A környezetvédelemért (is) felelős Agrárminisztérium adatai szerint az apró részecskék (PM2,5) által okozott légszennyezettség 85 százaléka a háztartási tüzelésből származik. Ez a szennyező anyag Magyarországon évente mintegy 12.800 ember idő előtti halálát okozza, és ezek az emberek átlagosan több mint 10 évet veszítenek az életükből.
A részecskeszennyezettség szintje Magyarországon európai összehasonlításban is kimagasló, csak Bulgária, Észak-Olaszország, Csehország és Lengyelország egyes régiói vetélkednek velünk ebben a kétes dicsőséggel járó versenyben. Jelenleg azonban úgy tűnik, hogy néhány év múlva egyedül maradhatunk a szomorú helyzetben.
A Levegő Munkacsoport is meghívást kapott egy néhány héttel ezelőtt rendezett varsói kerekasztal-beszélgetésre, amely a szilárd tüzelőanyagokkal való fűtés visszaszorításának lehetőségeiről szólt. A rendezvényt a ClientEarth (Ügyfél a Föld) nevű nemzetközi környezetjogi szervezet lengyel irodája szervezte, a résztvevők pedig a problémával leginkább sújtott kelet-közép-európai országok civil aktivistái és szakértői közül kerültek ki. A beszélgetés tapasztalatai – magyar szemmel nézve – meglehetősen elszomorítóak voltak, többször kínos feszengést váltottak ki. Míg mi egyhelyben toporgunk, sőt bizonyos szempontból visszafelé lépkedünk, addig a hazánkkal politikai-gazdasági szempontból egy lapon említett országok érdemi és fajsúlyos intézkedéseket tesznek a jelenleg legjelentősebb környezet-egészségügyi probléma megoldása érdekében.
Krakkóban például teljesen betiltották a szilárd tüzelést. Idén szeptembertől a lakosok már nem fűthetnek fával, szénnel, lignittel (a szemétről nem is szólva), mindenkinek át kell állnia az összehasonlíthatatlanul kisebb légszennyezést okozó megújuló-, gáz-, elektromos vagy távfűtésre. A tiltást természetesen nem csak önmagában, a törvény szigorával élve vezették be, hanem a felkészülési időszakban komoly összegeket (átszámolva mintegy 300 milliárd forintot) áldoznak a rászorulók fűtési rendszereinek kicserélésére, energiahatékonysági beruházásokra (hiszen a legtisztább fűtés a kevesebb fűtés) és a szemléletformálásra.
Felmerül a kérdés: mi kellett ehhez a forradalmi változáshoz a hagyományosan szénre épülő vidéken? Két dolog. Egyrészt központi politikai akarat. Másrészt lakossági nyomás. A lengyel parlament 2016-ban úgy döntött, hogy a környezetvédelmi törvény módosításával lehetővé teszi, hogy az egyes városok és régiók bevezessék a tilalmat, ezzel a törvényhozók elhárították a jogi akadályokat, egyben szimbolikusan is kifejezték egyetértésüket. Ezután Malopolska régió parlamentje és Krakkó önkormányzata már simán be tudta vezetni a szilárd tüzelés tilalmát.
Félő, hogy Magyarországon ez nem lenne ilyen egyszerű, bátor tettek helyett mifelénk általában a vélt politikai következmények miatti aggódás és a gazdasági érdekek téves értékelése jellemzi a döntéshozókat. Persze be kell, hogy valljuk, általában a markáns lakossági nyomás is hiányzik. Krakkónak 750.000 lakosa van, a kampány kezdetekor a gyermeke egészségéért aggódó néhány szülő Facebook-csoportot hozott létre, aminek hamarosan 17.000 tagja lett, és hasonló számú lakos írt alá online petíciót. Rendszeresek voltak a több ezres tüntetések a „széntilalomért”, a társadalmi egyeztetés során pedig 95 százalékos támogatottságot ért el az intézkedés terve.
A jó példa persze ragadós, legalábbis arrafelé. Egyre több város, illetve régió tervez hasonló tilalmat Lengyelországban, ami tényleg óriási változásokat vetít előre. Magyarországgal ellentétben Csehországban már most is létezik szabályozás a háztartásokban elégethető szilárd tüzelőanyagok minőségi követelményeiről, a kritikus légszennyezettségi zónákban pedig folyik a levegőminőségi tervek átdolgozása, kiegészítése új, hatékony intézkedésekkel. Szlovákiában, a legrosszabb helyzetben lévő pozsonyi régióban alacsony kibocsátású zónát hoznak létre, ahová csak a legkevésbé szennyező járművek mehetnek majd be. Bulgáriában szintén tervezik a tüzelőanyagok minőségi követelményeinek jogszabályba foglalását, és más érdemi lépéseket is.
Eközben Magyarországon „tűzközeli” vállalkozók sorra nyitják (vagy tervezik nyitni) a kisebb-nagyobb lignit- és barnaszén-bányákat, az önkormányzatok pedig piacot teremtenek nekik azzal, hogy a szociális tűzifa-program helyett szociális tüzelőanyag-programra átkeresztelt segély keretében már ezeket a sokkal szennyezőbb szénfajtákat adják a rászorulóknak. Az sem csoda ezek után, hogy az illetékes minisztérium által már 5 éve előkészített szabályozás a háztartási tüzelőanyagok minőségéről (egyszerűsített nevén: lignit-tilalom) sorozatosan megbukik a tárcaközi egyeztetéseken.
A hasonló gazdasági helyzetben lévő többi ország tettei tükrében még inkább hamisnak látszanak az ilyenkor szajkózott ellenérvek, miszerint a lakosságnak szüksége van az olcsó tüzelőanyagra, a gazdaságnak pedig a bányák jelentette növekedésre. Úgy látszik, hogy a határainktól nem messze már rájöttek, hogy az olcsóbb tüzelőanyagon spórolt pénzt az érintettek (és mások is) többszörösen kifizetik a szennyezett levegő miatti betegségek ellen vásárolt gyógyszerek árában, a kimaradó munkaidejük révén és az életminőségük kevésbé forintosítható romlásában. Az állam pedig a bányákból származó bevételeinek többszörösét fizeti a környezetvédelmi és egészségügyi károk enyhítésére, a csökkenő vonzerejű vidékek felzárkóztatására.
Nehéz ilyenkor megmagyarázni a külföldi kollégáknak a miérteket. Miért nem lehet a lakosságot felrázni? Miért nem lehet a döntéshozókat meggyőzni? Miért csak rövid távú gazdasági érdekek érvényesülnek nálunk? Miért tekintjük a környezetvédelmet pénzkidobásnak vagy értelmiségi körök luxushobbijának?
Olyan jó lenne néha büszkén sorolni hazánk eredményeit.
Dr. B. G.
környezetvédelmi szakjogász
