A parlagfű önző érdekből, a jobb élet reményében, mindenféle engedély nélkül jött át a déli határon, és a magyarok munkáját nem veszi ugyan el (sőt, adna is teendőt sokaknak, ha a parlagfűirtásra szánt közpénzek nem válnának minden évben a palástolatlan lopás áldozatává), ám az egészségüket, a jó közérzetüket és a nyugalmukat annál inkább – úgyhogy még a humanitárius szempontok is a cselekvés mellett szólnának.
Az a tény, hogy a szezonban mért parlagfűpollen-koncentráció évről évre nő, önmagában is jelzi, hogy súlyos gondok vannak a földhasználattal. Anélkül, hogy a jellegzetesen szakpolitikai kérdést a pártpolitika térfelére tolnánk, annyit talán érdemes a konszenzus reményében rögzíteni, hogy a szakszerűen művelt termőföldön nem parlagfű nő: a legeltetett gyepen megtelepedni sincs esélye, ha pedig egy napraforgó- vagy kukoricatáblán tömegesen felüti a fejét, ott valamit nagyon elhibázott a gazda.
Márpedig az ombudsmanhelyettes friss jelentéséből az derül ki, hogy a teljes mezőgazdasági termőföldállománynak akár a 15 százalékán, hét-nyolcszázezer hektáron is leginkább parlagfű terem. A megelőzést aligha segítik a mostanában gyakori kezelő- és tulajdonosváltások (senki sem akar olyan földnek a gyommentesítésével bajlódni, amelyről nem tudható, hogy jövőre ki fog rajta vetni/aratni), de az sem, hogy a kormányzat alá tartozó hatóságok a bődületes parlagfűállománynak valamiért csak a töredékét észlelik (sajátos tüneteként az aszimmetrikusan működő magyar jogállamnak, a kisember kiskertjében sokkal könnyebben megtalálják a néhány szál gazt, mint a nagyemberek nagybirtokán a sok-sok hektárnyit: érvényesül nálunk a jog, de csak az alsó szinteken, és ott is csupán az ökle). És mivel egyre nyilvánvalóbb, hogy ebben a szisztémában csak az jut földhöz, aki bírja a kormány(párt) jóindulatát, az is valószínű, hogy keményebb, a problémát volumenében is csökkenteni képes hatósági fellépésre a jövőben sem nagyon számíthatunk – hiszen ki mer a magyar állam nevében azok ellen fellépni, akiket a rendszer annyira szeret, hogy hűbérbirtokkal is megjutalmazta őket?
Így tehát még egy darabig egy olyan országban fogunk élni, amely valamiféle európai vezető szerepre, igazodásipont-státuszra tart igényt, de képtelen megbirkózni egy másutt azért többé-kevésbé hatékonyan féken tartott invazív gyomnövénnyel. Pedig az illetékeseknek mostanában nemcsak teljhatalma, de még ideológiája is lenne a radikális beavatkozáshoz: a parlagfű az igazi, a tipikus illegális migráns, hiszen önző érdekből, a jobb élet reményében, mindenféle engedély nélkül jött át a déli határon, és a magyarok munkáját nem veszi ugyan el (sőt, adna is teendőt sokaknak, ha a parlagfűirtásra szánt közpénzek nem válnának minden évben a palástolatlan lopás áldozatává), ám az egészségüket, a jó közérzetüket és a nyugalmukat annál inkább – úgyhogy még a humanitárius szempontok is a cselekvés mellett szólnának.
Kétmillió allergiás emberről van szó egyébként (annyi itt a célcsoportot keresgélő párt, mint levegőben a parlagfűpollen: most úgy fest a politikai térkép, hogy ennek a sokaságnak a felével is választást lehetne nyerni 2018-ban, aki pedig kétmillió polgárt magára haragít, az biztosan veszíteni fog). Megoldás nincs: amíg a közjó helyett a magánhaszon az államműködés vezérlő elve, addig inkább a nem létező bevándorlók meg a többi korlátlanul újrahasznosítható fantom ellen fogunk harcolni a valódi, legyőzhető ellenségek helyett- írta Hargitai Miklós a nol.hu-n.
