Tanítani kellene azt a politikai marketingmunkát, amelyet Lázár János végzett el az elmúlt hónapokban. A cél kettős volt. Egyrészt az, hogy a Fidesz az utolsó zsákfaluban is megnyerje a következő választást, másrészt az, hogy közben a kormányhoz közel álló agrárbefektetők is jócskán gyarapodjanak. Az unióval közös agrárpolitikának köszönhetően ugyanis 2027-ig mintegy 7500 milliárd forint osztható szét az ágazat szereplői között, azaz van miért lehajolniuk a hatalmon lévőknek.
Látványos fedősztorit kerekített Lázár János ahhoz, hogy a kormánnyal szimpatizáló üzleti körök újabb két ágazatot maguk alá gyűrhessenek: az élelmiszergyártást és a kiskereskedelmet. A vidékieknek a frissen beígért gigászi pénzek helyett egyelőre inkább dráguló ennivalóra és szűkülő választékra van kilátásuk.
A volt kancelláriaminiszter, aki most elsősorban a mezőhegyesi állami birtokok kormánybiztosa, a nyáron kezdett turnézni new deal koncepciójával a szakmai fórumokon. Ám aligha tudta volna elérni, hogy január elejére egy évi 400–450 milliárd forintos állami kötelezettségvállalás legyen belőle, ha nem eleve a kormányfő ízlése szerint kampányol.
A friss kormányrendelet a vidék népességmegtartó erejének növelésére hivatkozik, és ennek jegyében az eddigi 17,5-ről 80 százalékra növeli a vidékfejlesztésre szánt uniós pénzek hazai társfinanszírozását. A Lázár-tervben megjelölt támogatásokból azonban nem a leszakadó rétegek, hanem a legnagyobb élelmiszeripari vállalatok tulajdonosai húzhatnak hasznot. Hogy pedig a megtermelt áruk eladásából a magyar áruházláncok profitáljanak, sürgetővé vált a piac újraosztása a kiskereskedelemben is.
Lázár nem köntörfalazott. Világosan megmondta, hogy a Fidesznek a nagyvárosokban láthatóan politikai, társadalmi vagy kultúrantropológiai problémái vannak,
és miután vidéki választók nélkül nincs fideszes politika, alapvető cél, hogy meg tudják tartani a kisebb településeken élők bizalmát. Ehhez aktív állami beavatkozás és sok pénz kell.
Csakhogy amikor a kormánybiztos arról beszélt előadásaiban, hogy kinek kell adni a legtöbb támogatást, akkor amellett érvelt, hogy az élelmiszergyártóknak, méghozzá közülük is a legnagyobbaknak. Ezek egyúttal a termelés megszervezését is feladatul kapnák, vagyis tőlük függene az összes többi szereplő. Csányi Sándor Bonafarm-csoportja hagyományosan ebbe a kategóriába tartozik, de legújabb felvásárlásaival Mészáros Lőrinc is ide készülődik; a pulykafeldolgozó Gallicoop vagy a sajtkészítő Szarvasi Agrár Zrt. éppen ilyen állami hátszélre hivatott.
Lázár azt is világosan levezette, hogy bármilyen finomságokat készítenek a magyar élelmiszergyártók, akkor is a kereskedő a piac ura és a haszon lefölözője, márpedig szerinte ezt a profitot nem szabad a külföldieknél hagyni. Ahogy a külföldi energiaszolgáltatók extraprofitjával szemben jött a rezsicsökkentés ötlete, a külföldi bankokkal szemben pedig az 50 százalékos magyar tulajdonlás elvárása, és Mészáros Lőrinc mára mindkét ágazatban meghatározó tulajdonos, úgy most az a cél, hogy kiszorítsák a külföldi tulajdonú áruházláncokat, magyar kézben legyen az élelmiszeripar 80 százaléka, és 80 százalékban magyar élelmiszert vásároljanak a fogyasztók.
A HVG teljes cikkéből az is kiderül, hogy kik a legfőbb haszonélvezői az Orbán-kormány legújabb pénzlenyúlási technikájának.
