Felül kell vizsgálni a vízdíjakat, és nem lehet megspórolni az elöregedett ivóvízellátó és csatornahálózatok rekonstrukcióját – többek közt ezt javasolja tegnap bemutatott vízgazdálkodási stratégiájában a Magyar Tudományos Akadémia.
Tizenöt éve várat magára Magyarországon egy a vízgazdálkodás rövid és hosszú távú feladatait megalapozó, átfogó vízstratégia, annak ellenére, hogy hazánk a Föld egyik legzártabb medencéjében fekvő, vízgazdálkodási szempontból különleges tulajdonságokkal bíró terület. A Magyar Tudományos Akadémia Köztestületi Stratégiai Programjainak új kötete, amely a Magyarország vízgazdálkodása: helyzetkép és stratégiai feladatok címet viseli, hiánypótló mű.
A globalizálódó világban a vízzel kapcsolatos problémák sokkal összetettebben jelentkeznek, mint egy-két évtizeddel ezelőtt. A vízpolitika esetében különösképpen fontos, hogy más ágazatok politikáival összehangoltan alkossuk meg. Várhatóan nő vízfogyasztás, de számolni kell az éghajlatváltozás bizonytalan hatásával és az ökológiai szemlélet erősödésével is. Sőt, azt sem szabad számításon kívül hagyni, hogy a gazdasági válságot követő fellendülés fokozza a vízkészletek igénybevételét. Az Országgyűlés 1995-ben határozatot hozott az országos vízgazdálkodási politikáról, ám átfogó stratégia azóta sem született.
Hidrológiai és vízgazdálkodási szempontból hazánk a „legek” országa. A Föld egyik legzártabb medencéjének a legmélyén helyezkedik el, az alvízi jellegből származó kitettségünk nagy. Az országba érkező vízmennyiség alapján egyszerre jellemzi vízbőség és vízhiány. Felszín alatti vizeink kihasználtsága már most hetven százalék, ami óvatosságra int, hiszen az éghajlatváltozás miatt ezek a készletek akár a felére is csökkenhetnek. Jellemző a vízkészletek egyenlőtlen eloszlása, és az is, hogy a felszín alatti vizek természetes vízminősége sok helyen nem felel meg az ivóvízszabványnak.
Az Európai Unió egységes vízpolitikáját jelentő Vízkeretirányelv (VKI) az ökológiai kritériumok előtérbe helyezésével új alapokra helyezte a vízminőség-szabályozást. A fenntartható vízhasználat biztosításához a vizek jó állapotának az elérését írja elő. A vízbázisokat veszélyeztető túllépések miatt a felszín alatti víztestek tizenöt százaléka kapott gyenge minősítést. A szennyezés miatt a vízfolyásoknak csupán nyolc, az állóvizeknek a tizenhét százaléka éri el a VKI által megfogalmazott jó ökológiai állapotot. Vizeink minősége nagymértékben függ az országhatáron túli hatásoktól. A veszélyes anyagokhoz kötődő vízminőségi problémákat alapvetően az országhatáron túlról, jellemzően az Ukrajnából és Romániából belépő folyók, a Tisza, a Szamos, a Kraszna, a Túr és a Körösök nehézfém-szennyezettsége befolyásolja. A problémák kezelésében kiemelkedő jelentőségűek a határvízi kapcsolatok. A Vízkeretirányelvet az Európai Unió 2000 végén adta ki. A dokumentum a vízgazdálkodás eddigi legszélesebb körű, uniós szintű szabályozásának, az EU vízügyi politikájának tekinthető. A VKI preambulumában rögzíti, hogy a víz nem szokásos kereskedelmi termék, hanem örökség, amit annak megfelelően óvni, védeni és kezelni kell. A keretirányelv a vizek fenntartható használatának megvalósítására törekszik, mégpedig a környezeti, a műszaki, a gazdasági és a társadalmi szempontok összehangolásával. A VKI céljainak megvalósítását vízgyűjtő-gazdálkodási tervek foglalják össze. Ezeknek egyik eleme a korszerű monitoringrendszer, amely utóbbi követelményeinek a hazai ellenőrzés még sok tekintetben nem felel meg.
Az árvizek előfordulása a magyarországi folyókon nem számít rendkívüli eseménynek, ez a természetföldrajzi adottságok miatt a folyók vízjárásának sajátossága. Kijelenthetjük, hogy, hazánk Európa árvizektől leginkább veszélyeztetett országa. Bár nagy folyóink árvizeinek kilencvenhat százaléka külföldön keletkezik, sajnos a magyar síkvidéken fejti ki káros hatását. Az árvízvédelem a XX. században és az elmúlt évtizedekben is sikeres volt, annak ellenére, hogy a töltéseknek csak a hatvan százaléka felel meg a biztonsági és állékonysági követelményeknek. Az elmúlt tíz-tizenkét év árvízi védekezési költsége mintegy ötven, a töltések helyreállítása harminc milliárd forintba került, a károk becsült értéke meghaladta a százötven milliárd forintot. Az árvízi védekezés országos kiépítése 250-350 milliárd forintba kerülne. A beruházás a védekezési költségeket és a kárt is jelentősen mérsékelné, és egy évtized alatt megtérülne. Mára világossá vált, hogy a töltések fokozatos emelése nem jelent hosszú távon fenntartható megoldást, a védekezésről a megelőzésre kell váltani. Új stratégiára elsősorban a Tisza völgyében, az árvíz által leginkább sújtott térségben van szükség.
Az ország síkvidékén fennáll a belvíz, de az aszály veszélye is, mely utóbbi legfőbbképpen az Alföldet és a Tisza vidékét sújtja. A területi vízgazdálkodás egyik gyenge pontja a termőhelyi adottságok korlátozott figyelembe vétele, a vízkészletek, a szélsőségek, a mezőgazdaság, a területhasználat és a tájökológia harmóniájának a hiánya.
A települési vízgazdálkodás megszervezésekor, a vízellátás és a csatornázás mellett, a megfelelő minőségű ivóvíz biztosításáról, a szennyvizek összegyűjtéséről, kezeléséről és elhelyezéséről, valamint a csapadékvizek elvezetéséről is gondoskodni kell. A csatornázás és szennyvíztisztítás ma eléri a hetvenöt százalékot, a lakosság tíz százaléka, vagyis egy millió ember azonban továbbra sem él a rákötési lehetőséggel.. Jelenleg a lakosság mintegy negyven százaléka él olyan településen, ahol az ivóvíz minősége valamilyen szempontból kifogásolható. Az egészséget közvetlenül befolyásoló paraméterek miatt nem megfelelő ivóvízminőség a lakosok huszonöt százalékát érinti.
A legnagyobb gondot a víz természetes eredetű arzéntartalma jelenti, amely jelenleg 1,4 millió lakost érint, 2,5 millióan pedig olyan vezetékes ivóvízhez jutnak, amelyben az ammóniumion mennyisége haladja meg a határértéket. Probléma még a vízdíj képzésének anomáliája, amely miatt nem jött létre alap a nagy értékű, elöregedett ivóvízellátó és csatornahálóatok rekonstrukciójára. Az ivóvízminőség-javító és szennyvízprogram egyaránt befejezetlen. A vízi közműtörvény hiányában a jelenlegi intézményi berendezkedést a szabályozatlanság és az átláthatatlanság jellemzi. Szakmai és díjellenőrző felügyeleti szervezet hiányában mintegy háromszázötven szolgáltató működik, az átláthatóságot háromezer ötszáz önkormányzat biztosítja. A kisvállalatok szakmai és gazdasági innovációs potenciálja alacsony. A vízi közművagyon kizárólagos állami vagy önkormányzati tulajdonban lehet, a privatizáció tehát kizárt, az üzemeltetés magánkézbe kerülése viszont megengedett. Az önkormányzatok ugyanakkor a vagyont gazdasági társaságokba apportálták. A feladatok között kiemelt jelentőségű az intézményi környezet átalakítása, a közművagyon megóvása, a díjtételek felülvizsgálata és a szolgáltató szervezetek reformja.
Nehezíti a helyzetet, hogy az állami vízügyi szolgálat területi és központi irányító szervezeteit 1990 és 2009 között tizenkilencszer változtatták meg. A Vízgazdálkodási törvényt 1995 óta huszonnégy, a Környezetvédelmi törvény huszonnyolc alkalommal módosították. Jelenleg a vízügyi igazgatási feladatokat, bele értve az árvízvédekezést, tizenkét környezetvédelmi és vízügyi igazgatóság (Kövizig) látja el, míg a hatósági és vízminőségi operatív feladatokat tíz területi szervezet, környezetvédelmi, természetvédelmi és vízügyi felügyelet (Kötevife) végzi. A tizenkét Kövizig és a tíz Kötevife működési területei elvben részvízgyűjtők, de ebben jelentős eltérések vannak.
A legkritikusabb térség az Alföld és a Tisza-völgy.
A problémák többsége, úgy, mint a folyószabályozás hiányosságai, az árvizek, a belvizek, az aszályérzékeny területek, a szárazodás, a szűkös készletek, a Dunántúlénál gyengébb minőségű felszíni és felszín alatti vizek, az arzénkérdés, ezeken a területeken jelentkeznek. A kihívásokat bonyolítja a mezőgazdaság és a vidékfejlesztés ismeretlen fejlődési pályája, az éghajlatváltozás kevéssé feltárt hatásai, az EU Vízkeretirányelv megvalósításával összefüggő bizonytalanságok és a szélsőségek hatásai. Az utóbbival kapcsolatban nem hagyható figyelmen kívül az, hogy az elmúlt száztíz év huszonnégy jelentős árvízéből tizenhárom az utóbbi húsz évben fordult elő. Az éghajlatváltozás vízügyi szempontból nem elhanyagolható hatása, hogy a prognózisok szerint hazánk éghajlata mediterrán irányba tolódik el, vagyis melegebbé és szárazabbá válik. Várhatóan csökken a csapadékos napok száma, miközben nő a nagy mennyiségű csapadékok gyakorisága és a száraz időszakok hossza. Az éghajlatváltozás miatt az egyes alföldi régiókban a hasznosítható vízkészlet 2050-re az ötven százalékot is meghaladó mértékben csökkenhet.
A stratégiai feladatok egyike a koncepcióváltás, melynek során kiemelt figyelmet kell fordítani a súlyos intézményi válságra. Feltűnő, hogy még mindig a vizek gyors levezetése a meghatározó, holott napjainkban szinte minden érv a visszatartásra és a tározásra ösztönöz. A jelenlegi gyors vízelvezetésen alapuló stratégia nem tartható fenn az egyre jobban elavuló települési vízi infrastruktúra, a süllyedő talajvízszintek és az emelkedő árvízi szintek, valamint az ökológiai szemlélet hiánya miatt. Jelenleg hiányzik a vízközművek törvényi szabályozása, melynek következménye a tulajdonosi és szolgáltatói struktúra ellentmondása. Hiányzik a közműnyilvántartás és a vagyonértékelés, a közgazdaságilag megalapozott vízdíj és támogatási rendszer is.
Mire elegendőek a vízkészletek?
Az ivóvízigények a jövőben is biztonsággal kielégíthetők. A termálkarsztok fürdési célú felhasználása viszont alig fejleszthető. Az ipari vízigény jelenleg és a jövőben is biztonsággal fedezhető, feltéve, ha az ipari fejlesztések során továbbra is érvényesül az a szempont, hogy vízigényes ipar a vízben gazdag területeken létesül, illetve, ha víztakarékos technológiát alkalmaznak. Az öntözés sehol sem okoz vízhiányt, sőt jelentős szabad készletek állnak rendelkezésre, az öntözés további vízigénye azonban, a területfejlesztési tervek hiánya miatt, nem becsülhető tovább.
A Somlyódy László akadémikus által szerkesztett stratégiai program elkészítésében Nováky Béla, Simonffy Zoltán, Clement Adrienne, Koncsos László, Ligetvári Ferenc, az MTA doktora, Buzás Kálmán és Reich Gyula működött közre.
