Hatodik alkalommal választották meg az év ősmaradványát, amelyet az egy hónapja, (sajnos) idén is csak online formában megrendezett Földtudományos Forgatag keretein belül mutattak be.
Az Év ősmaradványa program előzménye: 2015-ben indította el a Magyarhoni Földtani Társulat az Év ásványa programmal egyetemben. A célja pedig a földtudományok két fő alappillérének, az ősmaradványoknak és az ásványoknak a népszerűsítése. A program szervezői minden évben három jelöltet állítanak, amelyek közül interneten keresztül, illetve különböző rendezvényeken és múzeumokban leadott szavazatok alapján kerül ki a következő évi nyertes.
A jövő évre a három ősmaradvány jelölt a híres Congeria ungula caprae nevű kagyló, ismertebb nevén a balatoni kecskeköröm, a Tetractinella nembe tartozó brachiopoda (ennek a kagylókra emlékeztető csoportnak a magyar neve: pörgekarúak), illetve az óriásszarvas (Megaloceros giganteus) volt.
A legtöbb szavazatot ez utóbbi, vagyis az óriásszarvas kapta, így ő lesz a 2022-es év ősmaradványa. Ezzel leváltva a legutóbbi nyertest az óriásfogú cápát (Otodus megalodon).
A Megaloceros nembe tartozó fajok közül, amelyek mindegyike nagy testmérettel rendelkezett, az óriásszarvas (M. giganteus) volt a legnagyobb, a marmagassága 2,1 m körüli lehetett. A pleisztocénben, nagyjából 400 000 évvel ezelőtt jelent meg, és egész Észak-Eurázsiában előfordult. A leleteit hazánkban is több helyen megtalálták, például Paks és Zalaegerszeg környékén, továbbá több barlangi lelőhelyen is. Többek között a Lambrecht Kálmán-barlangban, a miskolci Diósgyőrtapolcai-barlangban, vagy a Berva-barlangban.
A populációja a Würm-glaciális, vagyis a legutóbbi jégkorszak periódus végével, körül belül 10,5 ezer évvel ezelőtt elkezdett megfogyatkozni, Eurázsia nagy részéről is eltűnt. Kisebb refúgiumokban azonban mégis tovább fennmaradt, utolsó példányai 7500 évvel ezelőtt pusztulhattak el a mai Oroszország területén.
A kihalását több elmélettel is magyarázzák, amelyek akár össze is függhetnek. A klímaváltozás és az emberi vadászat mellett az egyik legérdekesebb elképzelés egy evolúciós megszaladási jelenségen alapszik, amely pont azokra a nagyméretű, ellaposodó agancsokra vonatkozik, amelyről a tudományos nevüket is kapták. A jávorszarvaséra (Alces alces) emlékeztető lapos agancsok terpesztése akár 3,65 méter, tömege pedig 40 kg is lehetett (viszont anatómiai és genetikai vizsgálatok is bizonyították, hogy a ma élő legközelebbi rokona nem a jávorszarvas, hanem a szintén ellaposodó agancsokat viselő dámszarvas (Dama dama)).
A megszaladási jelenségeknek a lényege, hogy egy szelekciós hatás egy adott tulajdonságot az optimális paraméterein túl, minden korlát nélkül változtat. Az óriásszarvas esetében ez annyit jelent, hogy a nőstények preferenciája a minél nagyobb méretű agancsokra, (vagyis, hogy előszeretettel választották párként a nagyobb agancsú hímeket) egyre nagyobb méretű agancsokat hordó utódokhoz vezetett, megnehezítve azoknak az életben maradását.
Egy másik fontos hipotézis alapja pedig a klímaváltozással járó növényzet megváltozása, és ezzel együtt a szervezetükbe jutó tápanyagok változása. A hőmérséklet emelkedésével ugyanis Eurázsia szerte lecsökkent azoknak a nyílt füves területeknek a mérete ahol az óriásszarvasok elsősorban éltek. (Az erdős területeken az állat méretei miatt nehézkes lehetett a közlekedése, jobban ki volt téve a ragadozók támadásainak, így valószínűleg elkerülte ezeket az élettereket.) Az élőhelyének beszűkülése mellett az itt található növényzet megváltozása okozhatta a nagyobb problémát. Az újonnan megjelenő növények nem voltak képesek biztosítani azt az ásványi anyag mennyiséget, amennyire szükségük lett volna a csontból képződő agancsaik felépítéséhez, így azt más csontjaikból vonhatta ki a szervezetük, ezáltal csontritkulásos betegségeket előidézve náluk.
A leírt példákból láthatjuk, hogy egy adott élőlény kihalása mindig komplex folyamat, és a leggyakrabban nem vezethető le egyetlen okra. Épp a paleontológiai kutatások egyik feladata, hogy az ősmaradványok és azok lelőhelyeinek tulajdonságaiból olyan következtetéseket tudjunk levonni, amelyek segítségével megjósolhatjuk, hogy egy jövőbeni változás, hogyan hathat egy adott élőlény populációjára. Ez a tudás rendkívül fontos a természet megőrzéséhez, illetve az emberek informálásához. Hiszen az óriásszarvashoz hasonló példák egyszerűen szemléltetik, hogy milyen csodálatos élőlényeket veszít(het)ünk el örökre, például a mára már teljes mértékben feleslegessé vált vadászatnak, a klímaváltozásnak, vagy épp a környezet megváltoztatásának köszönhetően.
Források:
Csányi V. (2010): Összetett rendszerek szabályozási problémái: Megszaladás az evolúciós rendszerekben. Csányi V. és Miklósi Á. (szerk.) Fékevesztett evolúció. Megszaladási jelenségek az emberi evolúcióban. Typotex, Budapest. pp. 14-15.
Jánossy, D. (1979). A magyarországi pleisztocén tagolása gerinces faunák alapján. Akadémiai kiadó, Budapest.
Lister, A. M., & Stuart, A. J. (2019). The extinction of the giant deer Megaloceros giganteus (Blumenbach): New radiocarbon evidence. Quaternary International, 500, 185-203.
Moen, R. A; Pastor J. & Cohen Y. (1999). Antler growth and extinction of Irish Elk. Evolutionary Ecology Research 1: 235–249.
Mc Phee, R. D. E. (1999). Extinctions in Near Time: Causes, Contexts, and Consequences. New York : Kluwer Academic/Plenum Publishers, p. 262.
Szabó, B., Pazonyi, P., Tóth, E., Magyari, E. K., Kiss, G. I., Rinyu, L., Futó, I. & Virág, A. (2021). Pleistocene and holocene palaeoenvironmental reconstruction of the carpathian basin based on multiproxy analysis of cervid teeth. Historical Biology, 1-19.
