A rovat kizárólagos támogatója

Az okos embert az különbözteti meg a butától, hogy az okos a saját kárán tanul, a buta viszont nem tanul semmiből. Az elmúlt években a világ nagy atomipari cégei közül több is becsődölt, az orosz Roszatomon kívül alig maradt működő szereplője az iparágnak.

A dél-karolinai adófizetők, illetve áramvásárlók már megtanulták, hogy atomerőmű-építési ügyekben nem érdemes hinni a politikának. Szavakban minden szép volt: ahogy a villanyautosok.hu rövid történeti összefoglalójából kiderül, olcsó áramot és fix árú kivitelezést ígértek nekik – épp azt, amit az egyszerű állampolgár hallani akar. Került hozzá állami támogatás is – anélkül már régóta nem épül atomerőmű sehol a világon, mert piaci alapon nem éri meg, a bődületes kockázatokat pedig semmilyen magánbefektető nem vállalja. Dél-Karolinában 2007-ben elfogadtak egy jogszabályt, amely szerint (amennyiben az erőmű 2020-ig elkészül) a kibocsátáscsökkentés jegyében 2 milliárd dollárnyi közpénz állt volna a házhoz, a további költségeket pedig előre be lehetett építeni a fogyasztók áramszámlájába. A projekt árát 9,8 milliárd dollárra (3,1 ezer milliárd forint) lőtték be a kivitelezési időt pedig 6-7 évre, hogy beleférjenek a 2020-as limitbe. Papíron jónak tűnt, a gyakorlatban viszont nem működött.
A Virgil C. Summer építését megelőző 30 évben nem készültek új nukleáris erőművek, ezért az engedélyező hatóság és a kivitelező Westinghouse szakértői sem voltak benne a gyakorlatban. Ráadásul egy teljesen új, moduláris rendszerű erőműtípust kellett volna engedélyezni és összerakni, amihez valójában senki sem értett. A végeredmény pedig nagyjából az lett, amire ilyen körülmények között számítani lehetett. Az alvállalkozók munkájának összehangolása és az engedélyezés növekvő időigénye miatt hólabdaszerűen növekvő csúszás, a befejezés elhúzódása miatt az egekig emelkedő kivitelezési költségek, rengeteg menet közben kiderülő és kijavítandó hiba. Az építkezés 2013-ban indult – 2017-re a Westinghouse becsődölt, így az USA mint rendszerszállító eltűnt az atomipar globális térképéről. Addigra a 9,8 milliárd dollárból 9 milliárd elfogyott, az építés viszont csak 34 százalékos készültségig jutott. Egy gyors átvilágítás szerint a tényleges befejezés, az áramtermelésre kész erőmű akkori áron 25 milliárd dollárba került volna. Az érdekeltek osztottak-szoroztak, és arra jutottak, hogy mindenki – az állam, a befektetők, illetve a még évtizedekig a semmiért megemelt áramárat fizető lakosság – akkor jár a legjobban, ha veszni hagyják a 9 milliárdot, benyelik a veszteséget, és kiszállnak a projektből, amelynek a helyén most egy óriási kibetonozott munkagödör, és rengeteg rozsdásodó fémszerkezet van.

Westinghouse V. C. Summer atomerőmű építése. kép Scana

Nem csak az Orbán rezsim próbál gazdasági zsákutcás atomerőművet építeni Pakson – kiszolgáltatva és eladósítva még unokáinkat is a putyini orosz birodalomnak. Az évszázad átverése az Egyesült Államokban zajlik: 9 milliárd dollárért kiástak egy gödröt, majd betemették. A történet tanulsága: minél hamarabb kiszállni a paksi atommutyiból.  9 milliárdos amerikai atomerőmű bukta. Ez vár Paks2-re is?

A Virgil C. Summer esete korántsem egyedi. Az USA-ban most jelenleg egyetlen másik atomerőmű, a Virgil C. Summer testvérprojektjeként ugyancsak 2013-ban építeni kezdett Vogtle épül (és tervben sincs több), amely szintén egyszerre késik és drágul: ott 12,4 milliárd dollár volt, a kiinduló ár, és 2017 a céldátum, ehhez képest most 2023-as befejezést és 27 milliárd dolláros árat jósolnak.

Egy hozzánk jóval közelebbi, de hasonlóan ijesztő példa a finn: ez jövőre talán elkészül – 2019 helyett –, időközben „elfogyasztotta” a francia Arevát és a német Siemens nukleáris leánycégét (két további rendszerszállító országot levéve a térképről), a végszámla pedig 11 milliárd euró (4 ezer milliárd forint) lesz, a kezdeti 3,2 milliárdos „fix”(nek ígért) díjhoz képest. Az ok ugyanaz, mint az USA-ban: a projektmenedzsment és a kivitelezés hiányosságai, elhúzódó engedélyezés, felkészületlenség, illetve a nukleáris energiaterhelés folyamatos, a 2011-es fukusimai katasztrófa óta szinte követhetetlen tempójú drágulása. A napi.hu számítása szerint a 11 milliárd eurós árral az Olkiluoto 3 az emberiség történelmének második legdrágább beruházása lett. Ez magyar szempontból azért különösen érdekes, mert az egyelőre csak a tervezőasztalon létező, szintén „fix áras” (vagy annak ígért) Paks2 a maga 12,5 milliárd eurósra prognosztizált árával biztosan le fogja hagyni, és – amennyiben ténylegesen megépül – a szokásos áremelkedéseket bekalkulálva minden bizonnyal a globális elsőséget is átveszi egy időre. A tanulság leginkább annyi, hogy érdemes lenne még a kezdés előtt megfontolni, érdemes-e belevágni. Az előjelek ugyanis nem túl bíztatóak.

Olkiluoto-3 atomerőmű Finnország

Ahogy a Virgil C. Summer esetét a Facebook-oldalán összegző Jávor Benedek megfogalmazta, az amerikai projekt bedőléséhez három lépcső vezetett: az erős politikai hátszéllel a beruházás „testére szabott”, az észszerű aggályok lesöprésére késztető szabályrendszer, az előkészítés, a projektmenedzsment és az engedélyezés területén mutatkozó kompetenciahiány, és az előbbiből adódóan a költségek elszállása. Mint megjegyezte, Paks2 jelenleg a második lépcsőnél tart, de már tisztán látszik a harmadik: még nem épült semmi, de már elfogyott 300 milliárd forint; az építőanyag- és a kivitelezői árak a 2014-es szerződéskötés óta a többszörösükre nőttek, vagyis az újabb magyar atomerőmű biztosan nem fog beleférni a költségtervbe. A Virgil C. Summer példája szerint még félúton is olcsóbb kiszállni, mint végigvinni az eleve kudarcra ítélt elgondolást – de sokkal kifizetődőbb el sem kezdeni.

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek