A nagy múltú brit Biology Letters folyóirat nemrégi cikkét az Index „Halált hoz a hársfa a méheknek” címen ismertette. A Greenpeace-ben azért figyeltünk fel a műre, mert egyik programunkban hársfákat ültetünk, a másikban a méheket védjük. Ezek meg fogják magukat, és egymást gyilkolják? Mit lehet itt tenni?
Mielőtt az olvasó rosszul lesz az izgalomtól, elmondom, hogy Hauke Koch és Philip C. Stevenson brit kutatók cikkének hosszú címe nem kijelentéssel, hanem egy kérdéssel kezdődik: „Megölik-e a hársfák a méheket?”
Nyugodj meg, happy end várható, a cikk elolvasása után senkinek sem kell fejszét vagy láncfűrészt ragadnia. Inkább vizsgáljuk meg a kérdést alaposabban! Kezdjük azzal, hogy nekünk itt Magyarországon milyen a kapcsolatunk a hársfákkal.
Őseink szent faként tisztelték a hársakat.
Vidékenként változóan szádokfának, száldokfának vagy szódokfának nevezték, és a hagyomány szerint már a pogány időkben is sokfelé a kiválasztott szent hárs alatt gyűltek össze az emberek, hogy közös dolgaikat megvitassák. Székelyföldön, Csíkszentlélek határában például a templom mellett áll egy kislevelű hárs, amit valószínűleg az 1500-as években ültettek, és máig a fa alatt tartják a falugyűléseket. 2011-ben a csíkszentléleki hárs lett Európa fája, míg ugyanebben az évben a Somogy megyei Szőkedencs kislevelű hársa Magyarországon nyerte el Az év fája díjat. (Az Ökotárs Alapítvány nagy fákat népszerűsítő kezdeményezéséről honlapunkon néhány hete írtunk) Magyarországon a legnagyobb fák között mindig vannak hársak, és az emberek nagyon szeretik őket.
Három őshonos hársfafajunk van. Ezek a fajok már a honfoglalók érkezése előtt is itt voltak a Kárpát-medencében. A nagylevelű hársak inkább a bükkerdőkben találhatók, a kislevelű hársak a tölgyek közé keverednek, de élőhelyeik között nincs nagy különbség, sziklás hegyoldalakban is megélnek. Ennek azért van jelentősége, mert emiatt a tömörödött városi talajokat is viszonylag jól tűrik. A nagylevelű hárs és a kislevelű hárs népszerű mézelő fajok, és nem rója fel nekik senki, hogy meggyilkolják a méheket.
A vádlott a harmadik faj, a képen látható ezüst hárs, mely Magyarországon a Dél-Dunántúlon őshonos erdőalkotó faj, és érdekes módon északkeleten, a Nyírségben és a Szatmár-Beregi-síkon is előfordul. Melegkedvelő és szárazságtűrő, hiszen tipikusan a Balkán fája, ráadásul a városi ültetések után bebizonyosodott, hogy kevés károsítója van, és a légszennyezést is jól bírja. Így aztán érthető, hogy nemcsak a Dél-Dunántúlon, hanem Magyarország középső és északi részén is sokfelé ültettek ezüst hársakat. Ahogy halad előre a globális felmelegedés, logikus lenne, hogy még több legyen belőlük a városokban. Ám ekkor repülnek be a képbe a méhek!
A két brit tudós szerint már évtizedek óta vannak adatok arról, hogy a virágzó hársak alatt nagy tömegben elhullott méheket találtak. Az első feljegyzések az Egyesült Királyságból valók, de a jelenséget később Svájcban, Németországban, Norvégiában Lengyelországban, Ausztriában és az Egyesült Államokban is leírták. A pusztulás legtöbbször ezüst hársakhoz kötődik, az áldozatok pedig többségükben poszméhfajok, kisebb számban háziméhek.
Mire gondolhatnak a kertészek, ha városukban azt látják, hogy az ezüst hársak alját szinte ellepik a méhtetemek? Bizonyítva látják, hogy az ezüsthárs-virágok megölik a méheket. Ennek hatására aztán Európa több városában elkezdték tömegesen kivágni és más fajokra cserélni az ezüst hársakat.
A tudósok alaposabbak voltak.
Aki tud angolul, és kíváncsi arra, hogy mi mindent gondolnak végig a biológusok egy látszólag egyszerű probléma megoldásához, annak ajánlom, hogy olvassa el Koch és Stevenson cikkét. Itt most csak az eredményeket foglalom össze: nincs bizonyíték arra, hogy az ezüst hárs virágok megmérgeznék a méheket.
A méhek halálát egyes esetekben okozhatják azok a neonikotinoid nevű vegyszerek, amelyeket a levéltetvek ellen alkalmaznak. A megoldás egyszerű: meg kell tiltani az ezüst hársak rovarirtó szeres permetezését. ( a Greenpeace továbbmegy – a neonikotinoid alapú rovarirtók teljes betiltásáért kampányol.)
Most jön a legváratlanabb fordulat: a méhek elhullásának oka a legtöbb esetben nem az, hogy mérgezés éri őket, hanem az, hogy utolsó pillanatig táplálkoznak az ezüst hársakon, aztán éhen halnak, és a földre hullanak. Arról van szó, hogy az ezüst hársak a többi hársfajnál később, július közepén, augusztus elején virágoznak (Magyarországon inkább július elején). Ilyenkor más virágos növények nem kínálnak olyan bőségben nektárt és virágport, mint az ezüst hársak, ezért szegény poszméhek és háziméhek odagyűlnek. Mikor azt tapasztalják, hogy későn érkeztek, újabb táplálékforrást keresve elrepülnek, de jelentős mennyiséget már nem találnak, visszatérnek, és az ezüst hársak alatt pusztulnak éhen.
A cikkben további érdekes elméletek következnek arról, hogy az ezüst hársak esetleg különböző kémiai csalétkekkel vezetik félre szegény méheket, akkor is saját virágjukhoz vonzva őket, mikor már nem tudnak elegendő táplálékot biztosítani.
Ám a lényeg mégiscsak az, hogy a méhek érdeke ugyanaz, mint az embereké: nem kevesebb ezüst hársra van szükség településeinken, hanem többre. A méheknek azért, hogy a táplálékhiányos nyári időszakban is találjanak maguknak ennivalót, az embereknek meg azért, hogy egész évben élvezzék az ezüst hársak árnyékát, klímajavító hatását, zajcsökkentését, illatát, szépségét és egyéb jótéteményeit. Ehhez még annyit lehet hozzátenni, hogy ha a poszméheknek és háziméheknek akarunk kedvezni, akkor az ezüst hársakon kívül más későn virágzó növényfajokat is ültessünk!
