A rovat kizárólagos támogatója

Hatodik alkalommal választották meg az év ősmaradványát, amelyet az egy hónapja, (sajnos) idén is csak online formában megrendezett Földtudományos Forgatag keretein belül mutattak be.

Az Év ősmaradványa program előzménye: 2015-ben indította el a Magyarhoni Földtani Társulat az Év ásványa programmal egyetemben. A célja pedig a földtudományok két fő alappillérének, az ősmaradványoknak és az ásványoknak a népszerűsítése. A program szervezői minden évben három jelöltet állítanak, amelyek közül interneten keresztül, illetve különböző rendezvényeken és múzeumokban leadott szavazatok alapján kerül ki a következő évi nyertes.

A jövő évre a három ősmaradvány jelölt a híres Congeria ungula caprae nevű kagyló, ismertebb nevén a balatoni kecskeköröm, a Tetractinella nembe tartozó brachiopoda (ennek a kagylókra emlékeztető csoportnak a magyar neve: pörgekarúak), illetve az óriásszarvas (Megaloceros giganteus) volt.

A legtöbb szavazatot ez utóbbi, vagyis az óriásszarvas kapta, így ő lesz a 2022-es év ősmaradványa. Ezzel leváltva a legutóbbi nyertest az óriásfogú cápát (Otodus megalodon).

A Megaloceros nembe tartozó fajok közül, amelyek mindegyike nagy testmérettel rendelkezett, az óriásszarvas (M. giganteus) volt a legnagyobb, a marmagassága 2,1 m körüli lehetett. A pleisztocénben, nagyjából 400 000 évvel ezelőtt jelent meg, és egész Észak-Eurázsiában előfordult. A leleteit hazánkban is több helyen megtalálták, például Paks és Zalaegerszeg környékén, továbbá több barlangi lelőhelyen is. Többek között a Lambrecht Kálmán-barlangban, a miskolci Diósgyőrtapolcai-barlangban, vagy a Berva-barlangban.

A populációja a Würm-glaciális, vagyis a legutóbbi jégkorszak periódus végével, körül belül 10,5 ezer évvel ezelőtt elkezdett megfogyatkozni, Eurázsia nagy részéről is eltűnt. Kisebb refúgiumokban azonban mégis tovább fennmaradt, utolsó példányai 7500 évvel ezelőtt pusztulhattak el a mai Oroszország területén.

A kihalását több elmélettel is magyarázzák, amelyek akár össze is függhetnek. A klímaváltozás és az emberi vadászat mellett az egyik legérdekesebb elképzelés egy evolúciós megszaladási jelenségen alapszik, amely pont azokra a nagyméretű, ellaposodó agancsokra vonatkozik, amelyről a tudományos nevüket is kapták. A jávorszarvaséra (Alces alces) emlékeztető lapos agancsok terpesztése akár 3,65 méter, tömege pedig 40 kg is lehetett (viszont anatómiai és genetikai vizsgálatok is bizonyították, hogy a ma élő legközelebbi rokona nem a jávorszarvas, hanem a szintén ellaposodó agancsokat viselő dámszarvas (Dama dama)).

A megszaladási jelenségeknek a lényege, hogy egy szelekciós hatás egy adott tulajdonságot az optimális paraméterein túl, minden korlát nélkül változtat. Az óriásszarvas esetében ez annyit jelent, hogy a nőstények preferenciája a minél nagyobb méretű agancsokra, (vagyis, hogy előszeretettel választották párként a nagyobb agancsú hímeket) egyre nagyobb méretű agancsokat hordó utódokhoz vezetett, megnehezítve azoknak az életben maradását.

Egy másik fontos hipotézis alapja pedig a klímaváltozással járó növényzet megváltozása, és ezzel együtt a szervezetükbe jutó tápanyagok változása. A hőmérséklet emelkedésével ugyanis Eurázsia szerte lecsökkent azoknak a nyílt füves területeknek a mérete ahol az óriásszarvasok elsősorban éltek. (Az erdős területeken az állat méretei miatt nehézkes lehetett a közlekedése, jobban ki volt téve a ragadozók támadásainak, így valószínűleg elkerülte ezeket az élettereket.) Az élőhelyének beszűkülése mellett az itt található növényzet megváltozása okozhatta a nagyobb problémát. Az újonnan megjelenő növények nem voltak képesek biztosítani azt az ásványi anyag mennyiséget, amennyire szükségük lett volna a csontból képződő agancsaik felépítéséhez, így azt más csontjaikból vonhatta ki a szervezetük, ezáltal csontritkulásos betegségeket előidézve náluk.

A leírt példákból láthatjuk, hogy egy adott élőlény kihalása mindig komplex folyamat, és a leggyakrabban nem vezethető le egyetlen okra. Épp a paleontológiai kutatások egyik feladata, hogy az ősmaradványok és azok lelőhelyeinek tulajdonságaiból olyan következtetéseket tudjunk levonni, amelyek segítségével megjósolhatjuk, hogy egy jövőbeni változás, hogyan hathat egy adott élőlény populációjára. Ez a tudás rendkívül fontos a természet megőrzéséhez, illetve az emberek informálásához. Hiszen az óriásszarvashoz hasonló példák egyszerűen szemléltetik, hogy milyen csodálatos élőlényeket veszít(het)ünk el örökre, például a mára már teljes mértékben feleslegessé vált vadászatnak, a klímaváltozásnak, vagy épp a környezet megváltoztatásának köszönhetően.

Források:

Csányi V. (2010): Összetett rendszerek szabályozási problémái: Megszaladás az evolúciós rendszerekben. Csányi V. és Miklósi Á. (szerk.) Fékevesztett evolúció. Megszaladási jelenségek az emberi evolúcióban. Typotex, Budapest. pp. 14-15.

Jánossy, D. (1979). A magyarországi pleisztocén tagolása gerinces faunák alapján. Akadémiai kiadó, Budapest.

Lister, A. M., & Stuart, A. J. (2019). The extinction of the giant deer Megaloceros giganteus (Blumenbach): New radiocarbon evidence. Quaternary International500, 185-203.

Moen, R. A; Pastor J. & Cohen Y. (1999). Antler growth and extinction of Irish Elk. Evolutionary Ecology Research 1: 235–249.

Mc Phee, R. D. E. (1999). Extinctions in Near Time: Causes, Contexts, and Consequences. New York : Kluwer Academic/Plenum Publishers, p. 262.

Szabó, B., Pazonyi, P., Tóth, E., Magyari, E. K., Kiss, G. I., Rinyu, L., Futó, I. & Virág, A. (2021). Pleistocene and holocene palaeoenvironmental reconstruction of the carpathian basin based on multiproxy analysis of cervid teeth. Historical Biology, 1-19.

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek