A diquat minden növény réme. Totális gyomirtó, amit állományszárításra (lásd még defóliálás, deszikkálás – lásd címkép) is használnak. A Piszkos Tizenkettő egyik szereplőjének a paraquat-nak a kémiai rokona. Ez utóbb hatóanyagot öngyilkosságra használták előszeretettel az erre elszántak, mert ellenadagolni kórházban sem lehetett. Fájdalmasan lassú és gyötrelmes haláltusát hozott. A kezelőorvosokat is megviselte. A diquat ezen a terhelő toxikológiai kapcsolaton túl brómot is tartalmaz, ami úgyszintén nem kívánatos a környezetünkben, így a brómtartalmú vegyületek kivonásakor ez is – terhelő adalékként – célkeresztbe került.
A Nébih nem végeztet már növényvédelmi technológiafejlesztést, így az Európai Unió felé csak jajveszékelni tud, hogy nincs helyettesítő szer és mi lesz a magyar gazdákkal. Ezt a színjátékot Nagy István szinte tökélyre fejlesztette, elfelejtkezve róla, hogy ő egyidejűleg a mezőgazdasági környezetvédelemért is felelős. Mindennek nem a bukolikus vonalát kell, hogy képviselje, vagyis a Duna-parti irodaház tetejére értelmetlenül műfecskefészkeket szerelve, balkonra kaptárt telepítve. Ez afféle pozőrség.
Nagy úr termelőcentrikus mondanivalóját erősítik fel a készséges szakmai és termelői kamarák. Ki lenne itt a szakmai kamara, mert itt nem gyomirtásról van szó, hanem a haszonnövény kémiai leperzseléséről, hogy minél hamarabb és kis víztartalommal betakarítható legyen. Szárításra így kevesebb energiát kell használni. Persze cserébe akadhat itt egy csöppnyi szermaradék a fogyasztóknak, amiről nem beszélünk és akkor nem fáj a mi szép gondolatokkal teli fejünk. Ne feledjen megkérdezni, hogy a növényorvoslás módszerei közé tartozik gazdasági okok miatt a haszonnövény pusztítása is? A humán-orvoslás gyógyíthatatlan betegségek esetén (állatoknál alkalmazott) miért ellenzi akkor a kegyes halált? Szóval vicc ez a növényorvosi titulus, ugyanis ennek a szakmának a gondolkodásából a mai napig hiányzik a felelősségvállalás, a rábízottakról való odaadó gondoskodás. Ennek a szakmának szigorú fogyasztóvédelmi feladatai lennének, de nem azonosul kellőképpen azzal!
„A nagyobb (sic!) terméshozam érdekében a szakmai [Magyar Növényvédő Mérnöki és Növényorvosi Kamara (MNMNK), elnök: Hunyadi István] és termelői [Gabonatermelők Országos Szövetsége, elnök: Petőházi Tamás] kamarák kérésére korábban betiltott dikvát [helyesen ISO helyesírás szerint: diquat] hatóanyagú növényvédő szerek alkalmazását engedélyezte szükséghelyzeti (sic!) indokkal a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal (Nébih; Nemes Imre – Szűcs Csaba) […] Reglone Air (gyártó: Syngenta), a Solaris (gyártó: Globachem NV, Belgium), Dessicash 20 SL (gyártó: Sharda Cropchem Ltd., India)” – olvasom a sajtóban. Vagyis nincs semmilyen növényvédelmi ok, csak gazdasági és termelői. Hogyan lehet akkor egy ún. szakmai szervezet részéről ilyen toxikológiai szempontból megbukott hatóanyagot kérelmezni. Miért terjeszkedik ki erre a területre egy növényvédelemre jogosítványt kapott szervezet?
(Fotó forrása: Pelsőczy Csaba)
Petőházi úr (aki nem mellesleg a NAK szántóföldi növénytermesztési és beszállítóipari országos osztály elnöke) ügybuzgalma még érthető, hiszen gyors hasznot akar (a tőzsdén ezt megtanulta) a gazdáknak és más – hovatovább – nem érdekli. Őt talán a tétova fogyasztók sem (pokolba a toxikológiával) érdeklik, hiszen etetni kell az isteni népet. Jó lenne persze, ha az ilyen módon betakarított napraforgóból, olajából és magpogácsájából hazai szermaradék-vizsgálatok látnának napvilágot. Miért késik ez? A Nébih vajon miért nem írja elő az analitikai vizsgálatot, mint minden betakarítás előtt végzett esetben is? Mire alkalmas egyáltalán a toxikológia szerint a diqate hatóanyaggal lábon szárított termény? Ezt olvashatjuk az engedélyben: „A készítménnyel kezelt kultúrnövény betakarítása után a visszamaradó növényi részeket takarmányozás céljára felhasználni tilos!” Szóval hogyan is van ez? A betakarított termény vajon miért alkalmas fogyasztásra?
„Hangsúlyozták, hogy e készítmények forgalomba hozatalát, alkalmazását a Nébih 2024. augusztus 9-től szeptember 23-ig, kizárólag napraforgó kultúrában, állományszárításra teszi lehetővé. A szer kijuttatása légi permetezéssel történhet, merev-szárnyú repülőgépről vagy helikopterről, a kezelhető terület nagysága maximum összesen 47.190 hektár – írta Nébih a honlapjukon közzétett közleményben.” A felhasználásban érdekelt Syngenta erről más véleményen van, hiszen szerinte 2024. május 25.-től 2024. szeptember 21. közötti felhasználás-engedélyezésről tudósít és más növényekről (pl. kukorica, szója stb.) is megemlékezik. A Nébih és Syngenta tehát kicsit körültekintőbben egyezkedhetne, ha már ugyanarról tájékoztat! Hovatovább veszélyes anyagok repülőgépes kijuttatása az Európai Unióban már elég régóta tilos. Hogyan lehet ezen a tiltáson egyetlen hatósági fecnivel simán túllépni? Hol van itt valóságos szükséghelyzet? Mit jelent az valójában?
A Merész (Mezőgazdasági Repülők Érdekvédelmi Szövetsége) nevű repülőgépes érdekvédelmi szervezet szerint évi 50-100 ezer hektár nagyságrendben végez repülőgépes állományszárítást napraforgóban. A repülőgépes cég a Nébih-től elég különös módon távozó Jordán László (korábban a szükséghelyzeti engedélyeket adta ki erre) cégét, a Jó-bor Agro Kft.-t kérte fel a légi növényvédelem érdekében való eljárásra. A tárgyalásokon Komáromi Lilla, az MNMNK főtitkára vett részt. Nem kell bizonygatni, hogy a szereplők mennyire ugyanazok. Korántsem csak a vetőmag-táblák állományszárításáról van szó, amit bizonyít, hogy a Mogyi Kft. is kért és kapott engedélyeket, amely cég étkezési célú napraforgóban érdekelt.
A paraquat és diquat hazai engedélyezése és szükséghelyzeti/eseti engedélyezésének vázlata
„A légi permetezés az említett szerek esetében csak elsodródást gátló adalékanyag és szórófej használatával végezhető speciális beállítással: a kezelendő kultúrára kerülő permetlé cseppek 50 százalékos térfogat szerinti átmérője legalább 200 mikrométer […] A felszíni vizektől 50 méterre, a nem mezőgazdasági földterülettől 50 méterre, más mezőgazdasági kultúráktól pedig 100 méterre lehet permetezni. A dikvát (sic!) tartalmú hatóanyagú készítmények alkalmazását 2020. február 5-től tiltották be itthon az uniós rendeletnek megfelelően. Magyarország már korábban jelezte az uniós testületnek, hogy a hatóanyag kivonása a vetőmag-szaporításokban (sic!) szinte megoldhatatlan feladat elé állíthatja a termelőket, mivel hatásában és eredményességében nincs olyan szer, mely pótolni tudná a hiányát.”
Tévedés tévedés hátán, ahogyan az eseti ügyintézés érdekei ezt megkívánják. Az Európai Unióban 2019-ben történt meg az engedélyének törlése, bár nálunk a megvásárolt készletek még felhasználhatók voltak. Növényvédelmi szempontból értelmezhetetlen szükséghelyzeti/eseti engedélyt azonban a hatóanyag azóta is minden évben kap.
Balázs Viktor, a környezeti fenntarthatóságért (sic!) és innovációért felelős (milyen szépen hangzik) NAK alelnök szerint a diquat az Agro-ökológiai Programban (AÖP) is alkalmazható, ami talán nem is kissé lő túl a célon. Betiltott vegyület is átmegy a NAK-ban a rostán? Ez is fain szer? Akkor, mi nem?
Vajon mikor intézkedik majd Nagy István miniszter (választ természetesen nem várok) a magyar fogyasztók környezet-egészségügyi érdekeit szem előtt tartva? Mikor hallatja a hangját a hazai egészségügy az Európai Uniós tiltás ellenére is hazánkban gyakorlatban maradó, de az Európai Unió toxikológiája szerint megbukott vegyületek miatt? A hallgatás bizony korántsem elegendő reakció, vagyis nálam nem éri el a szükséges minimumot, ami az orvosi eskü értelmezése szerint kötelez!
Darvas Béla
