Alapjaiban kell megváltoztatni az energiahordozók lakossági árazását ahhoz, hogy egy fenntartható rendszer jöhessen létre Magyarországon. Kizárólag a szolgáltatók veszteséges működésre kényszerítése vagy csak a gázt és az áramot terhelő áfa csökkentése ugyanis átmeneti és már rövid távon is fenntarthatatlan szépségtapasznak számít, amivel tapodtat sem halad a rendszer a normális működés felé.
Az „egyszerű” áfacsökkentés a jelentős költségvetési hatása mellett önmagában a mostanihoz hasonló, az igazán rászorulóknak minimális támogatást hozó intézkedés lenne. Az Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA) legújabb elemzése arra a következtetésre jut, hogy hosszú távon bármilyen egyéb kezdeményezés – így egy felújítási program is – csak abban az esetben érheti el a célját, ha egy teljesen új rendszer áll a mostani, sokszorosan terhelt szisztéma helyére. Az E.ON gázüzletágáért kifizetett mintegy 260 milliárd forintból a legszerényebb számítások szerint is több százezer lakás felújításának támogatása lenne megoldható, ami önmagában jelentősebb és fenntarthatóbb lakossági költségcsökkentést alapozna meg.
Kommunikációs kérdés a rezsicsökkentés?
Valószínűleg nem a szakmai, hanem a kommunikációs egyeztetéseken felmerült érvek alapján vetette el a kormány azt a korábbi javaslatot, amely egy sávos rendszerben kezelte volna az energiaárakat (sajtóinformációk szerint ez járulhatott hozzá Holoda Attila korábbi helyettes államtitkár néhány hónap utáni lemondásához is). Hasonló okok sejthetők Bencsik János, az Orbán-kormány korábbi energetikai államtitkárának távozása mögött is. Bencsik egy 1,5–2 százalékos szolidaritási hozzájárulást képzelt el – minden fogyasztóra terhelve –, az így létrejövő, több mint 100 milliárd forintos alapból pedig a valóban rászorulókat támogatták volna. Bármelyik megoldás, illetve ezek bármilyen kombinációja egészen biztosan egy jóval nehezebben kommunikálható „siker” lett volna, mint a felső-középosztályt is – sok esetben igazságtalanul – támogató általános díjcsökkentés. Márpedig a magyarországi lakossági energiaárak sok szempontból magukon viselik az elmúlt két évtized „próbálkozásainak” jeleit, hiszen a szociális szempontot sohasem sikerült kivonni az egyébként elvileg szakmai és közgazdasági alapokon nyugvó ármeghatározásból. A legtöbb szándék, amely a támogatást „kivette volna” az árból és valamilyen rászorultsági elv mentén „hátulról” segítette volna azokat, akiknek igazán nagy terhet jelentenek a közműköltségek, mindig elakadt.
Nem az árak magasak
A piacon elfogadott hüvelykujjszabály szerint az energiaárak mintegy 70 százalékát a világpiaci árak, árfolyamok adják, erre a nemzeti kormányoknak nincs ráhatásuk – nemzeti mozgástér legfeljebb a maradék 30 százaléknál lehet. A végső lakossági árakban a legnagyobb tételt a nagykereskedői és termelői árak, az áfa, az egyéb támogatási pénzeszközök (az áram árában például a Vértesi Erőművet támogató szénfillér vagy a távhőszolgáltatók évi 50 milliárd forintos támogatási keretéhez hozzájáruló kapcsolt fillér) jelentik – mindez egyrészt komoly keresztfinanszírozást, másrészt költségvetési bevételt jelent (akár adóoldalon, akár az MVM, mint állami vállalat nyereségében). A magyarországi energiaárak több irányból is terheltek: egyrészt a kialakult reflexek szerint a világpiaci árak „begyűrűzése” mindig is tabutéma volt, az állampolgárok többségében nem alakult ki az a teljesen egyenes és könnyen belátható összefüggés, hogy ha például elfogadjuk, hogy a benzin az évekkel ezelőttinél sokkal drágább, az nem (vagy nemcsak) a Mol „hibája” vagy „profitéhsége”, hanem a nemzetközi jegyzésekből (is) következő adottság – ezért minden különösebb forradalmi hangulat nélkül tankolják tele autójukat a sofőrök a literenként 430 forintba kerülő üzemanyagból is, legfeljebb kevesebbet mennek, jobban meggondolják, hogy mikor és miért használják járműveiket.
Az Eurostat adatai szerint 2012-ben a 2009-esnél 9,5 százalékkal került többe (nettó áron, euróban számolva) a gáz Magyarországon – ugyanezen idő alatt az EU 27 tagországában 7,2, az eurózónában pedig 2,4 százalékkal lett drágább a gáz. Az adatok meglehetősen tág határok között mozognak, közel 20 százalékos árcsökkenés (Románia) mellett harmadával emelkedő árszint is megfigyelhető 2009 és 2012 között (Csehország). Magyarország a középmezőnyben helyezkedik el. Az áram átlagosan 7,3 százalékkal drágult a 27 EU-tagállamban, az eurózónában pedig 4 százalékkal 2009 és 2012 között – ezzel szemben itthon 2 százalék feletti mértékben csökkent az ár (euróalapon). Az euróban mért kilowattóránkénti átlagár 2012-ben Magyarországon több mint 3 százalékkal alacsonyabb, mint Csehországban, közel 10 százalékkal, mint átlagosan a 27 tagállamban, több mint 8 százalékkal, mint az eurózónában, Németországban pedig mintegy ötödével volt drágább tavaly a villany. A lengyelek ugyanakkor 7,5 százalékkal, a románok pedig több mint harmadával fizettek kevesebbet egy kilowattóra áramért 2012-ben. Mindez természetesen euróban igaz, az MNB adatai szerint most februárban közel 5 százalékkal volt gyengébb a forint az euróhoz mérten, mint 2009 januárjában, a 2010-es és 2011-es átlagos árfolyam pedig 5, illetve 3,7 százalékkal volt erősebb, mint az idei első két hónap átlaga. A kiragadott számok és trendek azt minden esetre jelzik, hogy az itthoni árak egyáltalán nem szakadtak el a „valóságtól”, sőt, még régiós szinten sem számítanak kiemelkedőnek – sem a reálszint, sem az elmúlt évek változásai szempontjából. A vásárlóerő, a fizetések és a forint árfolyama azonban jelentősen módosítja a képet, mint ahogyan az európai szinten kiemelkedő magyarországi áfaterhelés is.
A fűnyíróelv nem old meg semmit
Az elmúlt időszakban számos vélemény elhangzott arról, hogy miként lehetne a szakmailag kevéssé megalapozott, fűnyíróelvszerű, általános rezsicsökkentés helyett fenntartható módon csökkenteni a magyar háztartások – vásárlóerő-paritáson mérve – európai összehasonlításban magasnak számító rezsiköltségeit. Az MSZP egyrészt 5 százalékra csökkentené az energiahordozókat terhelő áfa mértékét, másrészt a gáznál 5, az áramnál pedig 3 ársávot hozna létre. Az Együtt 2014–Párbeszéd Magyarországért (PM) pártszövetség pedig egy, az Energiaklub korábbi elemzésein alapuló épületfelújítási programban lát alternatívát: hét év alatt a magyarországi lakásállomány kétharmadát újítanák fel „ingyen”, egyfajta ESCO-modellben, amelyben a megtakarítások egy része fedezné a megelőlegezett támogatást. Abban a legtöbb szakértő egyetért, hogy az általános 10 (vagy 20 vagy 30) százalékos vágás legalább annyira igazságtalan, mint az, hogy az átlagfizetésből élők bevételeinek magas százalékát emészti fel a gáz- és villanyszámla kifizetése. Egy német átlagfogyasztó jövedelmének mintegy ötödét költi rezsire, míg itthon inkább 30 százalék körül alakul ez az arány – az átlagfizetések sokszoros különbsége reálösszegben ráadásul még nyomasztóbb képet mutat (akkor is, ha például egy német fogyasztó fajlagosan jóval többet fizet az energiahordozókért). Az újabb árcsökkentésbe az államnak is be kell szállnia. Az eurózóna tagállamaiban sehol sem terheli olyan magas forgalmi adó az áramot, mint Magyarországon.
Az Energie-Control Austria elemzése szerint a végső áramárban Dániában, Finnországban és Portugáliában 18–20 százalék részarányt képvisel az áfa, itthon azonban még 20 százaléknál is valamivel magasabb ez a részarány. Németországban, Belgiumban, Franciaországban vagy Ausztriában 15–17 százalék, Nagy-Britanniában, Olaszországban vagy éppen Luxemburgban pedig 5–9 százalék ez az arány. Van tehát tere a csökkentésnek, sőt, mind több elemzés mutat rá, hogy már lényegében csak itt lehet mozgástér az újabb árcsökkentésre, az MVM Zrt. több tízmilliárd forint nyeresége ugyanis bár elvileg bevonható a „rezsi elleni harcba”, a napokban aláírt E.ON-vásárlás miatt vélhetően szükség lesz az eddig is állami osztalékként elvont profitra. A drasztikus áfavágást követelők (például az MSZP) azonban nem veszik figyelembe, hogy a végcélhoz csak ezzel nem kerül közelebb a rendszer, hiszen a fogyasztók gyakorlatilag éppen úgy kapnának olcsóbb áramot és gázt, ahogyan az energiacégeket a működőképesség határára küldő jelenlegi szabályozással, a takarékosságot, tudatosságot és a hatékonyságjavítást éppen annyira (vagyis egyáltalán nem) segítené elő egy ilyen lépés.
A 22 százalékpontos áfacsökkentés 50–70 milliárd forintba kerülhet (nagyjából annyiba, mint az eddigi rezsicsökkentés a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont elemzése szerint), függően természetesen attól, hogy pontosan kinek, mikor és mi után járna. A fogyasztói árak ezzel 15–17 százalékkal mérséklődnének. Az igazságossághoz azonban nem jutna közelebb az árazás, hiszen ebben az esetben is fajlagosan egy-két nagyságrenddel nagyobb támogatáshoz jutna minden, többet fogyasztó, jobb módú háztartás (szemben például a távhő áfájának csökkentésével, hiszen ott a fűnyíróelv egy viszonylag homogén, nem kifejezetten magas keresetű felhasználói rétegnek szólt).
Korszerűsítés nélkül nem megy
Megfelelő energetikai felújításokkal a legszerényebb számítások szerint is 30 százalékkal csökkenhet a fűtési díj (amely egyébként arányait nézve a legnagyobb teher az összes közül) egy átlagos lakásban, de sok szakértő ennél magasabb, akár 50 százalékos hatékonyságjavulást is könnyen elképzelhetőnek tart. A magyar fogyasztók egy jó része már felismerte, hogy nem vagy nemcsak a fenntarthatatlan rendszerben központilag olcsóbbá tett energia lehet a megoldás a megélhetési nehézségekre, jelzi ezt, hogy a nagy ritkán – és sokak szerint nevetségesen alacsony kerettel – meghirdetett lakossági támogatási pályázatok néhány nap, de inkább óra alatt kimerültek. Pár száz millió, esetleg néhány milliárd forint azonban még pilot projektekre sem elegendő, főleg ha különösebb fókusz nélkül, hol az önmagukban is több millió forintba kerülő napelemeket és napkollektorokat, hol az ablak- vagy kazáncserét, hol a kéménybélést állítja a középpontba egy-egy, minimális kerettel kiírt pályázat. A kormányzati „kommunikációs lobbi” erősödését jelzi, hogy a jelenlegi kabinet a 2010-es választásokat követően, a Bencsik János nevével fémjelzett energetikai korszakban még – legalábbis a szavak szintjén – központi kérdésként kezelte az energetikai felújításokat, sőt, komolyabb programkezdemények is kibontakozni látszottak, akár a lakossági, akár az állami épületek rendbetétele érdekében, a megújuló energiával együtt azonban gyakorlatilag teljesen lekerült a napirendről ez a kérdés, ahogyan az állami ESCO-cég, a támogatások, a középületeket érintő mintaprogram. Érthető, hiszen jövő májusig az első felújítások is éppen csak befejeződnének.
Felmerülhet a kérdés, hogy az E.ON gázüzletágára, a Mol Nyrt.-től hamarosan az államhoz visszakerülő stratégia gáztárolóra, az E.ON nagykereskedő cégének jövőbeni veszteségeire költött pénzekből – hogy csak a legnagyobb és legaktuálisabb csomópontokat említsük – mekkora hatékonyságjavulást lehetne elérni a magyarországi épületállományban. A minap aláírt E.ON-szerződés szerint a korábban többször sugalltnál többe, mintegy 260 milliárd forintba kerülő gázüzletág és az egyéb, konkrétan egyelőre nem ismert összeg fényében itt sok száz milliárd forintról van szó, ami egyszerű számolással is 200-300 ezer ingatlan azonnali, vissza nem térítendő felújítási támogatására lenne elegendő. Ésszerű támogatási intenzitással számolva e szám a többszörösére emelkedik, ami már a 3 millió körüli teljes lakásállományhoz viszonyítva is jelentékeny volument adna. A megtérülés ráadásul itt – még ha az állam számára részben áttételes is – sokkal kedvezőbb, mint amit az E.ON-vásárlás kapcsán akár a legoptimistább számításokból is ki lehet olvasni. A beruházások jelentős része három-hét év alatt kitermeli az árát a megtakarításokból, a támogatásból eredő számlakötelezettség pedig komoly – és legális – építőipari forgalmat, vagyis jelentős állami bevételeket is generál. A felújítások legnagyobb gátja ma Magyarországon az önrész, vagyis a megtakarítások hiánya, ezen pedig a mostani rezsicsökkentés után a leginkább rászorulók zsebeiben maradó néhány ezer, esetleg tízezer forint sem segít majd érdemben, támogatások vagy egy állami program nélkül láthatóan kétszáz év alatt sem dolgozza le a hátrányát a magyarországi épületállomány (erre reflektál az Energiaklub több korábbi tanulmánya is, amelyeket az Együtt 2014–PM emelt politikai programmá).
Differenciálás nélkül bármilyen rezsi- vagy adócsökkentés éppen a leginkább rászoruló csoportoknak nem okoz megfelelően érezhető enyhülést az energiaköltségekben, miközben több tízmilliárd forint transzfert biztosít olyan jómódúbb fogyasztóknak, akiknek támogatás nélkül sem okoz égető problémát az energiaszámlák kifizetése. Európai összehasonlításban a magyarországi energiaárak egyáltalán nem tekinthetők a „valóságtól elrugaszkodottnak”, a jövedelmi viszonyok és a pazarló energia-felhasználás okozta problémákra azonban a fűnyíróelv nem nyújt feloldást. A szolgáltatók működésének ellehetetlenítésével hosszú távon a fogyasztók és az állam is csak veszíthetnek, az olcsóbb energia illúziója pedig megrendítheti a lakások energetikai felújításának – a jövedelmi és megtakarítási viszonyok miatt – egyébként is ingatag alapjait. A 30–50 százalékos (gyakorlatilag azonnali) megtakarítást hozó beruházások állami támogatás nélkül a közeljövőben biztosan nem érnek el olyan szintet, ami meghatározó lehet a lakossági megélhetési költségek enyhítésében, az energetikai területen elköltött, illetve a piaci szereplőktől elvont, valamint a céges fogyasztókra terhelt százmilliárdok a számítások szerint már rövidebb távon is fenntarthatóbb helyzetet eredményeznének. Az állami bevételek ráadásul költségvetési szempontból is sokkal kifizetődőbbé tennék a források felhasználását.
Kapcsolódó anyagok:
