Koromtól feketéllenek a Bükk-fennsík leégett erdejének maradványai. Hogy pontosan mi okozta a tüzet, nem tudjuk, talán soha nem derül rá fény. Ami viszont tény, hogy a klímaváltozás és a tüzek gyakoriságának növekedése kéz a kézben jár, az erdeink pedig erősen átalakított és legyengített formában várják a különféle természeti csapásokat. Pedig lenne mód enyhíteni a kockázatokat. Ehhez azonban gyökeresen át kellene gondolni a teljes erdőterületünk kezelésének alapelveit.
Az elmúlt napokban mintegy 65 hektárnyi védett, Natura 2000 területen álló erdő égett le a Bükki Nemzeti Parkban. Valószínűleg ritka növény- és állatfajok egyedei is áldozatul estek. Bár erdőtüzek minden évben előfordulnak Magyarországon, ez nem jellemzően történik a hegységek legmagasabb régióiban. Ami a hír kapcsán mindenképpen kiemelendő, hogy rekordokat döntően meleg volt az időjárás, a szóban forgó erdőterület pedig sajnos igen sérülékeny állapotú; alighanem az elmúlt évtizedek erdőgazdálkodásának köszönhetően. Az eredetileg összefüggő bükkösökkel borított tájon a tűz zömmel telepített lucfenyvesekben pusztított, illetve olyan mesterséges erdőfelújításokban, amelyekre a fenyvesek kitermelése után volt szükség. A beszámolók szerint a fenyvesek egészségileg már igen leromlott és kiszáradt állapotban voltak a tűz feltámadásakor, ahogyan az erdőfelújítások facsemetéi és a vágásterületekre jellemző lágyszárúak szintén szenvedtek az aszály hatásaitól. A tűz kialakulásának feltételei tehát bőven adottak voltak, még ha pontosan nem is tudjuk, hogy mi okozta a végzetes belobbanást.
Hektár és hektár
Miközben a hagyományos és közösségi média felületein özönlenek a sajnálkozó, együtt érző, az eseményt tragédiaként láttató kommentek, érdemes belegondolni, hogy 65 hektárról van szó; ami megfelel egy 650 m széles, egy kilométer hosszúságú téglalapnak. Nem kicsi. Ennyi élőhely „pusztult el”. Az idézőjelre azért van szükség, mert nem szűnt meg teljesen; a növényzet egy része megmaradt, ami jó kiindulás az élőhely helyreállásához; jóllehet a nagyja a füstbe ment. A 65 hektár azonban kerekítési hiba ahhoz az összeadva hatalmas földdarabhoz képest, amit az országos fakitermelések jelentenek, minden évben. Védett területeken is. Nem csak síkvidéki akácosok tarvágása zajlik, de a hegyekben 120-130 éves, jó erőben és karban lévő, idők viharait átélt bükköket, tölgyeket döntenek le a fakitermelő brigádok úgy, hogy a növényzetből még annyi sem marad, mint a tűz után. A „vágástéri apadékot” – gallyakat, ágakat – kupacokba gyűjtve meggyújtják, a kivágott fatörzseket elszállítják, és nagyrészt szintén elégetik, elégetjük a lakossági felhasználás során. (A hazai erdők faanyagának kisebb részéből lesz bútor vagy épületfa; de végső soron ezek többsége is a szemétégetőkben, fűtőberendezésekben végzi.) Az évente kivágott sok ezer hektárnyi erdőért nem szól a harang, és nem tűnnek fel síró arcot, félbetört szívet formázó emojik százai a közösségi médiában.
Tékozló hagyomány, természeti csapásokkal súlyosbítva
A faanyagtermelés régi tevékenység, és keveseknek van ellene kifogása, úgy általában. Az erdő- és vadgazdálkodásban semmilyen problémát nem látó narratívát némi éllel talán így tudnánk összefoglalni: „Évszázadok óta vágjuk az erdőket, újakat telepítünk helyette, és azokat is levágjuk. Mégis marad mindenből. Nem tűntek el az erdők Magyarországról, sőt több lett belőlük a 20. század során. Az élővilág jól ismert képviselői – énekesmadarak, erdő-mező virágai, gombák, vadgyümölcsök sokasága – is életünk részei maradtak. Patás nagyvadakból nincs hiány; hasít a vadászturizmus. Egyes madárfajok egyedszáma szépen gyarapszik. A 70-es 80-as években alig lehetett pl. hollót látni, manapság sokfelé keringenek az erdők felett. Az erdei iskolákban gyerekként generációk hallhatják, sőt élhetik át testközelből, hogy mennyi jóval látnak el bennünket az erdők, és mekkora munkát fektetnek az erdészek abba, hogy a harmónia kiteljesedjen, a töretlen gyarapodás egy percre se torpanjon meg. Ember és természet együtt csodálatos alkotásokra képes. Aztán jött a klímaváltozás, és vége az idillnek. Bizony most már aggódhatunk az erdőkért, de megkettőzött figyelemmel, még intenzívebb erdőgazdálkodás mellett úrrá leszünk ezen is.” Nem, sajnos nem ilyen egyszerű a helyzet, és reményt keltőnek se könnyen nevezhető.
A klímaváltozás erdőkre gyakorolt hatásait egyre többet elemezzük világszerte. Nem csak nálunk, de mindenhol fellángoltak a tüzek, Ausztráliától Szibériáig. Sok térségben gyakoribbá váltak a szélviharok, felhőszakadások, villámárvizek. Tombolnak a rovarkárok, amelyek ezer hektárokon fosztják meg lombozatuktól az erdőket, néhol teljes pusztulásukat okozva – példaképpen a német és cseh nemzeti parkokban. Amiről azonban kevesebb szó esik, hogy a természeti csapások milyen erdőket sújtanak. Milyen állapotban vannak, milyenné tettük az erdőket, amelyeknek szembe kell nézniük e szokatlanul intenzív bolygatási eseményekkel?
Magyarországon maradva elmondható, hogy az erdőtakarónk a legátalakítottabbak közé számít az egész világon. A Kárpát-medence erdei a mezőgazdálkodás térnyerése során 90%-ban megsemmisültek, de most nem erre utalnánk elsősorban. A mai, statisztikailag számon tartott erdőterületünk nagyjából két csoportba sorolható. Vannak a sík- és dombvidékek főként Trianon után létrehozott erdei. Ezek döntően akácosok, nemesnyárasok és telepített fenyvesek; összefoglaló néven kultúrerdők és ültetvények, kisebb részben őshonos fafajú erdők. A másik csoportba pedig a hegyvidékek erdei tartoznak – cseres és kocsánytalan tölgyesek, bükkösök, amelyek az eredeti erdők maradványai. Mindkét esetben a természeteshez képest nagymértékben átalakított állapotokról beszélhetünk. A síkvidékek „műerdei” – ahogy a kezdetekben nevezték őket – nem csak tájidegen, illetve idegenhonos fafajokból állnak, de sok esetben olyan termőhelyekre kerültek, amelyeket már az ősidőkben is inkább gyepek borítottak – gondoljunk a száraz homokpusztákra vagy a vizenyős árterek rétjeire. A hegyvidékeken a fajösszetételt „írták felül” az erdészek a mindenkori piaci elvárásoknak megfelelően; illetve a korosztályszerkezetet – hiszen az erdeink többsége egyetlen korosztályból áll. Így kerültek bükkösök vagy a vegyes fafajokból álló tölgyesek helyére egykorú tölgyerdők, esetleg fenyvesek, máshol akácosok. Kirándulásaink során nem ritka, hogy az út egyik felén tölgyes van, a másikon bükkös. Természetes körülmények között ilyen elrendezés aligha valósul meg – ez a gazdasági szempontokat mérlegelő fafajválasztás következménye. Az egykorúság pedig a tarvágások, végvágások eredménye – hiszen a művelet nyomán üressé vált vágásterületeken egyszerre indul regenerációnak az erdő. Kezdetben alacsony bozótosra hajazó fiatalos jön létre, amiből sok-sok évtized alatt épül fel az erdő, ami még a levágás pillanatában is nagymértékben magán viseli az emberi használat nyomait. A faanyagtermelés ráadásul a mai napig rendkívül intenzív. A felnövekvő erdőket viszonylag fiatal korban kivágjuk; igazán idős erdő szinte nincsen az országban. Ennek következtében a széntárolásuk is jóval a természetes kapacitások alatt marad, amelyet távolról sem ellensúlyoznak az erdőtelepítések, amelyek lendülete ráadásul az utóbbi évtizedekben már erősen alábbhagyott.
A fentebb vázlatosan összefoglalt tájtörténeti folyamatok a mai kor technikai eszközeivel bárki számára jól követhetők. Elég, ha valamely mobiltelefonos alkalmazás műholdfotóit tanulmányozzuk. Az egész erdőterületünk különféle korú és egy-egy, esetleg néhány fafajból álló gazdasági egységek, ún. erdőrészletek mozaikja, ahol az egyes mozaikok sem külön-külön, sem egyben nem adják ki a természetes egészet. Ha egy színes takaróhoz hasonlítanánk, akkor a természetes erdő sűrű szövésű, apró mintás, itt-ott apró szakadásokkal tarkított, de alapvetően vastag és erős anyag lenne. A mai erdőtakaró cafatokban maradt ránk, egymással alig harmonizáló szögletes darabokból van összefércelve; mindenhol vékony, gyenge és könnyen felfeslik. A magyarországi erdők jelenlegi állapotát lényegében az elmúlt kétszáz év piac diktálta fafajválasztásai és erdőgazdálkodási módszerei határozzák meg. Hasznosításuk minimális mértékben szolgálta az erdők ellenálló képességének fenntartását – más szavakkal úgy is mondhatnánk, hogy tudatosan „nem erre optimalizált” a mindenkori gazdálkodójuk. Miért is várnánk, hogy a romló feltételek mellett nem roppannak össze ezek a nagyrészt mesterségessé formált, agyongyengített rendszerek?
Az erdő, ha támad a vész
Ahogyan egy sok száz esztendeig élő tölgyfát is számtalan időjárási megpróbáltatás, kórokozók és kártevők támadásai érnek, úgy minden erdőnek el kell viselnie a kisebb-nagyobb természeti csapásokat. Ez a dolgok rendje, és az erdők az évezredek evolúciós folyamatai során alkalmazkodtak is e feltételekhez. Egy természetes erdő állandó ostrom alatt van, valahol mindig letörnek ágak, kidőlnek fák, leégnek foltok, és a kártevők sem kímélik a lombokat. Az erdőnek azonban ugyanúgy van immunrendszere, mint nekünk – legalábbis kézenfekvő analógiákat találhatunk. A fák egyedileg is szembeszállnak a veszélyforrásokkal, hiszen begyógyítják sebeiket, és a kártevőkkel szemben kémiai anyagokkal védekeznek, ha kell. Az erdő egésze pedig benövi a bolygatási foltokat, a talajban lévő ún. magbankból rutinszerűen újul meg a növényzet, amit természetesen az állatvilág is követ a maga módján. Nem kell feltétlenül Wohlleben-könyveket olvasni ahhoz, hogy elfogadjuk, ez a nagyon bonyolult és finoman hangolt rendszer fantasztikus önvédelmi képességekkel rendelkezik. Persze csak bizonyos határok között. Ha a természeti csapás túl erős, túl hosszú ideig tart, vagy túl nagy területet érint, akkor az erdő nem képes ellenállni. Akkor sem – és ez az érem másik oldala –, ha az erdő annyira át van alakítva és ezáltal meggyengítve, hogy az immunrendszere aggasztó hiányokat mutat. Ha az erdő például egyetlen fafaj egyetlen, sűrűn tartott korosztályából áll, akkor a szél dominóként dönti le, mint tette azt a Magas-Tátrában 2004-ben; a jég pálcaként töri el a törzseket, a tűz pedig – akárcsak a rovarkár – koronáról koronára terjed. A szúbogarak Közép-Európában egész tájrészletek fenyveseiből varázsolnak grafitszürke erdőcsontvázakat… Ha nincsen holtfa az erdőben, akkor pára is kevesebb van, csökken a táplálékbázis (hiszen a holt faanyag tele van rovarlárvákkal és más gerinctelenekkel), ezáltal kevesebb a madár és a denevér, ami elkapkodná a kártevőket. De ennyi példa talán elég is. Levonható belőlük a tanulság, hogy az erdeinknek természetesebbnek kellene lenniük. Egyszerű jelző: „természetes”. Mi más lenne egy erdő?! A fentiek alapján reméljük érzékelhető, hogy erdeink mitől nem természetesek, és miként lehetnének azok. Kérdés, hogy helyreállítható-e a sokféleség, a természetesség.
Természetesebb erdőket!
Sok évszázadnyi intenzív fahasználat után eljött tehát az ideje, hogy az erdők kezelését irányító döntéshozók az erdők ’70-es években megfogalmazott, ún. hármas funkciójából (gazdasági, védelmi, közjóléti) az utóbbi kettőre irányítsák a figyelmüket. A legfőbb stratégiai cél ugyanis az, hogy az erdőket meg kell őrizni a következő nemzedékek számára, illetve olyan önszabályozó rendszerré kell azokat visszaalakítani, amelyek a klímaváltozás körülményeit is többé-kevésbé elviselik.
Mekkora vajon a kihívás, ami előtt állunk? Első ránézésre óriásinak tűnik, és a részleteket tekintve sem lehetünk optimisták. Kétmillió hektárnyi átalakított erdő, miközben a klímaváltozás évről évre egyre érzékelhetőbb. Azt se felejtsük el azonban, hogy a kétmillió hektáron minden évben hatalmas energiákat, anyagi és emberi erőforrásokat mozgatunk – részben annak érdekében, hogy a természet ellenében dolgozzunk. Az erdők ugyanis „minden erejükkel abba az irányba igyekeznek fejlődni” – fogalmazzunk így a jobb érthetőség kedvéért, bár szándékról nem beszélhetünk egy ökoszisztéma esetében –, hogy természetesebbé váljanak, és ezáltal növekedjen az önszabályozó képességük. Az erdők újulata például sokféle fafajból áll, és foltosan jelenik meg, ami kedvez a szárazságot jobban tűrő fajok elterjedésének. Az összeroppanó foltokat olyan ún. pionír fafajokkal (pl. nyír, rezgőnyár, kecskefűz) növi be, amelyek gyorsan növekednek, nem feltétlenül azokkal, amit az erdész látna szívesen. A holt faanyag nem kerül ki az erdőből magától, hanem felhalmozódik, és erősíti annak immunrendszerét. Az állatvilág képviselői – pl. ragadozók, rovarevők – ugyancsak segítik a természetesség helyreállítását, ha hagyjuk. Ehhez képest mi mit teszünk? A faültetvények helyén újra faültetvényt hozunk létre. Néha őshonos fafajúak helyén is. Tovább folytatjuk a tarvágásokat és egyéb nagyterületű véghasználatokat, rontva ezzel táji szinten is az erdőklímát, pusztítva a talajokat, és fenntartva az egykorú erdőket. Védett területeken is intenzív fakitermelést folytatunk, kiszállítva a faanyagot, más szóval a megkötött szenet, bolygatva a talajokat és az egész élőhelyet. Mégis mit várunk – hogy ezáltal erősebbé válnak majd erdeink?!
Kezelni vagy békén hagyni?
Sok fakitermelésben érdekelt döntéshozó a mai napig félnótás álomkergetőnek igyekszik beállítani azokat, akik az erdők magára hagyása mellett érvelnek. Pedig nem kell Brazíliáig vagy a kanadai vadonokig utazni annak, aki látni akar egészséges, háborítatlan erdőket – elég a szlovákiai vagy erdélyi hegyvidékekre ellátogatni. Bár hazánkban sokkal limitáltabbak a lehetőségek, a védett területek egy részén érdemes és szükséges volna az erdők háborítatlanul hagyása, vagy más szóval vadonná alakítása. Ennek sok előnye közül kiemelendő, hogy a turista végre nálunk is látna igazi erdőt, az élővilág képviselői jobban éreznék magukat, és a széntárolás végett sem kellene keserves munkával újabb erdőket telepíteni – például az alföldi homokra. Nem mellesleg e háborítatlan erdőtömbök kiváló kutatási helyszínek lehetnének a klímaváltozással foglalkozó szakembereknek. A célt erőteljesen szolgálná egyébként a nemzeti parki zónarendszerek kialakítása – bennük háborítatlan magterületekkel –, ahogyan arra számtalan példát látunk Európa azon országaiban, ahol a természetvédelem előnyösebb helyzetben van. A Bükki Nemzeti Parkban például összehasonlíthatatlanul magasabb esélyekkel maradhatnának jobb állapotúak az erdők, ha lennének háborítatlan magterületek, és ezek környezetében sem a ma látható intenzív erdőgazdálkodás folyna, amelynek visszásságairól a Tarkő mellett kivágott 180 éves erdő kapcsán mi is szót emeltünk.
Természetesen a „vadon- és rezervátumszemlélet” ellenzőinek abban igazuk van, hogy minden erdőt nem lehet vadonként fenntartani. Ezzel nem csak amiatt tudunk egyetérteni, mert bizonyos mennyiségű faanyagot a hazai erdőkből is biztosítani lehet az iparnak, hanem a fent vázolt okok miatt is. Az erdeink ugyanis olyan állapotban vannak, hogy többnyire kezelni kell őket – ki kell javítani a történelmi korok, különösen az elmúlt kétszáz esztendő fafajpolitikájának és intenzív erdőgazdálkodási gyakorlatának következményeit. Az erdők természetesebbé alakításának aktív módszereire nagyon sok helyen szükség lenne. Két koncepciót röviden mindenképpen megemlítenénk. Ilyen az örökerdő gazdálkodás – korábbi nevén szálalás –, aminek Magyarországon is vannak hagyományai az Alpokalján vagy a Zempléni-hegységben, de sikerrel alkalmazzák elveit máshol is, pl. a főváros környékén. Sajnálatos, hogy a 2009-es erdőtörvény előírásai mellett is még mindig csak 1% körüli az örökerdők részesedése, és az arányuk állami erdőterületen sem látszik növekedni. (Holott az állami erdőgazdaságok fontos feladata lenne az erdők közjóléti és természetvédelmi szempontú kezelésének erősítése.) A másik, hazánkban még gyerekcipőben sem járó koncepció az erdők ún. természetvédelmi kezelése. Ennek lényege, hogy aktívan beavatkozva tesszük az erdeinket természetesebbé, teljesen háttérbe szorítva a faanyagtermelés gazdasági szempontjait. Gondolhatunk itt a holt faanyag „előállítására”, mesterségesen kialakított bolygatási foltokra, ritka elegyfajok megsegítésére vagy az idegenhonosok visszaszorítására erdészeti eszközökkel. (Olyan „trükkökről” nem is beszélve, mint tölgymakkal feltöltött, magasan rögzített tálcák elhelyezése az erdőben szajkók számára, amelyek elültetik azokat.) Erre ad példát a LIFE4OAK Forests, amelyben egy akadémiai kutatóintézet mellett három nemzeti park igazgatóság is partner.
Úgy véljük, hogy az erdők klímaváltozással szembeni alkalmazkodóképességét jól szolgálhatja a vadonszemlélet, az örökerdők és az aktív természetvédelmi erdőkezelés egyaránt. És hogy ki fizeti meg mindezt? Fontos látnunk, hogy a legértékesebb védett erdeink, ahol a fenti alapelvek szerint folyhatna a kezelés, igen keskeny szeletét teszik ki a teljes erdőterületnek. Nemzetgazdasági szinten a belőlük kitermelhető faanyag értéke szabad szemmel alig látható. Ráadásul a vázolt koncepciók egy része magába foglalja a fakitermelést, tehát távolról sem arról van szó, hogy minden védett terület csak vigye a pénzt… Miközben halkan megjegyezhető, hogy olyan értékekről beszélünk, amelyek fenntartása, ha pénzbe is kerülne, talán áldozhatna rá a társadalmunk. Hiszen áldozunk utakra, kilátókra, parkolókra és mi minden másra, az erdőkön kívül. Az erdőkre miért nem jut? Évszázadokig csak kivettünk az erdőkből, egyszer talán eljöhet az ideje annak is, hogy visszaadjunk valamit.
Védett területeken a fentiekre lenne szükség, de mi a helyzet a nem védett, és ezért inkább gazdasági célokat szolgáló erdőkkel? Oda aztán érdemes volna új fafajokat behozni, hogy ne vesszenek el a gazdasági célú faanyagtermelés alapjai? Sok helyről hallani ilyen hangokat. Császárfa, smaragdfa, oxyfa. Energiaültetvények és más csodafegyverek. De legalábbis akác. A Kárpát-medence története azt igazolja, hogy az egyféle szempontot követő, tájakat átalakító grandiózus fafajpolitikai nekifutások rendre kudarcokkal végződnek, ha máshogy nem, természetvédelmi szempontból. Ha tehát a cél az, hogy az önszabályozó rendszereket támogassuk, akkor védett területeken kívül sem árt abból kiindulni, amit a természet még ingyen biztosít számunkra – az őshonos fafajokból álló erdők alkalmazkodási képességéből. Kellő körültekintés mellett persze a fászárú ültetvényeknek, kultúrerdőknek is lehet teret biztosítani. Egy agrártájban elférnek, ha közben a természetes erdőkről sem feledkezünk meg.
Blogunk végén érdemesnek tartjuk aláhúzni, hogy bár írásunk az árnyoldalakról szól, semmiképpen nem kíván a hazai erdőgazdálkodás sokrétű hagyományainak, eredményeinek szemellenzős kritikusa lenni. Erdőgazdálkodásunk történelmi gyökerei, a selmecbányai kezdetek (e sorok szerzőjének dédapja is Selmecen végzett) erős alapot biztosítanak ahhoz, hogy az előttünk tornyosuló feladatokkal a magyar erdészek megbirkózzanak. Ehhez mindössze a társadalmi elvárások jobb megértésére, koncepcionális váltásra és a cél érdekében elvégzett munkára van szükség; továbbá nyitott együttműködésre a társtudományokkal. Sikerrel lezárt és jelenleg futó projektek bizonyítják, hogy mindez kicsiben megvalósítható. Nem tekinthetünk többé úgy az erdeinkre, ahogyan eddig. Többféle megközelítésnek kell zöld utat adni, hogy biztonsággal irányt váltsunk, és lássuk az egyes módszerek előnyeit. Védett és nem védett területeken egyaránt.
