Tizenévesen szeretett bele a hazai vadon élő orchideákba. Ma már a Debreceni Egyetem professzoraként kutatja, fotózza a kosborféléket. A napokban jelent meg 22. könyve. A magyarországi orchideák átfogó terepi útmutatója kapcsán Molnár V. Attila botanikus arról is mesélt, hogy hol, és hogyan kerülnek elő még ma is új fajok, hogyan változnak temetkezési szokásaink, és a temetőink élővilága. De kiderül az is,hogy milyen a jó növényportré, miért nehézkes a tudományos könyvkiadás, és milyen növényekről nevezhetjük el gyerekeinket.
A kosborfélék (azaz orchideák) több szempontból is a növényvilág egyik legfigyelemreméltóbb családja. Megkapó szépségű virágaik, formai változatosságuk, speciális szaporodás-biológiájuk, életmódjuk miatt a botanikusok és a laikus érdeklődők közül sokan szentelnek megkülönböztetett figyelmet ezeknek a növényeknek. Az orchideafélék a növényvilág legnagyobb fajszámú családja közel 22 000-30 000 természetes módon kialakult fajjal (a virágos növények 6–11%-a ide tartozik), melyek között gyakran nehezen állapítható meg éles határvonal. Ezek mellett 150 000 hibridfajta is létezik.
Az orchidiotizmusról
A vadon élő orchideák (azaz a kosborfélék) „rajongóinak” megnevezésére szolgáló „orchidióta” kifejezés a 20. századi magyar botanika egyik legnagyobb alakjától, Soó Rezső professzortól származik. Tény, hogy az orchideákban van valami nehezen megfogalmazható különlegesség, amely az arra fogékonyakat magával ragadhatja és rabul ejtheti. Gyerekkoromban sokáig ornitológusnak készültem és sokáig azt sem tudtam, hogy hazánkban élnek orchideák. A meghatározó olvasmányélményt egy, a Búvár című folyóiratban 1978-ban, Németh Ferenc tollából megjelent cikk jelentette, amely a Rovarutánzó orchideáink: a bangók címet viselte. Ellenállhatatlanul érdekesnek találtam. Ez a cikk 1985-ben jelent meg (Németh Ferenc tollából), ebben az évben találtam életem első orchideáját
Az 1981-es Németh-Seregélyes-féle “Ne bántsd a virágot” két oldala – ebben a könyvben olvastam először az “orchidiotizmusról”
Elhatároztam, hogy ezeket a növénycsodákat magam is látni, fényképezni szeretném. Ezt követően hamarosan meg is találtam az első orchideát, amelyet azután még számos követett… Abban, hogy egyre inkább a növényfényképezés felé fordultam, komoly szerepe volt annak a felismerésnek is, hogy a növények nem szaladnak vagy repülnek el objektívem lencséje elől. Ebben az időszakban ébredt fel bennem az a fajta vadász-szenvedély, amely eleinte az orchideák, majd más szépséges és veszélyeztetett növények megkeresésére, lefényképezésére sarkall. Szerencsére időközben több olyan embert ismertem meg, akik számára mindez hasonló – és a kívülállók számára alig érthető – örömet okoz. Viselkedésünk és motivációink – belátom – némileg eltérnek az átlagpolgárétól és ezért is érezzük találónak magunkra az orchidióta kifejezést. Egy, növényfotósok és botanikusok között terjedő történet talán segít megvilágítani mire is gondolok.
A történet szereplője a magyar növényfotográfia egyik úttörője, aki valamikor a két világháború között különleges megjelenésű orchideát: egy sallangvirágot fényképezett. A kép elkészítéséhez a megfelelő perspektívát keresve lehasalt a földre, fényképezőgépét fekete vászonanyaggal takarta le és ez alá bújva nézett a gép keresőjébe. Már egy ideje látszólag mozdulatlanul feküdt a növény előtt s várta, hogy elálljon a szél és a kép elkészítéséhez a fényviszonyok a lehető legjobbak legyenek. Elmélyült tevékenysége közben észre sem vette, hogy társasága akadt: egy idősebb parasztember figyelte már percek óta. A bácsi türelmesen várt, hogy vajon mit is csinál, de csak annyit látott, hogy egy városi, „vasalt nadrágos” ember hasal a fűben, aki a fejére fekete ruhát terített…
Végül cseppet sem leplezett érdeklődéssel és csodálkozással odalépett, megköszörülte a torkát és illemtudóan köszönt:
– Adjon Isten jó napot!
– Jó napot kívánok! – felelte a földről felkászálódva a meglepett fotográfus.
– Mit tetszik itt csinálni? – érdeklődött az öreg.
– Ezt a növényt fényképezem éppen – mutatott az előtte lévő orchideára a városi ember.
A bácsi rá sem hederített a növényre, de közelebb hajolva óvatosan kibökte:
– Hülyének tetszik lenni?
A meglepett fotós hirtelen köpni-nyelni sem tudott, gyorsan átfutott a fején, hogy elmagyarázhatná a látszat ellenére ő teljesen normális, megmutathatná fotómasináját és elmondhatná, hogy tényleg növényeket fényképez. De azonnal rájött, hogy a hosszadalmas és bizonytalan eredményű magyarázkodás helyett jobban jár ha ráhagyja az öregre amit gondol:
– Igen. – mondta elhaló hangon.
– Hát, hiszen mindjárt gondoltam! – felelte megnyugodva a bácsi.
Eddig a történet, amelyről nem tudom, hogy valóban így esett-e meg, de ha esetleg nem akkor is úgy vélem: igen jellemző, amely akár meg is eshetett volna – olvasható Molnár V. Attila egyik blogbejegyzésében.
A greenfo 41.podcastjában Sarkadi Péter beszélgetőtársa Molnár V Attila, a Debreceni Egyetem Növénytani Tanszékének professzora a kosborfélék és más ritka és veszélyeztetett növények (például látonyák) rendszertanával és ökológiájával foglalkozik, és akinek 25 év alatt a napokban jelent meg 22. könyve. Ennek apropóján most a középpontban az orchideák, a botanika, és a tudományos kutatás, ismeretterjesztés áll. Gyerekkora óta szenvedélye és hobbija a fotózás, melynek “predigitális”, még filmes kulisszatitkaiba is beavat, és persze azt is elárulja, hogy kik azok a fantom növények, és hogy milyen a jó növényportré.
1995 októberében jelent meg nyomtatásban az első könyve, a Vadon élő orchideák. A nyomdából most kijövő Magyarország orchideái pedig a huszonkettedik. A magyar orchideák átfogó terepi útmutatója. 71 fajt, 8 alfajt, 831 kiváló minőségű színes fényképet és informatív terjesztési térképeket tartalmaz. Az összes magyar faj morfológiája, beporzása, ökológiája, elterjedése, fenológiája.
Alapító főszerkesztője a Kitaibela – Botanikai-Természetvédelmi szakfolyóiratnak, de elkötelezett ismeretterjesztőként könyvei nagyrésze a széles nagyközönségnek szól.
A Debreceni Egyetem TTK Növénytani Tanszék kiadásában, a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával a Kitaibel – Egy magyar tudós élete című könyve 2016-ban jelent meg A kötet teljességre törekvően igyekszik bemutatni az egyik legsokoldalúbb és legnagyobb magyar természettudós életét. Életrajza mellett a legkülönbözőbb tudományterületek (növény-, állat- és ásványtan, kémia, geofizika, néprajz) terén elért eredményeinek bemutatása, valamint korának, kortársainak, fő művének ismertetése is megtalálható a kötetben, amelyet színes térképek, fényképek és korabeli dokumentumok reprodukciói illusztrálnak.
A beszélgetésben szó lesz az Élet a halál után a temetők növényvilága c. könyve kapcsán a temetkezési szokásaink megváltozásától. Fekete István írta anno a Kálvária c. novellájában: „ faluhelyen nem nől a temető, csak telik”. Ennek hátteréről, és a rossz mai gyakorlatról is mesél a kutató hazai és törökországi tapasztalatai alapján.
Kutatói blogjának egyik bejegyzése: Karantén-növénytan avagy filmek botanikus szemmel
-melyben kedvenc gyerekkori filmjét – A Tenkes kapitányát – boncolgatja kritikus botanikus szemmel – kiszúrva, hogy a Rákóczi-szabdaságharc idején játszódó filmben bőven lehet találni oda nem illő növényeket, pl. a Délkelet-európai eredetű feketefenyőt (Pinus nigra), melyet hazánk területén csak 150-200 évvel később kezdtek el telepíteni “kopárfásítás” céljából.
A beszélgetés végén azért az is kiderül, hogy egy botanikus családjában milyen szempontok alapján kapnak keresztnevet a csemeték.
