Eredetileg zeneművész és zeneszerző volt, aztán halkutató és filmes lett. Szendőfi Balázs érdeklődése a 2000-es évek közepén fordult a hazai halak felé, akkor akvaristaként figyelt fel rájuk. Egy-két kivétellel az összes nem védett hazai halfajt tartotta akváriumban. Megfigyelései alapján született meg a hazai halak tartását bemutató könyve, és társszerzője lett a Veszélyeztetett lápi halak megóvása című szakkönyvnek is.
2010 óta a Magyar Haltani Társaság aktív és rendszeresen publikáló tagja. Eddigi legjelentősebb kutatása a menyhal nyári életmódjával kapcsolatos, felfedezéseiről nemcsak a szaksajtó, hanem több hazai és környező országbeli horgászfolyóirat is hírt adott. Halkutatásban Magyarországon első ízben alkalmazott víz alatti kamerát. Első saját természetfilmje a Budapest halai (2015) volt, a következő pedig a Hegyek-völgyek halai (2018) a Tátra vadvizeinek halvilágát mutatja be. A szőke tó – A Tisza-tó hat évszaka (2019) című, négyrészes sorozatát 2019-ben készítette, majd a Ráckevei (Soroksári)-Duna élővilágáról és halgazdálkodási munkáiról forgatott természetfilmet RSD – A marasztalt folyó (2021) címmel.
2020-21-ben kétéves, átfogó riportmunka során készítette el Közlegények – A kárókatona-per című dokumentum-riportfilmjét. Ezekért a munkáiért számos rangos szakmai díjat nyert az évek során a Gödöllői Nemzetközi Természetfilm Fesztiválon. Filmjeiért és ismeretterjesztő munkájáért 2018-ban miniszteri elismerő oklevélben részesült, 2022-ben pedig Pro Natura Emlékplakettet kapott. A ZIP beszélgetett vele.
–Író, operatőr, filmrendező, basszusgitáros… és halkutató. Miért éppen a halak keltették fel az érdeklődését? Feltételezem azért, mert a halak iránti kutakodás a vizeink állapotáról, a természetről is képet ad.
–Elsősorban igen. A halak kitűnő indikátorai a természetben zajló változásoknak. Ugyanakkor velük kapcsolatban az ismeretterjesztés is elkél, mert nem olyan népszerű állatcsoport, mint a madarak vagy az emlősök. Persze itthon az igen jelentős létszámú horgásztársadalom kifejezetten érdeklődőnek számít halak tekintetében, és szerencsére egyre többen vannak köztük, akiket a megfogásuk módjain túl a viselkedésük vagy az ökológiájuk is érdekel.
–Nemrég a Tiszánál járt. Filmet készített? Gondolom, alacsony a folyó vízszintje, de emellett milyen tapasztalatokat szerzett? Elszomorító a helyzet ott és általában hazánkban, vagy a természet azért sikeresen gyógyítja magát?
–A Tiszánál Ljasuk Dimitry filmes kollégámmal jártunk egy nemrég szárazra került zátonynál, és valóban az alacsony vízszint volt a téma. A természet sikeresen gyógyítaná magát, ha hagynánk neki, illetve, ha legalább a folyamatai működéséhez elengedhetetlen dolgok otromba megváltoztatását abbahagynánk, s az eddigieket helyreállítanánk. Sajnos azonban, ha marad a jelenlegi gazdálkodási berendezkedés, akkor a természet nem lesz olyan állapotban, hogy gyógyítsa magát.
–Magyarországon a legendák, leírások szerint egykor rengeteg halfaj élt, és rengeteg halat is ettünk. Változott ez az idők folyamán?
–Nagyon is változott. A XIX. századi folyószabályozások, mocsárlecsapolások véghezvitele Európában egyedülálló, hatalmas természetpusztítás volt, mértékét és hatásait igazából fel sem foghatjuk még ma sem. Egy országnyi lélegző, élő, önfenntartó, önszabályozó, mindig megújuló vízivilágot tettünk tönkre azért, hogy több búzát tudjunk a tőzsdére vinni, és hogy építhessünk újabb városokat. Annak idején egész Európát mi láttuk el édesvízi hallal, és ez a hatalmas kereskedelmi forgalom a végtelen árterek és kanyargó folyók halállományán meg sem látszott. Ma pedig ott tartunk, hogy a halgazdálkodók nem a Dunából és a Tiszából, hanem a Dunába és a Tiszába hordják a pontyot. Ez remekül szemlélteti a változást.
–A honlapján azt írja, hogy a természet gyönyörű festmény, amit az ember kézbe vett, és apró darabokra tépett. Ugyanott írja azt is, hogy az emberiség menthetetlen, kívánom, hogy legalább gyors halála legyen. Keserű szavak, rohanunk tehát a végzetünkbe? Ennyire rossz a helyzet?
–A vizes élőhelyek és az egész természet nálunk már csak néhány szilánkban, fragmentumban létezik a végeláthatatlan agrársivatagban, szinte kutatni kell egy-egy ilyen, ottfelejtett szilánk után a nagy monokultúrás szántók és a katonás rendben álló, homogén erdőgazdaságok között. Ezeken a helyeken nincs élet. Ez akkor sem fog változni, ha sikerülne megállítanunk a felmelegedést, amely az egész problémarendszernek csupán az egyik eleme. Az ember nemcsak a szén-dioxidjával telepedett rá végzetesen a természeti rendszerekre. Ezen túl, szerintem, sajnos az emberekben, jól odafigyelve rájuk, felfedezhető egy belső program, amely vezérli a körülöttünk lévő természet elpusztítását. Valószínűleg – nehéz kimondani, de – ez a fajunk rendeltetése. Ezért mondom, hogy menthetetlenek vagyunk. Keserűnek hangozhat, ugyanakkor megmagyaráz számtalan olyan pusztító lépést, amik előtt ép ésszel értetlenül állunk.
–Joggal kifogásolta, hogy tiszavirágzás idején halálos rovarölő szert permeteztek. Az egri hódok kapcsán megjegyezte: a klímaváltozás csak a második oka az elsivatagosodásnak. Az első a derék vízügyünk. Elkötelezett természetvédőként sok anomáliával, rossz döntéssel találkozik? Milyen környezetvédő programokban vesz részt?
– Anélkül, hogy bármilyen szinten is politizálni szeretnék, kijelenthetem, hogy a természetvédelem mindig az utolsó az érdekek sorában, így van ez az egész világon, s egyik leghangsúlyosabban Magyarországon. Ez egy őszinte ország, nem köntörfalaznak és nem erőltetik meg magukat képmutatással, egyszerűen nyíltan alárendelik a természetvédelmet a legtermészetpusztítóbb gazdasági érdekköröknek. Így aztán napi szinten tudnék újabb és újabb rossz döntéseket, kényszer-hozzájárulásokat, fásult inkompetenciát vagy óvatos félrenézéseket említeni a természetvédelem világából. Halkutatóként én a következő programokban vehettem részt: védetté nyilvánításra előkészített területek faunaadatainak gyűjtése, ismeretterjesztő előadások tartása és ilyen jellegű közösségi rendezvényeken való részvétel, vagy, akár legutóbb, halmentés egy kiszáradó patakból. De egyik sincs olyan erőteljes hatású, mint a filmkészítés, ezért erre fordítom a legtöbb időmet.
–Sok kitűnő filmet készített, köztük 2015-ben a Budapest halai címűt is. Ennek külön oldalt is szentel a közösségi hálón. Miért a megkülönböztetés, kiemelés? Budapest különleges helyet foglal el a halak világában? Van a fővárosnak valamiféle specialitása?
–Egyszerűen csak a Budapest halai volt az első filmem. Annak csináltam eredetileg az oldalt, és később, amikor más filmeket is készítettem, nem akartam sem újra elölről kezdeni az érdeklődők gyűjtését, sem pedig átnevezni az oldalt, így a Budapest halai ma már nemcsak egy filmnek a címe, hanem az én személyes kutatói és filmes híreim közzétételére szolgáló közösségi aloldal is. Budapest egyébként jelenleg is gazdag vizes élőhelyekkel rendelkező város, hiszen átfolyik rajta a kontinenst is átszelő Duna. Egész Pest és Buda egy része ennek a folyónak az ártere volt, ezt ma mocsármaradványok és az agyonszabályozás ellenére is élő patakok mutatják. Ami a fajok számát illeti, a városon belül élő halfauna, meglepő módon, több mint kétharmadát teszi ki az országos faunának.
–Felmelegedés, aszály, elszegényedés, vízhiány, ráadásként vízszennyezés, „mellékesen” háború. Valaha vadvízország voltunk. Nyilván az már nem hozható vissza, de mi lesz ennek a vége? Vannak azért olyan projektek, kezdeményezések, amelyek reményt keltenek, és a remény mellett eredményesek is lehetnek?
–Alapvetően az a rossz irány, ha azt gondoljuk, hogy „a vadvízország nem hozható vissza”, vagyis a természet nem állítható helyre. Bármikor helyreállna, csak arra vár, hogy ezt lehetővé tegyük. Ugyanakkor nincs is más megoldás. Mintaprojektektől érdemben nem fog változni semmi, így, tetszik vagy sem, a területek jelentős részét vissza kell adnunk a természetnek ahhoz, hogy elkerüljük az ökológiai összeomlást és életben maradjunk. Nálunk ennek egyelőre még nyoma sincs. Az Európai Unióban legalább papíron eljutottak már eddig a gondolatig, és elő is írták (egyelőre szintén csak papíron), hogy minden terület húsz százalékát természetes állapotában kell helyreállítani. Nem a Földön, csak Európában, és nem mindet, csak húsz százalékot, tehát ez valószínűleg nem lesz elég. Pláne, ha beleszámítjuk a gazdasági lobbik által mindig kierőszakolt kiskapukat. De legalább a gondolat jó volt.
Az írás eredetileg a Zöld Ipar Magazin 2022. augusztusi számában jelent meg nyomtatásban.
