A Kárpát-medencét ma kultúrtájak uralják, ami különösen az Alföld lecsapolt és szabályozott árterein szembetűnő. A Kárpát-medencei vízgyűjtő a magyarok megtelepedéséig.
A pocsolyatérkép legendája című írásomban bemutattam, hogy ez a népszerű Kárpát-medence térkép nem ábrázolja hitelesen az Alföld természetes vízrajzi állapotát. Ezután a Jöttünk, láttunk, visszacsinálnánk 1. című bejegyzésben bemutattam az Alföld vízrajzi képének fejlődését a magyarok megtelepedéséig. Az Alföld kiszárításának problémáját azonban nem lehet technokrata módon csak a folyómeder és a hullámtér problémájaként kezelni.
A változó klímához való alkalmazkodás kapcsán két fontos jellemzőt szoktak kiemelni: az ökoszisztémák vízmegtartó képességét és vízigényét, valamint a szénmegkötő képességét. Na jó, ez három. A különböző erdőtársulások, lápok, gyepek, szántók vagy éppen települések vízigénye és vízmegtartó képessége alapvetően eltérő. Ökölszabályként kimondhatjuk, hogy mindig az az ökoszisztéma képes a legtöbb szenet és vizet visszatartani, ami az adott klímán természetesen egyensúlyban van, ami ott eredendően kialakult. Ezért nem szerencsés erdőket vagy tájidegen fafajokat telepíteni egy alapvetően erdősületlen környezetbe. Csak fokozzuk vele a táj kiszáradását. Viszont évszázados vitákhoz vezet az a kérdés, hogy milyen volt egy-egy táj természetes felszínborítása. Gondoljunk csak az alföldi szikesedés és erdősületlenség körüli érzelmes és gyakran indulatos vitákra. (Itt is számítok dühös hozzászólásokra…)
A különböző növényzeti és tájhasználati kategóriák aránya és térbeli eloszlása az elmúlt évezredekben sokat változott, meghatározva ezzel a táj vízmegtartó képességét és a folyók vízjárását. Ezen bejegyzésben a felszínborítás és tájhasználat lényeges változásait mutatom be a jégkorszaktól a magyarok megtelepedéséig. Ez fontos ahhoz, hogy megértsük milyen tájban alakult ki a középkorban az ártéri gazdálkodás és az ahhoz kapcsolódó természeti gazdálkodási formák.
A Kárpát-medencét ma kultúrtájak uralják, ami különösen az Alföld lecsapolt és szabályozott árterein szembetűnő. Az éghajlati és talajtani jellemzők, valamint a fennmaradt élőhelyfoltok elemzése alapján a kutatók rekonstruálták a Kárpát-medence ősi növénytakaróját, azaz a táj emberi beavatkozásoktól mentes képét. A medence legfontosabb jellemvonása, hogy a csapadék eloszlását követve különböző növényzeti övezetek követik egymást koncentrikus elrendezésben. Az Alföld erdőssztyepp övét a zárt lomberdők és fenyvesek zónái veszik körül. Az Alföld erdőssztyepp növényzete az eurázsiai erdőssztyepp zóna legnyugatibb képviselője, amely itt bontakozik ki utoljára a maga teljességében és gazdagságában. Ez a vegetációtípus egyedi vonásokat is hordoz, mert benne a Fekete-tenger vidékének és a szubmediterrán területeknek az élővilága elegyedik. Ezt az ökoszisztémát karakteres tulajdonságai miatt „magyar puszta” néven említjük.
Az utolsó jégkorszak (würm) eljegesedésének csúcsán (i. e. 25 000-17 000 évek között) az erdők kiterjedése elérte minimumát. A Kárpát-medence belső területeire a hidegkontinentális sztyepp volt jellemző, de a sztyeppéket erdőssztyepp régiók, tundrafoltok és erdőrefúgiumok (menedékterületek) szakították meg. A jégkorszak végi felmelegedéskor a melegkedvelő növényzet kiáramlott a menedékterületekről. A fás vegetáció terjedését lehetett tapasztalni már i. e. 14000 évvel ezelőtt. Az ember a jégkorszak végén is jelen volt a területen, kis száma és életmódja miatt azonban jelentős tájformáló hatásról nem beszélhetünk.
A holocén időszak (i. e. 9700 évtől) az utolsó jégkorszakot követő felmelegedési fázis, ami viszonylag kiegyenlített klímájával egyaránt kedvezett a társadalmak és az erdei növényzet fejlődésének. Az erdők fejlődése a kiegyenlített, de mégis változó klíma miatt jellegzetes fázisokon ment keresztül. Az emberi társadalmak a legnagyobb hatással az erdők kiterjedésére és összetételére voltak. A holocén kezdetén, i. e. 9700 és 8100 között, az Alföldön kevert tölgyes erdőssztyepp alakult ki, de 30%-nál nagyobb területet foglaltak el a sztyeppék is. Az Északi-középhegységben, 300 méter felett, zárt tölgyesek alakultak ki. Ugyanekkor a Dunántúlon továbbra is uralkodó volt az erdei fenyő és terjedésnek indult a mogyoró. Időszámításunk előtt 8100 és 6300 között a mogyoró vált meghatározóvá, alacsony tölgyesek alakultak ki. Időszámításunk előtt 6300 és 3800 évek között tölgyesek uralták a tájat. Már i. e. 5500-tól kimutatható az újkőkori közösségek hatása az erdőkre. Az Alföldön az erdőirtásoknak komoly szerepe lehetett a beerdősödés megakadályozásában és a sztyeppei növényzet fennmaradásában.
Ezen időszak végén, i. e. 3800-tól kezdődik a bükk és a gyertyán terjedése. A Dunántúlon visszaszorulnak az erdei fenyvesek és jelentős arányt érnek el a bükkösök. Időszámításunk előtt 5800 és 4100 között az Alföldön a gyertyán, az Északi-középhegységben a bükk terjed, ami a tölgy arányának csökkenését eredményezte. Habár nőtt az erdők kiterjedése, továbbra is döntően erdőssztyepp jellemző az Alföldön. Fontos hangsúlyozni, hogy a gyertyán és a bükk térnyerése fokozatos volt a Kárpát-medence különböző régióiban, ezért ezen időszakok lehatárolása kizárólag a bükk terjedése alapján bizonytalan. Időszámításunk előtt 2100 és 1100 között a bükk terjedése figyelhető meg az Alföld egyes területein is. Időszámításunk előtt 1100-tól napjainkig a bükk eléri maximális elterjedését és a gyertyán kezd visszaszorulni. A tölgy mindeközben újra terjedésnek indult, amit a fokozódó emberi hatásokkal, a szelektív erdőhasználattal magyarázhatunk.
Jól látható, hogy a Kárpát-medencében egymással párhuzamosan fejlődő vegetációs mozaikok alakultak ki, nem lehet tehát egyöntetű erdőtörténeti fázisokkal leírni a holocén kort.
Az erdők története mellett a szikes puszták eredete és ősisége jelenti a kutatások másik központi kérdését. Magyarország legelterjedtebb gyeptípusai a szikesek. Kiterjedésüket mintegy 144 ezer hektárra teszik. Sokáig fiatal élőhelynek tekintették őket, melyek a folyószabályozást követő másodlagos szikesedés következtében jöttek létre. Ma már tudjuk, hogy a szikesek változó kiterjedésben az utolsó jégkorszaktól jelen voltak az Alföldön. A folyamatos legeltetés és az elmúlt másfél évszázad lecsapoló munkálatai növelték a szikesek kiterjedését az árterek rovására. Viszont az ősi szikesek kiterjedésének csökkenésével is számolnunk kell a 20. században folyó „szikjavítási” beavatkozások miatt.
De mikor szűnt meg a táj természetes állapota?
Az ármentes síkvidéki területeken i. e. 1500 körül (a bronzkor középső szakasza), a középhegységben i. e. 500 körül (vaskor), az árterületeken pedig időszámításunk kezdetén (római kor) a növényzet fejlődése már alapvetően az emberi tevékenység függvényévé vált. A bronzkorral kezdődően fokozatosan kihaltak a nagytestű legelő csordaállatok (pl. vadló, onager, őstulok), helyüket és a növényzetet szabályozó szerepüket a háziállatok vették át. A római korban olyan jelentős hatás éri a növényzetet, hogy az még a népvándorlás korának bezuhanó lakosságszáma mellett sem volt képes helyreállni. A rómaiak idején a Birodalom határán túl a szarmaták hatása is jelentős volt a tájra.
Homokmozgások a Kiskunságban.
Az eddigiekből kitűnik, hogy a magyar törzsek a 9. század végén már korántsem egy érintetlen tájra érkeztek. A magyarok letelepedésének legfontosabb színtere az ártér és az ármentes területek határzónája volt. Ez a környezet felelt meg ugyanis leginkább a félnomád pásztorkodó közösségeiknek. A magyarok megjelenése és az államalapítás minőségileg újat hozott a Kárpát-medencébe, nem túlzás az Árpád-kort tájhasználati fordulópontnak nevezni. Ezért erről külön, a következő bejegyzésben fogok írni.
Ezen bejegyzésem a Corvina Kiadó a Magyarország globális története című könyvének „Nyomott hagy az ember a Kárpát-medence tájképén” című fejezetén alapul.
Mi következik még?
A középkori vízgazdálkodás módszerei
A folyók szabályozásának okai
A vízszabályozásának módszerei
A vízszabályozás következményei
Lehetséges jövőképek
