társadalomban.

Holott minden alkalommal, amikor más politikai irányzatok képviselői, újságírók vagy választók bele akarnák tuszkolni ebbe a zöld gettóba, és ezzel marginalizálni próbálnák mondandónkat, illetve cselekvési horizontunkat, ezt a csúsztatást ki kellene kérnünk magunknak és szépen elmondani, hogy a jelenlevők számára életük elsődleges prioritása aligha az adókulcsuk vagy akár a munkahelyeik, hanem jóval inkább az, hogy legyen levegő, amit beszívhatnak, legyen víz, amit megihatnak és a többi ehhez hasonló elsődleges politikai prioritást kellene végre fő kérdésként kezelni.

Amíg a feje tetején áll a politikai prioritások rendszere a jelenlegi közéleti tematizációban és parlamenti struktúrákban, egyenes út vezet a katasztrófához. Így érdemben hozzá se tudunk kezdeni a tűzoltáshoz sem, mert ahhoz a politikai rendszerben először prioritássá kellene tennünk a tűz, a víz, a termőtalaj elemi kérdéseit. Ma egyáltalán nem ezek irányítják ugyanis a politikát, hanem szűklátókörű gazdasági elitérdekek profitmaximalizálási prioritásai – melyek ráadásul gyakorlatilag minden esetben pont ellentétesek a társadalom, az ország és általában a földi élet legelemibb érdekeivel.

Miért veszélyes csapda a pártok zöldre festése?

Rendkívüli veszély a társadalomra, hogy a nagyipari lobbiérdekeket képviselő hagyományos gyűjtőpártok nagy erőkkel próbálják zöldre festeni magukat és politikájukat. A zöldre festés egyik fontos eszköze, hogy fel tudják mutatni a társadalomnak: lám, van a mi csodás demokráciánkban zöld párt is, de persze csak törpe kisebbség szavaz rájuk, mert „komolytalanok” – csupa zöldséget beszélnek.

Ami meg a zöld politikából „hasznos” (vagyis a nagyipari érdekrendszerrel kompatibilis), azt meg a nagy pártok beépítik a saját programjukba – amivel a környezettudatos szavazók nagy részét hatékonyan meg tudják téveszteni. Hogyan? A balos hajlamúakat úgy tévesztik meg, hogy szociális demagógiával keverik a zöld tematikát, a konzervatívoknál meg hagyományként fogják őrizni a magyar táj nemzeti értékeit, stb. illetve keresztény terminológiával (teremtésvédelem jelszóval) húzzák saját oldalukra a nekik épp hasznosnak tűnő zöld témákat.

Mindenki pont olyan „szabadon” választhat a piacról politikai terméket is, ahogy általában a „szabad” piac működik: a multik által uralt bolti kínálatból a többség kiválaszthatja azt az egy-két terméket, amit a legtöbbet reklámoztak neki mindenféle formában. Persze saját termékét is megpróbálhatja bevezetni a piacra, ha elég naiv hozzá, hogy elhiszi: az ő kézműves házi kólájának lehet érdemi esélye a boltokba hűtőket szállító multis kólákkal szemben.

Hát ja, így működik a politika egy piacgazdaságban. Elég zöldfülű, aki elhiszi, hogy bármilyen valódi zöld politikának érdemi esélye lehet egy ilyen rendszerben, hogy azt belülről megváltoztassa. Az kábé olyan naivitás vagy inkább önáltatás, mint mikor egyesek saját gyengeségeiket és karrierizmusukat a Kádár-rendszerben azzal próbálták megideologizálni, hogy ők nem személyes érdekből lépnek be a pártba, hanem majd megpróbálják „a rendszert belülről bomlasztani” – miközben belépésük tényével gyakorlatilag minden olyan hitelüket felélték és szétbomlasztották, ami amúgy ehhez szükséges lett volna.

Mégis milyen lenne akkor a jövő ökopolitikája?

A fentiekből következően a mai ökopolitika akkor tűzi ki pragmatikusan céljait, ha nem elsősorban pártként határozza meg társadalmi mozgalmát, hanem olyan ellenállási mozgalmak kiszélesítésére törekszik, mint az Extinction Rebellion és a pártpolitikában nem az adott választási rendszeren belüli hatalomra kerülés illúzióját látja, hanem csupán kommunikációs platformként és közjogilag erősebb, illetve védettebb civilkontroll-gyakorlási formaként kezeli a pártpolitikát.

Egy ökopártnak semmiképp nem lehet ma vezető szerepe sem a jövővízió kialakításában, sem a társadalmi cselekvés platformjaként, hanem fő hivatásának azt kellene tekintenie, hogy a civil társadalom rendszerkorrupcióval szembeni ellenállásának előretolt helyőrsége és közjogi támasza legyen a hatalmi struktúrákon belül. Hogy ne csak az utcán lehessen tiltakozni, hanem a parlamentben is, amikor az öko-polgári engedetlenség egyik fő európai mozgalmát a brit hatóságok terrorista szervezetnek (!) nyilvánítják, ahogy az a „művelt” és szabad Nyugaton nemrégiben történt az Extincition Rebellion esetében.

A civil társadalom a „zöldek” által teheti be úgy a lábát a parlament ajtórésébe, hogy a lobbik által irányított hatalom ne csukhassa be a kaput és ne zárhassa ki teljesen a civil kontrollt a politikából. Az ökopolitika vezéralakjainak hiba lenne ma jelöltként indulni a lobbipártok jelöltjeivel szemben vagy pláne koalícióra lépve ezekkel lejáratni magukat a hatalomban. Egyáltalán: stratégiai hiba az ökopolitikában vezéralakokat, politikai celebeket és sztárokat keresnünk ahelyett, hogy ennek pont az ellenkezőjére törekednénk tudatosan: hogy minden aktivista a saját környezetében vezéralakká válhasson és ne távoli ikonok legyenek az ökopolitika igazi hősei, hanem azok, akik a helyi ügyeket a legjobban képviselik. Vagyis a vezérelvű politizálás eleve csapda számunkra és csak a kollegiális vezetés járható út.

Illúzió az, hogy az Orbánokat le lehetne váltani zöld Viktorokkal vagy zöldespiros Karácsonyokkal – mert a vezérelvű populizmus maga a probléma, a mai politizálás végzetes csapdája. Ennek következetes kimondását, konzekvens leleplezését nem spórolhatjuk meg. Amikor pedig azt az idióta kérdést teszik fel nekünk, hogy „ki a párt miniszterelnök-jelöltje”, mindig szépen el lehet magyarázni a kérdést feltevőknek, hogy alkalmasint meg kéne ismerniük az országuk választási rendszerét, amiben egyáltalán nem indokolt ez a kérdés, sőt: téveszme ilyesmire gerjedni, mert ugye a miénk nem elnöki rendszer, nincs sem közvetlen elnökválasztás, mint például a franciáknál, a románoknál vagy az USA-ban, és bizony a miniszterelnököt sem közvetlenül választjuk.

Ha pedig egy magyar miniszterelnök annyira visszaél a hatalmával, mintha egy erős elnöki rendszerben választott elnök lenne, akkor le kell mondatni. A megoldás nem az lenne, hogy az egyéni torzulásokhoz torzítjuk az egész országot és politikai rendszerét (arra fókuszálva, hogy ki a pártok miniszterelnök-jelöltje), hanem épp ellenkezőleg: ezeket a torzulásokat kéne kiküszöbölni. A magyar közjogi rendszerben torzulás a választási kampányban miniszterelnök-jelöltekről beszélni, e közjogi téveszmére szűkítve be a választók tudatát.

Amennyiben erre mégis valódi igény lenne a népben, akkor meg alkotmányreformmal a politikai rendszert kell átalakítani elnöki rendszerré, de előbb nyilván be kell vezetni az ehhez szükséges közvetlen elnökválasztást. Ez csak egy példa arra, hogyan lehetne sokkal konzekvensebben politizálni, ahelyett, hogy a legkisebb ellenzéki pártok is igyekeznének törpe Orbánokat indítani „miniszterelnök-jelöltként” – közben csodálkoznak, hogy ezzel nem tudják leváltani az Orbán-rezsimet. Ha például egy kollegiális vezetéssel működő zöld párt tudatosan nem indítana ilyet, hanem inkább elmagyarázná a kampányban, mekkora baromság és tévút ez az egész tematika – azzal többet tenne az a párt az ország demokratikus kultúrájáért, mint eddig jóformán bármelyik, aki belement ebbe a kétes játékba.

Kardos Gábor filozófus, borkereskedő. Véleménycikke az Azonnalin jelent meg.