Az Erdőmentők Alapítvány mély fájdalommal adta hírül, hogy a hétvégén elhunyt Dr. Bakó Botond, az országos pelevédelmi programjuk szakmai atyja. Az egész hazai természetvédelem gyászolja Botondot, aki nemcsak óriási szakember, de egy igazán tündéri Ember is volt. Ő álmodta meg a Vadonlesőt.
Botond, nem búcsúzunk, mert itt a Vadonleső Programban mindig tovább fogsz élni! Te álmodtad meg a Vadonlesőt, az első Citizen Science programot Magyarországon és általad találkozhatott a természetvédelem a művészetekkel! Hálásak vagyunk Neked, és mindent megteszünk azért, hogy ez az álom tovább éljen, olyan formában, ahogy te megálmodtad! – írták a vadonlesős kollégái.
Bakó Botond viselkedésökológus
Két éves lehettem, amikor belépett az életembe a Nagy Ő: egy csodás barna varangy képében, „akit” egy udvar sarkában találtam alkonyatkor; nagy nehezen felemeltem és boldog izgatottsággal rohantam vele a magyar szakos édesanyámhoz. Aki nem szisszent fel, nem is szidott le, csak óvatos, fojtott hangon annyit válaszolt lelkendezésemre, hogy „Tedd le szépen azt a békát!”. Nekem már akkor sem akaródzott megválni tőle. És ez azóta sem változott. Az állatok, a növények, az egész Természet iránti múlhatatlan kíváncsiságom, tudásszomjam, a tudás átadásának igénye, hogy azt ne mondjam, kényszere, azóta is tart. Voltam már a Fiatalok Természetismereti Klubjának elnöke, pedagógiai asszisztens, az ELTE Földrajzos Klub alapítója, a biológia-földrajz (és egy kicsit rajz) szakos általános iskolai tanár egy tolna megyei kisfaluban, Kurdon, tudományos kutató, egyetemi oktató Gödöllőn, a Tölgy Természetvédelmi Egyesület alapító elnöke meg a Göncöl Szövetség vezetőségi tagja és végül, de nem utolsó sorban az állami természetvédelem elkötelezett munkatársa.
Kollégáimmal, barátaimmal közösen indítottuk 2009-ben a Vadonleső Programot és pár éve pedig az Év Emlőse kezdeményezést is. Tudományos szinten foglalkoztam a hazai kétéltűek elterjedés-ökológiájával, élőhely-modellezésével, a kisemlősök és ezen belül is a pelék viselkedésökológiájával, a minisztérium berkeiben pedig az éti csigától a nagyragadozókig számos faj védelmével, a Natura 2000 hálózattal, biodiverzitás monitorozással stb.
Úgy vélem a természet- és a művészet szeretete egy ugyanazon agyterület stimulációjának eredménye, ennek okán mindig keresem e két életszemlélet kapcsolódását, összefonódását. Az Év Emlőse kezdeményezés keretében tudatosan tapogatom azokat az utakat, amelyek során rácsodálkozhatunk egymásra : a természetvédő a művészre, a zenész az ökológusra, a költő a pelészre, a színész az etológusra és a gyerekek, és felnőttek pedig mindkettőre. Jól érzem magam ebben, örökös szívügyemnek tekintem, hogy minél több honfitársam szemében meg tudjam csillantani a természetre való rácsodálkozás szikráját.
Az egykori kolléga Baráz Csaba így búcsúzik volt kollégájától:
„Most kaptam egy megrendítő hírt: meghalt egy volt munkatársam, Bakó Botond. Botond is „dicstelenül” távozott a magyar állami természetvédelemből, a Bükki Nemzeti Park Igazgatóságról (két hónappal ezelőtt indoklás nélkül megszüntették a jogviszonyát), mint én előtte (másfél éve érdemtelenségre hivatkozva felmentettek). A kettőnk közötti legfőbb különbség az, hogy míg én fel- és megszabadulásként éltem meg kirúgásomat (már vállalhatatlan volt számomra a természetvédelmi alapfeladatokat szétromboló kormányigazgatáshoz történő asszisztálás), addig Botondot nagyon megviselte. Traumaként élte meg és ezt a jóságos, de gyenge szíve már nem viselte el.
Nemegyszer beszélgettünk Botonddal (megboldogult nemzetiparkosként) a hiteles életrend útjában álló akadályokról, a megromlott egzisztenciáról, az „akárki” típusú emberről és a „senkiről” – Hamvas Béla nyomán, természetesen. Erről a korrupt világról és a benne vegetáló pszeudoegzisztenciáról írja Hamvas, hogy „ennek a típusnak már csak pszichológiája maradt. A pszichológia pedig nem ismeri a bűn fogalmát, mivel az alapállásról lelépett, csak betegségről, komplexusokról akar tudni, amikért viszont senkit sem lehet felelősségre vonni. De a bűntudat így sem kerülhető el, ez pedig ébren tartja a kezdeti korrupcióról való tudatot.” Ebbe a bűntudatba azonban mindenki beleroppan… előbb vagy utóbb, így vagy úgy.
A fájdalmát kitáró posztjait olvasva jeleztem neki, hogy az állami természetvédelmen, a nemzeti park igazgatóságokon kívül is van élet. Sőt, ott van csak igazán. És üdvözöltem a szabad világban, a szuverén gondolkodók és cselekvők terepén. Mert a több évtizedes természetvédelmi pályafutásom során egyre nyilvánvalóbbá vált egy alapvető paradoxon: a nevével ellentétben a természetvédelem (ami eredendően ÉRTÉKelvű/nek kellene hogy legyen) nem védi a természetet, hanem asszisztál a természetkárosításhoz, természetromboláshoz – tulajdonképpen legalizálja, legitimmé teszi az antagonisztikus ellentétjét, a bárminemű gazdasági és politikai ÉRDEKEKET. Mint ahogy az erdő védelméről szóló törvény (2009. évi XXXVII. törvény) is csak a preambulumában hangoztatja az erdei életközösségek és ökológiai folyamatok megóvásának fontosságát, valójában minden paragrafusát alárendeli az erdő művelési ágba sorolt faanyagtermesztő helyekről történő fakitermelésnek. Sorolhatnám a társadalmi létezés paradoxonjait az egészségügy és az orvostudomány által lerombolt immunrendszerünktől az ipari termékek tervezett elavulásán át a lebutított munkavállalókig, alkalmazottakig, foglalkoztatottakig, a farizeus társadalmi szerepvállalók hadáig. Egyszóval a Hamvas által megfogalmazott pszeudoegzisztenciáig, José Ortega y Gasset tömegemberéig, a fogyasztói idiótáig. A velejéig korrumpálódott társadalom (politikai pártoktól függetlenül) kilöki magából a szuverén személyeket, a valódi egzisztenciákat. Ráadásul még meg is sértődik rájuk…
Ebbe a „létrontásba” pusztult bele Botond és ezért vetett véget megrázó módon létének egy erdész-jóismerősöm, nem oly régen. A halálhírre – de leginkább a róla írt erdésznekrológ miatt, szembesülve „a vágásfordulóhoz érkezett erdész” antinómiájával – akkor ezeket a gondolatokat fogalmaztam meg egy posztomban.
Jónéhány, de sajnos nagyon kevés (a kerecsendi Berek-erdőben, a répáshutai Vadászban, egy bükk-vidéki természetvédelmi közalapítvány kuratóriumi üléseit követően és egyebütt) lezajlott személyes beszélgetéseink nyomán kimondhatom, hogy ha valami távol állt Istvántól (valami, amitől eltávolodott) akkor az éppen a „vágásforduló” korrupt paradigmája, ez a réges-régen túlhaladott erdőgazdálkodási szemlélet. (A korrupciót értsük a kifejezés eredeti, erkölcsi, szellemi és metafizikai értelmében.) A magyar Hüperion huszonharmadik levelében lévő, Hamvas Béla által megfogalmazott gondolatokat akár István is írhatta volna. A levél arról szól, hogy mindaz, ami az övé volt „az ifjúságra hatni tudás, a barátság, figyelem, tisztelet, s mindaz, ami ezzel kapcsolatos, haramiák és banditák kezére jut. Fulladoztam. Mialatt a művek itt állottak szép sorjában, befűzve, némán, halálos hallgatagon, azalatt mindaz, ami e műveké volt, kis és nagy pimaszok martaléka lett.” Meg arról ír, hogy „amit tőlem elfogadtak, az annak, amit teremtettem, csak a legalja volt.”
Az erdei ökoszisztéma megóvásával, a folyamatos erdőborítás („örökerdő”) fenntartásával szemben álló vágásérettséggel, vágásterülettel manipuláló, homogén erdőképet előállító (s azt természetes felújításnak füllentő) vágásos erdőgazdálkodás, a hozamvezérelt (de fenntarthatónak aposztrofált) faanyagtermesztés- termelés rögeszméje sodorta Istvánt légüres térbe. Ő a vágásforduló – pontosabban az ezzel jellemezhető Zeitgeist – miatt lett magányos.
Ő is olyanná vált, akiről Hamvas Béla a Közös életrend c. kötet egyik esszéjében ezt írja: „Nem veszi észre, hogy a tér nem azért üres, mert a magányos a többitől elrugaszkodott, hanem azért nincs körülötte senki, mert a közösség elhagyta a helyét és a közösség szelleméből kiesett, a szakrális alapról lelépett s egyedül a magányos az, aki ottmaradt egyedül, mint aki a süllyedő idő csábításának ellenállott, kitartott, a kollektív szellem fenntartója lett és a szakrális alap őre.” „A magányos a társadalom szakrális voltának őre.”
Ezzé lett István – most már örök időkre. Megigazult.
„Megigazulni annyi, mint mindabból a homályból és zavarból, nyugtalanságból és szétszórtságból, amit az emberben az életéhség kelt, tudatos elhatározással kilépni és lényének eredeti fedetlen tisztaságában élni.”
(Hamvas Béla: Extázis)
Nyitókép: Bakó Botond a 2019 év emlőse gálán a Magyar Természettudományi Múzeumban. kép: Takács András Attila
