Hirdetés

Ehetetlen halak, mérgező rizs és napokig tartó viszketés minden mosakodás után – ezt hagyja maga után egy tíz éve nyitott aranybánya Thaiföld északkeleti részén, távol a turistáktól hemzsegő tengerpartoktól. Amíg a „félénk” helyi férfiak a rizsföldeken dolgoznak, a falusi nők tárgyalnak, blokádokat építenek és eltömítik a bányászok vécéit. Vitatkoztak, hogy megerőszakolják-e őket. Helyszíni riport.

Nem kell félni, ez a falun kívülről van – szögezik le gyorsan a háziasszonyok, amikor egy tál édes gyümölcsöt, gujávát kínálnak a falujukba, az északkelet-thaiföldi Ban Na Nong Bongba érkező európai újságíróknak. A környék végeláthatatlan rizsföldjei, dús trópusi erdői és kristálytiszta forrásvize évszázadokon keresztül látták el élelemmel az itt élőket – a faluba vezető vöröses út mentén kihelyezett bányaellenes plakátok és egészségvédelmi figyelmeztetések utalnak arra, hogy valami megváltozott. Amióta a közeli hegyen megnyitott egy cianidos technológiát használó aranybánya, aki csak teheti, nem iszik, nem eszik semmit, ami erről a vidékről származik.

2006-ban nyitott a bánya, azóta sorra betegszenek meg az emberek.

Az én férjem vesebajban halt meg egy éve. Volt, akinek agytumora lett, más meg lebénult – sorolja könnyes szemmel egy idős özvegy, a falu közösségi házának a fapadlóján ülve. A falusiak meg vannak győződve, hogy ezeket a megbetegedéseket a bányából a földbe és a vízbe mosódó cianidszennyezés okozza. Amióta megnyitott a bánya, mosakodás után napokig viszketnek, a rizsföldeken dolgozók pedig bőrbetegségekkel küzdenek.

Ebéd a falu közösségi házának teraszán - minden alapanyagot több mint tíz kilométerről szállítottak a faluba Fotó: Anna Ūdre

Ebéd a falu közösségi házának teraszán – minden alapanyagot több mint tíz kilométerről szállítottak a faluba Fotó: Anna Ūdre

Csak rossz rizs terem most, és feleannyi, mint a bányanyitás előtt. Négy éves korom óra termelek rizst, máshoz nem értek, úgyhogy csak csinálom ezt tovább – mondja szomorúan egy helyi férfi. A régi vevői viszont elpártoltak, mert félnek, hogy mérgező a rizs. Egy thai vállalat ajánlotta fel a falusiaknak, hogy féláron mindent felvásárol. Azt állítja a cég, takarmánynak veszik meg rizst. Mondjuk, azt sosem láttuk a saját szemünkkel, hogy tényleg állatoknak adnák – teszi hozzá a férfi.

A férfiaknak figyelni kell

Amíg a férfiak a rizsföldeken dolgoznak, a feleségeik sem ülnek otthon tétlenül: a nők állnak a környékbeli falvakat összefogó, bányaellenes tiltakozások frontvonalában. Talán azért, mert a férfiak el vannak foglalva a földeken, meg félénkek is. Mi viszont harcolni akarunk a földért, az egészségünkért. És van súlya szavunknak. Ha a nők mondanak valamit, a férfiaknak figyelni kell ránk – magyarázza egy fiatal lány, hogy főként miért a nők vesznek részt a helyi civil aktivizmusban. A faluban élők az ország legnagyobb, körülbelül 22 millió embert felölelő etnikai és kulturális kisebbségi csoportjához, a lao-isaanhoz tartoznak. A lao-isaan nők fontos szerepet töltenek be a társadalomban: nemcsak a háztartást vezetik és kezelik a családi kasszát, de a családban a lányok öröklik a földbirtokokat is. A falusiak szerint ezzel is magyarázható, hogy a nők jobban kötődnek az otthonukhoz, a földjükhöz, és ha kell, harcolnak is érte.

Az aranybányához vezető út Fotó: Anna Ūdre

Az aranybányához vezető út   Fotó: Anna Ūdre

Vitatkoztak, hogy megerőszakolják-e őket

A bánya viszont továbbra is zavartalanul működött, a falusiak pedig egyre indulatosabban tiltakoztak. Blokádokat, úttorlaszokat építettek a munkagépek útvonalán, amelyeket a nők és férfiak felváltva őriztek. Ha a bányászati cég egy blokádot leromboltatott éjszaka, másnap a falusiak újat építettek helyette.
Ez az állóháború egy véres összecsapással ért véget 2014 májusában. Az egyik éjszaka körülbelül háromszáz fekete ruhás, husángokkal, késekkel és puskával felszerelkezett ember jelent meg a falu körül. Az arcukat símaszkkal takarták, azóta sem tudjuk biztosan, hogy kik voltak ezek. A blokádunkon akartak keresztüljutni, hogy a bányából elszállítsák az aranyat – mondja egy huszonéves lány, aki a bölcsészettudományi egyetem elvégzése után érkezett vissza a szülőfalujába, hogy segítse az aktivistákat. A lány már otthon aludt, amikor megcsörrent a telefonja. Az egyik barátnőm aznap éjszaka a blokádot védte. Hívott, hogy rohanjak segíteni, mert valakik támadnak. Amikor odaértem, már mindenki bilincsben feküdt, és engem is a földre tepertek – mondja a lány remegő hangon. Sokan véresek voltak körülöttem.
A maszkosok arról vitatkoztak, hogy előbb megerőszakoljanak-e minket vagy csak dobjanak egy gödörbe, és szórjanak ránk földet – aztán mégsem történt semmi, csak a puskájukkal lövöldöztek néha az levegőbe. Én meg sem mertem moccanni, csak imádkoztam. A fegyveresek razziája körülbelül hajnali négyig tartott, és a falusiak közül negyven férfit és nőt sebesítettek meg. A helyiek szerint a rendőrség és a katonaság tagjai is részt vettek a támadásban, de ezt azóta sem tudták kivizsgáltatni. Az összecsapás után egy héttel a katonai vezetés puccsal átvette az irányítást az egész ország felett. Felfüggesztették az alkotmányt, új törvényeket hoztak. A mi ügyünket meg mintha elfelejtették volna – mondja Surapan.

Olvassa el Zöldi Blanka teljes cikkét, mely a Minority Rights Group International által szervezett „Minority Realities” képzés és thaiföldi terepmunka keretében készült.

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás