A kínai ember 3 tál rizsen él, fűtés híján, és forralás nélkül ihatatlan vízzel, valamint napi 15-20 órát dolgozik. Azért, hogy fizetését megkapja – mert kevés az ország lakosainak számához képest a munkahely – nincs és nem is lehet munkavédelmi elvárása. Ahogy a magyar kutató, Gombás Katalin látja az ázsiai “nagytigrist”.
Az Új Selyemút kialakításában fontos szerepe van annak, hogy megismerjük a kínai oldal társadalmi, gazdasági és környezeti állapotát, folyamatait. Az Új Selyemút Gazdasági Övezet geostratégiai és földrajzi dimenziói c. kötetben (szerk.: Péti Márton) jelent meg Gombás Katalin írása a kínai terület- és gazdaságfejlesztési koncepció módszertanáról. A szerzőt a corvinuskioszkban Hegedűs Robin ennek apropóján kérdezte.
Új Selyemút Gazdasági Övezet geostratégiai és földrajzi dimenziói (10 MB pdf.)
Kínáról és annak az ipar és a gazdaság általi meghatározottságáról sokunkban hasonló kép él. Amikor először látogatott az ázsiai országba, mi fogta meg leginkább?
2006-ban látogattam először Kínába. Pekingben, mikor kiléptem a reptérről, nagy, nyüzsgő, az európai lehetőségekhez hasonló kép fogadott már akkor is. Mivel a Nyugat-Magyarországi Egyetem Geoinformatikai Karának tudományos kutatási együttműködése már akkor Fuzhouban működött az ottani két egyetemmel, ezért párnapos pekingi látogatás után továbbrepültem. Kínai kollégáim nagyon vendégszeretőek voltak, és igyekeztek minden általuk megmutatható helyre elvinni a két hét alatt. A város utcái akkor földutak voltak, és a belvárosi utcák épületei a nyomor képét mutatták. Akkor is kormányzati engedéllyel vihettek el falvakba kollégáim, (ami a kutatásnak fontos része kellet volna, hogy legyen, mert a területfejlesztésben kívántunk együttműködni). Ha egyedül szerettem volna menni, azt soha nem engedték. A Kínáról kifelé kialakított képet nem szabadott lerombolni senkiben. Elegáns kínai éttermekbe vittek, mégis, a luxusberendezésű szállodában a reggeli magyar ésszel, orral elképzelhetetlennek tűnt, a higiénia és a tisztaság enyhén szólva “hagyott kivetnivalót magában”. A kollégákkal a kommunikáció is nehéz volt. Angolul beszéltünk, de a szavak, fogalmak egészen mást jelentenek az ő kultúrájukban, mint itt, Európában. Ezt igyekeztem a kiadványban megjelent írásomban is érzékeltetni. Nagyon nehéz a két kultúrát egymáshoz közelíteni.
Ezért is tartom nagyon fontosnak azt, hogy személyes kapcsolatokon keresztül hozzuk közelebb országaink kultúráját egymáshoz, mielőtt óriási terveket akarunk megvalósítani. A kínai ember három tál rizsen él, fűtés híján, és forralás nélkül ihatatlan vízzel, valamint napi 15-20 órát dolgozik. Azért, hogy fizetését megkapja – mert kevés az ország lakosainak számához képest a munkahely – nincs és nem is lehet munkavédelmi elvárása (nem is tudja, mit értünk mi, európaiak ez alatt).
2006 után legközelebb 2008-ban látogattam el ismét Fuzhouba. Megdöbbentem a hatalmas változásokon, ami a város képét illeti! A belvárosban ledózeroltak minden korábbi épületet, és toronyházak épültek, bár kiégett lakótornyok rontották a városképet. Széles autóutakat építettek, amiken buszok, tehergépjárművek jártak. Személyautó gyakorlatilag csak elvétve tűnt fel. Az üzletek akkor még csak kis kínai helyi árusokból álltak, és csak kézpénzzel lehetett fizetni. Számomra érdekes volt, hogy a pénztáraknál mindig két ember dolgozott. Egy elvette a pénzt, a másik számolta, és visszaadott. Más területeken is egy munkát két-három ember végzett, mert hatalmas volt a munkanélküliség (ma is hasonló a helyzet).
Ezt az mutatja a legjobban, hogy amikor 2012-ben három hónapot töltöttem az egyetemeken Fuzhouban, és egyedül busszal közlekedtem, feltűnt, hogy a 7,5 millió lakosú városban reggel munkakezdés előtt és munka végén nincs közlekedési dugó (a személyautók száma még akkor is nagyon alacsony volt). Gyakorlatilag busszal tudják a város munkavállalóit eljuttatni a munkahelyükre, melyeken persze hatalmas a tömeg, viszont buszjegy nincs. Ha felszállunk rá, egy jüant kell fizetni a sofőrnek. Ha a tömegben nem tudjuk eljuttatni a sofőrhöz a pénzt, akkor előreadják – soha senki nem bliccel!
Fölmerül a kérdés, hogy miért éppen Minhou megye áll a vizsgálat középpontjában? Azon felül természetesen, hogy itt voltak a kutatási partnereik, miben emelkedik ki a terület a kelet-kínai régióból?
Miért pont Minhou megye? Erre, aki ismeri kicsit a kínai helyzetet, rögtön rávágja a választ: mert ehhez hagytak hozzájutni az egyetemen. Gondolom, központi utasítás alapján. Természetesen a kutatáshoz szükséges anyagok csak kínai nyelven voltak meg, és azokat sem adták a kezembe soha. Kirendeltek mellém egy angol tolmács hölgyet, és ő fordította le azokat a részeket, amiket a professzor engedett. Másik nehézség az együttműködésben, hogy a tolmács szakmailag semmit nem értett abból, amit fordít. Nagyon nehéz bármiféle anyaghoz hozzájutni, és akkor azok hitelességéről még nem is beszéltem. Az adatokat mindig úgy kozmetikázzák, hogy azok a központi utasításoknak megfeleljenek. A gazdasági tervezéshez – főleg a külföldi kutatók számára – szükséges statisztikai adatok valódisága érzésem szerint megkérdőjelezhető. Valószínűleg nem adatgyűjtésen, hanem alulról fölfelé adott jelentéseken alapul. Feltételezhető, hogy létezik a nemzeti statisztikának egy belső használatra és egy, a külvilágnak szánt verziója. Ez megnehezíti azon közgazdasági szereplők dolgát, akik piacot vagy termelési-, illetve munkaerő-kapacitást keresnek az országban.
A terület a kelet-kínai régió gazdaságilag fejlett területe, mivel tengerparton fekszik, és már az ópiumháborúban is volt kapcsolatuk a nyugati kultúrákkal. Fontos kereskedelmi központ a hatalmas tengeri kikötő miatt. Ne felejtsük el Tajvan közelségét, ahova ugyan nem mehetnek ki az állampolgárok, csak nagyon szigorú szabályozásokkal nehezített engedéllyel. Mivel Tajvan és Fuzhou tartomány egy területi egység volt Tajvan függetlenségéig, itt is családok szakadtak szét. Ennek természetesen ma már kihasználják az előnyeit. Sok tajvani befektető jelent meg a piacon. Az más kérdés, hogy a földterületet csak bérlik, és bármikor felbonthatja a szerződéseket a kínai állam. Viszont különleges gazdasági övezetet is létrehoztak, hogy a tajvani befektetők minél nagyobb számban jelenjenek meg. Ők munkát adnak a kínai lakosságnak, viszont termékeiket kiviszik az országból. Ami érdekes, hogy Kína állandó katonai készültségben van ezen a területen Tajvannal szemben. Az egyetem mellett katonai reptér van, ahonnan vadászgépek naponta többször szállnak fel. A zajszennyezés mint probléma rajtam kívül senkinek nem jutott eszébe, sőt mikor próbáltam beszélni erről, nem is értették, mit akarok.
A terület több mint a fele erdővel borított, és gazdaságát meghatározza a fakitermelés, valamint a külszíni fejtés. Mennyiben van módja egy ilyen – hogy egyszerűen fogalmazzunk – egyértelműen az élővilág pusztításával és az élővilág visszaszorításával fémjelezhető iparnak környezettudatosan működnie? Változott valamiben a hozzáállás az utóbbi idők kínai ötéves tervei között?
Mód? Nézze, ahol még a megfelelő mennyiségű táplálék és a munkahely a kérdés, és központi tervekben előírt gazdasági eredményeket kell elérni, ott azt gondolom, még csak papíron van ennek létjogosultsága. De ott kell, hogy szerepeljen, mert Kínának fontos, hogyan ítélik meg kívülről, főleg az Egyesült Államok és Európa. Így ami tudományos tapasztalatot összegyűjtöttek, azt beépítik a területi terveikbe. Természetesen vannak védett területeik, ahogy erről a tanulmányomban is írtam. Védelem alatt ők egészen mást értenek, mint mi. Az utóbbi kínai ötéves tervben hatalmas lépést olvashatunk az előzőekhez képest. Természetesen a külső nyomás hatására központi utasításra ezt kell tenniük. Ez csak a papír. A valóságban pedig az erőltetett gazdasági fejlődés mindent felülír.
Kínai professzor-kollégámat sokadjára idézem: ”Előbb a pénz, és utána a környezet- és természetvédelem”. Kína ez előtt 20 évvel még éhezett. Nagyon mélyről indultak. Jelenleg Fuzhou tartomány kb. 7,5-8% -a beépített csupán. Rakonczay Zoltán (Magyarországon 10 Nemzeti Park megalapítója) azt tartja, hogy abban az országban, ahol a terület beépítése nem éri el a 10 %-ot, nem is vetődik fel a természetvédelem iránti igény, hiszen van elegendő természetes élőhely, és a lakosság a mesterséges életterét szeretné magának növelni a gazdaság fejlődése érdekében. Magyarország beépített területe már a 20%-ot megközelíti. Van jogunk tőlük elvárni ezek után a természet védelmét?
Mit tapasztaltak, hogy az ipar állami szervezése során mekkora a társadalmi felelősségvállalás? A tanulmányban említi, hogy az ipar nagyban meghatározza a környezeti katasztrófák – úgy mint pl. árvizek, földcsuszamlások – előfordulását. Változott a hierarchiában a gazdaság és a társadalom védelmének relációja?
A társadalmi felelősségvállalás alatt ők pont az ellenkezőjét értik, mint mi. Náluk a társadalmi felelőségvállalás azt jelenti, hogy nem az egyén, hanem a közösség és annak érdeke az első. Kínában még mindig a gazdasági fejlődés, az ipar fejlesztése az elsődleges cél. Az egyén is közösségben gondolkodik, és a személyes tragédiáik (egészségkárosodás, szeretteik elvesztése katasztrófák miatt) nem mondom, hogy nem érintik meg a lelküket, de más náluk az élet értéke. Ha a központi vezetés ezt az utat tartja követendőnek ahhoz, hogy Kína hatalmas és gazdag, erős legyen, akkor azzal azonosulnak. Tehát Kínában a gazdaság és a társadalom védelmének relációja csak papíron létezik. Az más kérdés, hogy a szaporodó gazdag kínaiakban, akik jártak már fejlett világban, mocorognak ezek az elvárások, de ez a csoport az 1,5 milliárdos Kínában nagyon vékony társadalmi réteg.
A kínai környezettudatosság mennyire csak a “saját tüzének eloltásáról” szól? Mit lát, mennyire tűnik proaktívabbnak az utóbbi évek környezetvédelmi gondolkodása?
Azt gondolom, hogy kínai környezettudatosság csak a központi utasítások irányelvei alapján készült dokumentációkban létezik. A kínai nép még nem tudja, nem érti, mi az. A külső elvárásoknak való megfelelés miatt a vezetés előírja, hogy a tervekben szerepeljen. Ezek megvalósítását nem tudom, mennyire ellenőrzik. Saját tapasztalatom, hogy a kínai kollégáimmal készített fejlesztési koncepcióban megfogalmazott környezetvédelmi beruházások a fejlett világból vett elvárásokat írják le. Ezek megvalósítása hatalmas összegeket igényelne, ami a gazdaság csődjéhez vezetne. Csak egy példa a szennyvízelvezetés. A mai napig a mosógép a luxusnegyedekben is a teraszon van (máshol közösségi kézi mosodák vannak), ahonnan a szennyvizet az esővízcsatornába kötik be. A hulladékgazdálkodás pedig azt jelenti, hogy a város azon negyedeiből, amik jólétiek, összegyűjtik a kommunális hulladékot, amit a folyó mellett kiépített hulladéktárolókba visznek, majd ott kezelés nélkül bedózerolják a folyóba. Az ipari hulladékokra szigorú előírások vannak. Viszont nincs sehol nyilvántartási rendszer, és ahogy korábban említettem, az előírások betartásának nincs meg a kiépített háttere sem. A gazdasági fejlődésük üteme nem tartható a környezetvédelmi beruházások megvalósításával ilyen rövid időn belül.
Minden országnak végig kell járnia a fejlődési szakaszokat. Az igazi problémát abban látom, hogy Kína a fejlődést erőltetett tempóban teszi, így az állomások időtartama nagyon lerövidül. Ezért gondolom, hogy számukra a környezeti kihívások lesznek a legnagyobb akadályok. Előre menekülnek, így a központi vezetés a kihelyezett környezethasználatot részesíti jelenleg előnyben (pl. Afrikában).
Mit gondol, hogy az Önök által vázolt gazdaságfejlesztési koncepciót hogyan fogják fogadni a helyi döntéshozók? Terveznek valamiféle utánkövetést?
A helyi döntéshozók a tudományosan összeállított koncepciót nagy elismeréssel fogadták, mivel az a központi elvárásoknak megfelelően, a nyugati szemléletet tükrözve készült el. Utánkövetés Kínában? Ha létezik ilyen, az is csak felső utasításra készül, az előírt elvárások teljesítését leírva; ahogy a volt kommunista államokban sem létezett ilyen, a papírformát leszámítva, ahol a papír sok mindent elbírt.
A kutatás és annak kínai prezentációja során mit tapasztalt, mi lehet érdekes Magyarországról Kínának a fenntartható fejlődés témájában? Tudnak tőlünk meríteni?
Bízom abban, hogy idővel, ha a fejlettségük és társadalmi berendezkedésük ezt lehetővé teszi. Saját tapasztalatom az, hogy amikor itt voltak kínai kollégáim, és elvittük őket környezetvédelmi beruházásokra, nem is értették, mi az, és minek. Nem is érdekelte őket. Az viszont nagyon, hogy ilyen hatalmas termőterületünk van, és mennyi élelmiszert tudunk termelni. A hatalmas búza- és kukoricatábláktól, halastavaktól voltak elszédülve. De már azok környezet- és természetvédelmi előírásait sem tudták értelmezni.
