A kormány a csőd szélére sodorta a víz- és a csatornaszolgáltatást, a baj akkora, hogy már a Fidesz-közeli Századvég is arra jutott, ez nem mehet így tovább. A minisztérium megmozdult, de rengeteg pénz kellene a normális működéshez, ráadásul az Európai Uniónál is bajba kerülhetünk. És persze itt is akad kormányközeli vállalkozó.
Hatvan oldalon át sorolja egy 2016-os tanulmány, hogy mi vezetett a víz- és csatornahálózat elhasználódásához, a szolgáltatók csődközeli helyzetéhez, és mit kellene tenni ahhoz, hogy elkerülhető legyen a katasztrófa. A baj igen nagy lehet, hiszen ezt a Magyar Narancs birtokába került anyagot az a Századvég készítette, amely mint afféle think tank segíti az Orbán-kormányok munkáját. (A Századvég rendre milliárdos állami megrendeléseket kap legfőképpen tanácsadásért, tanulmányírásért, közvélemény-kutatásért.) Az összeállítás szerint – több más tényező mellett – a közműszolgáltatókra kivetett különadók és a rezsicsökkentés miatt került katasztrofális helyzetbe az ágazat. A tanulmány kifejti, hogy részben ki kellene vezetni a közműadót – az elemző műhely még egy tervezetet is csatolt a vonatkozó jogszabály módosítására.
Júliusban az Átlátszó már ismertetett egy dokumentumot, amely szerint siralmas állapotban van a magyar víz- és csatornahálózat. Az elemzést a Megyei Jogú Városok Szövetsége (MJVSZ) küldte el véleményezésre számos településre, így került nyilvánosságra az összegzés, amely szerint 3000 milliárd forintra lenne szükség a víziközművek felújításához – a Magyar Víziközmű Szövetség (MaVíz) szerint egyébként elég lenne „csak” 1500 milliárd. Amúgy az MVJSZ-t sem lehet ellenzéki elfogultsággal vádolni, a szövetség tiszteletbeli elnöke Kósa Lajos, a Fidesz leendő tárca nélküli minisztere, az elnöke Szita Károly, Kaposvár fideszes polgármestere, a társelnök a szintén kormánypárti Cser-Palkovics András, Székesfehérvár első embere.
Régóta tart
A víz- és csatornaszolgáltatás Magyarországon a kilencvenes évektől meglehetősen sokszínű volt, több száz víziközműcég alakult, amelyekben vegyesen önkormányzatok, magánbefektetők – köztük külföldiek – és/vagy az állam volt a tulajdonos. A szolgáltatók száma 2010 előtt egy időben a 400-at is meghaladta, ám a második Fidesz-kormány jogszabály-változtatásait követően mára alig több mint 40-en maradtak, és csak néhány cégben van külföldi érdekeltség. Ezek a társaságok eltérő anyagi helyzetben voltak a 2010-es kormányváltáskor is, ami részben abból fakadt, hogy amikor az ármegállapító szerepkör még a települések kezében volt, néhol szándékosan alacsonyan tartották a víz- és csatornadíjakat, és kevésbé törődtek azzal, hogy legyen megfelelő tartalék az amortizációs és karbantartási költségekre, illetve a fejlesztésekre. Sok helyen viszont bevállalták, hogy drágábban szolgáltatnak, a díjképzésükbe belekalkulálták a biztos működésükhöz szükséges tartalékot, hogy garantálják a hosszabb távon is megfelelő minőséget. A szolgáltatók közötti, máig jellemző különbségek másik oka az eltérő környezeti adottság: egy vidéki, gyéren lakott területre sokkal költségesebb eljuttatni a vizet, mint például a fővároson belül, vagy a megyeszékhelyek többségében.
Szakemberek már a 2010-es váltás előtt és a Fidesz-kormány első éveiben is felhívták a figyelmet arra, hogy az egyenlőtlenségek leküzdéséért tenni kellene valamit, mert az elöregedő csőrendszer és eszközállomány hamarosan nagy gondot okoz még úgy is, hogy sok helyen egy nagyjából 20 százalékos karbantartási és fejlesztési fedezet a szolgáltatók rendelkezésére állt. Bár már akkor is lehetett tudni, hogy a több mint 65 ezer kilométernyi csőhálózat közel fele azbesztcementet is tartalmaz, és ezért nagy szükség lenne a cseréjükre, jelenleg jó, ha 250 kilométernyit teljesítenek egy-egy évben. Még a legderűlátóbb verzió szerint is – ha az elöregedett csövek valami csoda folytán kibírnának további húsz évet – 1500 kilométernyit kellene kicserélni évente. Ám ez a mai körülmények között elképzelhetetlen. Továbbá: a szakembergárda elöregedése már évek óta látható, az ágazatra jellemző alacsony bérek nem csábítják a fiatalokat, a munkakörülmények sem ideálisak – a nyugdíjba vonulók és a pályaelhagyók pótlása ezért egyre nagyobb probléma.
A Fővárosi Vízművek fő Irányítási Központja
Hazudnak, mert nem ingyenes
Sok helyen, egyebek közt több Fideszhez közeli portálon is olyan címmel számoltak be a kormány néhány hónappal ezelőtti kezdeményezéséről, hogy július 1-jétől ingyenes lett a közműcsatlakozás a családoknak, valamint a kis- és középvállalkozásoknak. A döntő többségében a MTI-től átvett szövegben aztán már szerepel, hogy a víziközműveknél a legfeljebb óránként 4 köbméter és a legfeljebb 32 amper névleges teljesítményű fogyasztásmérők beszerelése, valamint a 32 milliméter átmérőjű ivóvízvezeték és a 160 milliméter átmérőjű szennyvízvezeték bekötése válik díjmentessé. Ennek ellenére sokan ezt úgy értelmezték, hogy majdnem ingyen köthetik be a vizet és csatlakozhatnak a csatornahálózatra. A kormánypropaganda arról hallgatott, hogy a kivitelezés, a bekötővezeték kiépítése, továbbá a vízmérőn kívüli szerelvények beszerelése nem szerepel a térítésmentes szolgáltatások között, így azok díját továbbra is meg kell fizetni a szolgáltatóknak. De nem is ez a legnagyobb csavar: nehezen kiszúrható részlet, hogy a kedvezményeket egyelőre csak a többségi állami tulajdonú vízközmű-társaságoknál lehet igénybe venni – és a jelenlegi 41 szolgáltatóból mindössze 5 tartozik ebbe a körbe.
Megoldás helyett extra terhek
A kormányváltás utáni években aztán a víziközmű-ágazat is megkapta a rezsicsökkentést Orbánéktól, az emiatti bevételkiesést minden szolgáltató saját maga kénytelen kigazdálkodni. Már a 2012-es áremelés sem érte el az infláció mértékét, 2013 júliusától pedig a rezsicsökkentés miatt mindenhol 10 százalékkal lejjebb kellett vinni az ivóvíz- és a csatornázási díjakat; ez a kikényszerített csökkentés nagyjából ugyanakkora mértékben vitte lejjebb a szolgáltatók árbevételét. A legbrutálisabb teher a szintén 2013-tól bevezetett közműadó volt, amely a víziközmű-ágazat szolgáltatóit duplán sújtja, hiszen külön ki kell fizetniük az adót az ivóvíz-, továbbá a szennyvízvezetékek után is úgy, hogy a víziközművek eszközeinek kizárólagos tulajdonosai az önkormányzatok vagy maga az állam. Vagyis az állam megadóztat a köztulajdonban lévő vezetékek után olyan cégeket, amelyek – néhány kivételtől eltekintve – szintén önkormányzati és/vagy állami tulajdonban vannak. Teszi ezt azért, mert a közműadó kivetése során nem lehetett szétválasztani a hatósági áras területeket – így az energetikai szolgáltatásokat –, illetve a víziközmű-szolgáltatásokat, ugyanis ez szabálytalan, diszkriminatív adóztatás lenne. A kormány úgy döntött, hogy inkább beáldozza az emberek egészségére leginkább hatással lévő vízszolgáltatást is az aktuálpolitikai célok miatt.
Arra már a fentebb említett Századvég-tanulmány hívja fel a figyelmet, hogy a közművezeték-adó kivetése tovább növelte az egyenlőtlenségeket, ami miatt a kisebb településeket ellátó, kedvezőtlenebb természeti és társadalmi adottságokkal rendelkező víziközműcégek működése még nagyobb veszélybe került. E helyeken az egy elért fogyasztóra jutó vezetékek hossza sokkal hosszabb, így nekik a bevételeikhez képest nagyobb teher a különadó – ezért a többségük ma már annak is örül, ha még működőképes, karbantartásra jószerivel semmi nem jut. Így például van olyan hely, ahol a csőbe vezetett víz 40 százaléka elszivárog, mire elér a fogyasztóhoz. Ez az arány a legproblémásabb helyeken észlelhető, és ez nem időszaki, hanem állandó szivárgás – miközben másutt sem sokkal jobb a helyzet, országos átlagban 20-25 százalék körüli lehet a szivárgás miatti veszteség.
Ezek után nem csoda, hogy a kormányközeli Századvég is arra a következtetésre jutott: az egyik lehetőség az, ha a kormány megszünteti a közműadót, amely évi 14 milliárd forintot hagyna a víziközmű-szolgáltatóknál. Csakhogy, mint említettük, a víziközmű-ágazatra kivetett terhet csak akkor törölhetik el, ha e különadótípust az energetikai szektorokból is kivezetik. Ezért a Századvég szerint a vonatkozó jogszabályt úgy kellene módosítani, hogy a közművezeték-adó alól az állam és a helyi önkormányzat mentesüljön (vagyis az állami és/vagy önkormányzati tulajdonú szolgáltatók) – az erről szóló törvénymódosítás szövegét, mint említettük, a századvégesek megírták és csatolták a tanulmány mellé. A tanulmány szerint továbbá csökkenteni kellene a szektorra kivetett áfakulcs mértékét 18 százalékra, így nagyjából évi 20,3 milliárd forinttal növekedne a rendelkezésre álló forrás – és ezen felül is biztosítani kellene állami támogatásokat ahhoz, hogy a szolgáltatók kezelni tudják egyre súlyosabb problémáikat.
A Századvég egy másik bajt is említ, ami jórészt szintén a rezsicsökkentés és a közműadó következménye. Magyarország csak 2009 és 2015 között 142 milliárd forintnyi uniós forrást kapott az ivóvízminőség javítására, a szennyvízelvezetés és -tisztítás fejlesztésére pedig 472 milliárdot 2009 és 2014 között. A pályázati pénzek egyik követelménye az volt, hogy az így létrejött infrastruktúra fenntartását és a minőség megőrzését, pótlását biztosítani kell, és ezek költségeit beépítik a fogyasztói árakba. Ez nálunk a rezsicsökkentés miatt kismértékben valósult meg, holott a megvalósíthatósági tanulmányokban előre megígérte ezt az állam, és ez alapján kötötték meg a támogatási szerződéseket. Ha a későbbi monitoring eljárások során az EU ellenőrei ezt kiszúrják, „nem zárható ki a támogatási, elszámolási kérdések felvetése sem” – írja a tanulmány. Magyarán ha az EU rájön, hogy a magyar állam trükközik, könnyen komoly büntetés lehet a vége.
Tudják, hogy baj van
Az ágazatért felelős Nemzeti Fejlesztési Minisztériumnál (NFM) érdeklődtünk, terveznek-e tenni valamit a helyzet konszolidálásáért. Kérdéseinkre, hogy kivezetik-e a közműadót, vagy módosul-e a rezsicsökkentés bármely eleme, nem tudtak válaszolni, bár azt közölték, hogy az uniós társfinanszírozású beruházások fenntarthatóságát nem a díjtételek megváltoztatásával akarják elérni, hanem „egyéb eszközökkel”. Hogy pontosan mik lennének ezek az egyéb eszközök, azt nem részletezték; annyit tudtunk meg, hogy felállítottak egy munkacsoportot, amely ez év végéig felméri a víziközműrendszerek állapotát, és kidolgozza azokat a lehetőségeket, amelyekkel javíthatnak a jelenlegi körülményeken. Azt már más forrásból tudjuk, hogy szóba került egy rekonstrukciós alap felállítása, amely a jövő évtől 2020-ig rendezné a legégetőbb problémákat, majd az átmeneti két év alatt alakítanának ki egy olyan rendszert, amely hosszabb távon is biztosítaná a szolgáltatók számára, hogy ne menjenek tönkre, mi több, folyamatosan tudjanak fejleszteni.
Hogy végül mennyi lesz az annyi, és abból mennyit vállal be a magyar állam, még nem tudni; egy biztos, a Megyei Jogú Városok Szövetsége által szétküldött jelentés szerinti 3000, de még a Magyar Víziközmű Szövetség által becsült 1500 milliárd forintot sem tudják majd előteremteni. De legyen bármennyi, amennyit rapid módon ráköltenek, azt részben a rezsicsökkentés miatt elmaradt bevétel miatt kell átcsoportosítani a költségvetésből. Vagyis amit a magyar adófizetők egyik zsebében hagyott a Fidesz a rezsicsökkentéssel, azt a másikból, immár nem először, kiszedi. Hogy a rezsicsökkentés bombasztikus politikai akciója hosszabb távon mennyire nem érte meg, azt jól mutatja a MaVíz által a KSH adatai alapján végzett számítása: a rezsicsökkentés előtti évben az egy főre jutó kiadások átlagosan 3 százalékát fizették a családok ivóvíz- és szennyvíz-szolgáltatásra. A 10 százalékos csökkentés az egy főre jutó költségeket 0,3 százalékkal, azaz fejenként nagyjából havi 200 forinttal mérsékelte.
További részletek a Magyar Narancsban: Százmilliók Szijjártó haverjának
