Az elmaradt 1000 milliárdos vízpótlás legendáriumához, avagy, miért kell örülnünk annak, hogy elmarad a tervezett gigantikus Duna-Tisza közti ezermilliárdos vízpótlásnak beállított támogatási mutyi?
A közelmúltban több cikk jelent meg arról, hogy a nagy szovjet/orosz folyóelterelésekhez hasonló, elképzelt-, grandiózus hazai folyóelterelési és csatornaépítési tervek ideiglenes elhalasztásáról döntött a kormány. Igaz, egyelőre nem azért mert figyelembe vették volna a szakmai, ökológiai, geográfiai érveket, hanem az általános pénzhiányra való tekintettel.
„A mindenféle ésszerűséget, tudományos elemzést nélkülöző terveket iszonyatos, később teljesen felesleges pénzkidobásnak bizonyult gazdasági erőfeszítések árán próbálták megvalósítani a „béketábor” országaiban (pl. gyapot, vagy gumipitypang termesztését hazánkban). Ekkoriban például úgy tartották, hogy az erdősítés jótékonyan befolyásolja majd a klímát, csapadékosabbá téve azt!”
Hungarian New Deal / Big business here
A „Duna–Tisza-közi homokhátság vízhiányos ökológiai állapotának javítása, helyreállítása” amely a Homokhátság hét területén biztosítana vízpótlást. A tervek szerint a Dunából és a Tiszából átemelők és szivattyúk beiktatásával, a meglévő csatornákon és új csőhálózaton át juttatnák el a vizet a homokhátságra. A tervezést már tavaly lezárták. A két részre bontott beruházás költsége 84 és 312 milliárd forint lett volna. Ez a 041/2024 (III.4.) Kormányhatározatban szerepelt.” by Telex
Valójában a prioritási listán hátulra sorolt tervek sokkal grandiózusabbak, hiszen a tervezett és elhalasztott, összesen 1138 milliárd forint értékű beruházás (magyarnarancs.hu „A pénztelenség segíthet a Homokhátságon”) révén a Dunából/Tiszából emelnének át és vezetnék a Homokhátságra a vizet, amelyet aztán tározóból lehetne öntözésre használni. (a TOP pályázatokból megvalósult, eddig megismert Önkormányzati „záportározók”, víztározók vízjogi üzemeltetési engedélyei tiltják a víz bármilyen hasznosítását, kezdve az öntözéstől a korcsolyázásig bezárólag.
Ez a tervezett, felfüggesztett „vízpótlás” teljesen abszurd, irracionális, gazdasági és tudományos racionalitást, ismeretet nélkülöző, a valóságot, a tényeket és a tájtörténetet figyelembe nem vevő elképzelés.
Most talán nyert annyi időt a szakma hogy a döntéshozókat újragondolásra ösztönözhessék.
A Homokhátság szinte a teljes Duna-Tisza közét lefedő sajátos tájegység.
A táj egykor lefolyástalan, azaz felszíni vízfolyásoktól mentes, azonban vizekben bővelkedő, gazdagon termő táj volt, ami már 2004 óta hivatalosan félsivatag.
Az egykori mintegy 2000 tó, állandó vagy időszakos felszíni vízállás szinte eltűnt, közülük már csak néhány tucat őrzi a páratlan természeti kincsek nyomait.
A mezőgazdasági termelés és a kisgazdaságok hagyományos gazdaságai felszámolódtak, részben a teljessé váló vízhiány miatt.
Mi történt, mi az oka az elsivatagosodásnak?
Okkal hiheti bárki, a mainstream („főáramlatú”) média urbánus legendáit követve, hogy mindez a klímaváltozás következménye, amit nem befolyásolhatunk.
Ennél nagyobbat nem is tévedhetnek!
Ellenkezőleg, a tájat állami finanszírozásból fenntartott professzionális szervezet, az Országos Vízügyi Főigazgatóság több évtizedes „eredményes” munkája és az üzemeltetett létesítményei tették sivataggá.
Az Országos Vízügyi Főigazgatóság, és a 12 regionális Vízügyi Igazgatósága felelős a természetes és ideális talajvízszint végzetes lecsökkentéséért, ami a táj teljes víztelenségét kiszáradását és a sivatagosodását generálja.
Ez hozzáértőnek előre látható volt, előre megírta ennek bekövetkeztét Hanusz István „A nagy magyar Alföld földrajzi jellemképekben” című művében, 1895-ben:
„Találtatnék különben oly utópiájú hazafi, ki vizeink leeresztésével óhajtaná gyógyítani vízbajainkat, holott aszályosságra oly erősen hajló Magyarországunk ez éltető elemének ilyen megkevesbítése halálos kimenetelű érvágás lenne mindennemű kultúránkra nézve, mert a Föld menthetetlenül aszalódó országainak szomorú sorsára jutna hazánk”
„Consummatum est.”
Nézzük a számokat
A hazai közúthálózatunk mindössze 31 000 km hosszúságú. A vízügyi szervezetek létrehoztak és üzemeltetnek összesen 48 000 km vízlevezető (belvíz-, talajvíz levezető csatornát). Ezek a csatornák mind a befogadókba lejtenek, a Homokhátságon szinte kizárólag a Tiszába, kisrészt a Dunába.
Mi a belvíz?
Belvíz: az a felszíni vízállás, amelyet a mélyedéseket kitöltő emelkedett talajvíz okoz. Megszüntetése a talajvízszint csökkentésével lehetséges.
A vízlevezető sivatagosító hálózatunk hosszabb mint a Föld egyenlítője
Az üzemeltetett 48 000 km csatornahálózat sűrűsége olyan mértékű mintha a sík, egykor lefolyástalan területeinken 1 km osztású négyzethálót lefektetve a rácsok egyik oldala vízlevezető csatorna volna. Ökölszabály szerint ezek a csatornák 500-500 m hatásterületen vonják el, vezetik el a a talajvizet, azaz tökéletesen behálózták mára a tájat a talajvízszint csökkentő és levezető csatornák, több már nem is férne el.
A térképen a mesterségesen kialakított csatornák (a felső-kiskunságiak szerint „átokcsatornák”) rendszere, alatta pedig a vízrendezések előtti, természetes vízállapotok, amikor még – a zömmel a vegetációs időszakon kívül – megjelenhettek időszakos felszíni vízállások. Látszik a Homokhátságon ez csak kevés terültet érintett, és mégis túlcsatornázták.
A túlkotort/túlmélyített csatornahálózatunk sötét titka
Ami még a szakmai nyilvánosság előtt is eltitkolt, zömmel ismeretlen tény, hogy mára ezek a csatornák 1 vagy akár 2 métert is meghaladóan túl vannak már kotorva, túl vannak mélyítve, mint az egykori engedélyezett, adattári fenékszint azt megengedné.
Ezek a kiépített csatornák a természetes talajvízszintbe mélyülve állandósítják a víztelenítést.
A túlkotrás járulékos „eredménye” (kára), hogy a csatorna két oldalára deponált kitermelt mederanyag, iszap, folytonos gátat, töltést képez, és így a csatornákat övező mély természetes gyepekre sem tud az emelkedett vízszint kiáramolni, elterítve a levonuló vizeket, ezzel további mederkotrást, beavatkozást „belvízveszélyt” generál, és távol tartja a tájat a víztől.
A csatornák a szakmai konszenzus szerint évről évre, mintegy 4 – 8 milliárd m3 vizet vezetnek ki a tájainkból, előbb a Dunába/Tiszába majd az országhatáron túlra… Erre alapozza a felületes szemlélő, hogy „vízben gazdag ország vagyunk”. Ellenkezőleg!
Vízben szegény, vízhiányos, aszályos ország vagyunk!
Saját magunkat fosztjuk meg a legfontosabb erőforrásunktól a víztől, talajvíztől, ami csak a talajban tárolható eredményesen és csak itt a talajban képes hasznosulni produktív módon, növényi biomasszaként.
Ez a mesterségesen okozott és fenntartott vízhiány az egyik legfőbb oka (szinte kizárólagos!), hogy a velünk egyező klímájú Ukrajnában jóval nagyobb, akár duplája a gabona termésátlag, mint Magyarországon, miközben a két országban lehullott csapadék összege közel azonos.
Azonban az ukránok nem vezetik le a belvizeket és így a talajvízszintet nem csökkentik, nem redukálják azt, nem szárítják ki a termőtájaikat! Alkalmazkodnak a raszputyicához (sárvilág), hasonlóan a lengyelekhez.
Időt adnak a belvíz felszíni vízállásainak a beszivárgásra és nem csatornát, így a talajok a vegetációs időszakra szükséges vizet megtartják, még akkor is, ha nem érkezne meg kellő időben a májusi vagy júniusi csapadék.
A raszputyica (sárszezon) Ukrajna földrajzi viszonyaiból ered. Ukrajna domborzati térképére tekintve láthatjuk, hogy a hatalmas ország 70 százaléka alföld, amely nagyon hasonlít a hazai sajátosságokra. A talaj ezeken a lefolyástalan vidékeken eléggé kötött, sem a lehulló eső nagy részét, sem a talajvizet pedig nem vezetik el mesterséges csatornák, nem vezetik le felszíni vízfolyások, patakok, amelyek nagyobb folyókba csatornáznák be a vizet. A víz így megjelenik a felszínen a hatalmas sík területeken, amelyeken időszakosan felszíni vízállások, szabályos „tavak” keletkezhetnek, közben a talajvíz rendkívüli módon fellazítja a talajt. Ez jellemezte a magyar tájakat is a „vízrendezések” előtt.
A nyugat európai gabonatermesztő országok klímája csapadékosabb, ott az évi 800-900 mm csapadék biztosítja a vegetációs időszakban kívánt talajnedvességet.
Ezen tények ismeretében térjünk vissza az elhalasztott és teljesen téves, iszonyú drága, és fenntarthatatlan, előre láthatóan kontra-produktív „vízpótláshoz”.
A gigantikus beruházási terv mindössze a tervezésben-, kivitelezésben és fenntartásban érdekeltek szűk csoportérdekét szolgálná, egészében az ablakon kidobott pénz volna. Maguk a tervezők is sejtik (előre látják) az „eredményt” mert „óvatosan” 40-50 évre teszik a „mestermű” által elért első látható eredményeket. Addigra már a gyerekeink sem fognak élni.
A viszonyításhoz: a Balaton teljes víztömege 1,9 milliárd m3
A tervezett, elhalasztott „vízpótlás” a Duna/Tisza szintjénél több mint 40-70 m-el magasabb Homokhátságra emelne fel – irtózatos kivitelezési és üzemeltetési költségek és hatalmas energiafelhasználás árán- alig néhány millió m3 vizet, ami nem pótolhatja az évente elvezetett 4-8 milliárd m3 talajvizet, az elvezetett vízmennyiség nem juttatható vissza oda ahonnan folyamatosan elvonjuk. Az évente, minden racionális cél nélkül elvont vízmennyiség 2-4 balatonnyi.
Mi értelme vízpótlásnak mindaddig, amíg a vízelvezetés akadálytalan és folyamatos?
(költői kérdés)
A tervezett vízpótlás álságosságát leplezetlen őszinteséggel tárja fel az ATIVIZIG igazgatójának alábbi levele:
A kamu vízpótlásra (halaszthatatlan közérdek!) állattartó gazdákat fosztottak meg legelőiktől az aszállyal sújtott Dél-alföldön, (videó riport)
Az ATIVIZIG irata ökológiai vízpótlásra, mint ürügyre hivatkozik, miközben folyamatosan, a természetvédelmi törvénybe és a józan észbe ütköző módon az Alföld egészén a vízügyi csatornarendszerek az ökológiai vízmennyiség folyamatos csökkentését végzik.
1996. évi LIII. törvény [ Tvt. ]18. § (1)* A természetes és természetközeli állapotú vizes élőhelyen, a természeti értékek fennmaradásához, a természeti rendszerek megóvásához, fenntartásához szükséges vízmennyiséget (ökológiai vízmennyiség) mesterséges beavatkozással elvonni nem lehet.
A horrorisztikus költségű beruházással nem is cél az öntözésfejlesztés, az érintett terület mérte elhanyagolható, az önköltségekről meg még becslést sem ad…
Nyilvánvaló, hogy a vízügy szándéka semmi más, mint az 1000 milliárdos büdzsé kezelése, a jól fizető megbízások irányítása, a földmunkamutyi kedvezményezettjeinek a kiszolgálása. Mint eddig.
Az ATIVIZIG igazgatója által jó példaként hivatkozott Nagy-Széksóstói vízpótlás teljes “siker”. Az Uniós forrásokból kiépített több tízmilliárdos „vízpótló művek” ellenére teljesen kiszárad a 2022 évben is a Nagy-Széksóstó, ahogy a talajvízszint a mederfenék szintje alá süllyedt.
Csontra száradt. Törvényszerűen.
A 2024 kilátásai semmivel nem jobbak, annak ellenére, hogy már tisztított szennyvizet is engednek bele…
Szakmai konszenzus abban van, hogy a jelenleg folyamatosan fennálló, talajvízcsökkentő vízelvezetés, víztelenítés megállítása néhány év alatt rehabilitálná a tájat, a talajvízszint emelkedés hatásai azonnal érzékelhetőek lennének, mint ahogy a Velencei tó vagy a Balaton vízszintje is gyorsan helyreállt, a megkongatott vészharangok ellenére, mindenféle mesterséges vízpótlás nélkül is.
Mint a Homokhátságon élő, saját példámmal támasztom alá azt a jelentős klímaszorongást, amit a térségben folytatott rendkívül káros vízgazdálkodási gyakorlat és az ismertté vált tervek jelentenek.
Addig, amíg a térség vízgazdálkodását nem a vízmegtartás, a vízelvezetés megakadályozása, az ökológiai szemlélet irányítja, addig változás nem remélhető, csak a szárazítás, a kiszárítás gyorsulása, a fátlan, terméketlenné váló, sivatagosodás gyorsulása, az elvándorlás és a reménytelenség.
Tehetünk ellene?
A csatornák vízelevezetésének megfékezésével, az engedélyezett csatorna fenékszintek helyreállításával, a csatorna mellett deponált töltések eltüntetésével, a lehulló csapadék elvezetésnek megakadályozásával, a víznek a felszín alatt tartásával, a kialakított talajvíztavak felszámolásával, a gyepgazdálkodás és extenzív legeltetés támogatásával, a rét, legelő ágazat fejlesztésével, a tájidegen fafajokkal való erdőtelepítvények tiltásával, a kiszárítást fokozó erdőterületek mértékének csökkentésével, etc. etc….
Sok mindennel, amiről évtizedek óta a meghallgatás és elfogadás esélye nélkül „házalnak” a hozzáértő tudósok, természetvédők, gazdálkodók, akik nem több forrásért lobbiznak, hanem csak azért „ami a miénk volt”, a talajban megtartott vízért.
Nincs több esélyünk. A Duna-Tisza közének tervezett „vízpótlása” az utolsó esélyt lehetetlenítené el.
„Nem kell nekünk a más folyója,
Nem kell nekünk a mások bérce,
Csak magyar hegy és magyar róna,
Ahogy az Isten rég kimérte.
Nem kell nekünk idegen égbolt,
Egy porszeme sem a világnak,
Csak az kell, ami a miénk volt…”
Hagyjátok meg a vizeinket a talajainkban!
Kármán Balázs
Homokhátság, Zsombó, 2024.05.04.
