Hirdetés
Forrás: korkep.sk

Április 26-án – a csernobili atomkatasztrófa 35. évfordulóján – nyomatékosabban emlékezünk meg a 20. század egyik legnagyobb tragédiájának áldozatairól. Csernobil nemcsak egyéni, családi, hanem nemzeti tragédia is egyben.  Nem szovjet, nem orosz, nem is ukrán, hanem leginkább fehérorosz nemzeti tragédia. Miért is?
1986. április 26., szombat: hajnali egy óra huszonhárom perc ötvennyolc másodperc: a fehérorosz-ukrán határ közelében, a Csernobil és Pripjaty városok között lévő atomerőmű 4-es energiablokkját robbanássorozat rombolja le. A baleset következtében 50 millió curie radionuklid kerül a légtérbe, a katasztrófa 5200 petabecquerel radioaktivitással terheli a környezetet, ami kétezerszer nagyobb, mint a hirosimai robbanásban mért szennyeződés.
Ennek 70 százaléka jut Fehéroroszországnak, amely Csernobil után 485 falut és települést veszít el, hetvenet közülük örökre a földbe temetnek. Minden ötödik fehérorosz ember sugárfertőzött területen él, ami 2,1 millió embert, köztük 700 ezer gyermeket érint. Az állandó, kis dózisú sugárzás hatására évről-évre emelkedik az országban a rákos megbetegedések, nagyságrendekkel növekszik a születési rendellenességek száma, gyorsan emelkedik az idegi-pszichikai rendellenességektől és genetikai mutációktól szenvedő gyermekek, illetve a meddőségben szenvedő nők száma. Több százezer nő esik át abortuszon.   A tragédiát kizárólag Ukrajnához kötik… Pedig Csernobil kapcsán sokkal inkább kell beszélnünk Fehéroroszországról, hiszen az északi-északnyugati szél elsősorban oda sodorja a sugárfertőzött felhőoszlopot. Magas háttérsugárzást tapasztalnak azonban az egész világon. Egy hét kell ahhoz, hogy Csernobil világméretű problémává váljon. Nyolcszázezer sorkatonát és szolgálatba behívott likvidátort küldenek a katasztrófa helyszínére. A tragédia halálos áldozatainak száma több ezer, a kitelepítettek száma több százezer.

Legfelsőbb utasításra Csernobilban vonják felelősségre a felelősöket. Vádat emelnek Alekszandr Akimov éjszakai műszakvezető és Leonyid Toptyunov operátor ellen, ők azonban nem érik meg a tárgyalást, mert két héttel a tragédia után sugárbetegségben meghalnak. Így hatan ülnek a vádlottak padján. Az ítélet: Viktor Brjuhanov, az atomerőmű igazgatója, Nyikolaj Fomin főmérnök és Anatolij Gyatlov helyettes-főmérnök tíz-tíz év börtönt kap. Borisz Rogozskin műszakvezetőt, Alekszandr Kovalenko reaktorüzem-vezetőt és Jurij Lauskint, a szovjet Állami Atomenergia-felügyelet biztonsági felügyelőjét két és öt év közötti szabadságvesztésre ítélik. A helyettes főmérnök és a biztonsági felügyelő meghal a börtönben az erős sugárzástól kapott betegségben. A főmérnök megtébolyodik. Az erőmű igazgatója leüli a tíz évet.   A tragédiához a tűzoltókat, akik közül nagyon sokan meghaltak fertőzésben, „egyszerű tűzeset”-hez hívták, de egyáltalán nem az volt. Hiszen egyrészt felrobbant a 4-es reaktor, másrészt több robbanás is volt. A tűz ráadásul kormos volt, mert égett a bitumen, ami olyan, mint a szurok. Az erőmű födémét az építésekor ugyanis bitumennel öntötték le. Olyan volt, mintha szurokban jártak volna az oda vezényelt tűzoltók. Elfojtották ugyan a tüzet, de aztán mégis szétterjedt és magasra csapott. Szinte lerugdosták a forró grafitot. Védőruhát sem kaptak.

Néhány tűzoltó úgy nyilatkozott, hogy szabotázs volt, azaz valaki szándékosam okozott kárt. Persze az is okozhatta a tragédiát, hogy nagyon gyorsan épült ez az erőmű: három év alatt felépítették annak idején, sok esetben nem számított az építési terv sem. Ha valamilyen építőanyag hiányzott, azt azzal pótolták, ami éppen az építők keze ügyébe került. Ezért öntötték le bitumennel a gépház tetejét. A robbanás éjszakáján a 4-es blokkot karbantartásra, illetve egy kísérletre akarták előkészíteni. A pótgenerátorokkal való hűtést akarták tesztelni, felkészülve egy olyan esetre, ha egy áramszünet miatt erre volna egyszer szükség. Éjjel meg is kezdték a fokozatos leállítást, csakhogy közben kiiktatták a biztonsági berendezéseket. Ezt akkor elhallgatták.   A szabálytalan leállítási procedúra során az eleve hibás tervezésű erőmű 4-es blokkjának reaktora instabil állapotba került, hiszen túlságosan alacsony szintre csökkentették a teljesítményét. Nem beszélve arról, hogy a neutronok elnyelésére szolgáló szabályzórudakat túl nagy arányban távolították el a hűtővízből. Fokozta a problémát a szabályzórudak hegyének grafitbevonata, ez is építési hiba volt.

S hogy mi történt Pripjaty városában?

Pripjaty órákon belül kísértetvárossá vált. Megkezdődött a kiürítés, mindenkit elvittek a városból három-öt napra vagy örökre… Minden fertőzött lett… Háborús hangulat volt. Mindenhol katonák, zöld ponyvás katonai teherautók, tankok. Az utakat hermetikusan lezárták. Lepecsételték az iskolát, a kolhozirodát, a tanácsot, mindent. A házak kiürültek, csak a képek maradtak a falakon. Éjszaka fosztogatták a házakat, a boltokat, az iskolát, ami még maradt, ellopták. Az állatok is megkergültek. Bőgtek a jószágok. Az emberek halálra rémültek. Voltak, akik éjszaka elásták a holmijukat. Az elhurcolt parasztok nem értették, miért nem takaríthatják be a termést. Az asszonyok siratták a megmérgezett földjüket. A gyerekek is hangosan sírtak. Több házban otthagyják a kiskutyát.   A bejárati ajtón iskolai füzetből kitépett lapon, gyerekírással volt olvasható, hogy: „Ne öld meg a mi Csibészünket! Ő jó!”

Két sor szögesdróttal vették körbe a várost. A fákat kivágták, húsz centiméter mélységig homokra cserélték a talaj felső rétegét. Virágoztak a gyümölcsfák. De vajon kinek…? Elmentek az emberek a földjükről. Folytathatnám a sort…   Azóta eltelt 35 esztendő, és minden megváltozott. Csak az emberi szenvedés maradt változatlan. A csernobiliak, a pripjatyiak egyetlen tőkéje gyakorlatilag kimeríthetetlen (!) Sokan továbbléptek ugyan, de lelkileg egyetlenegy dolog körül forog az életük… És ez Csernobil… Saját bevallásuk szerint ez a múltjuk, a jelenük és a jövőjük is. Csernobil soha nem ereszti el őket, hiszen ártatlanul haltak meg családtagjaik, megannyi gyermek, felnőtt, öreg, tűzoltó, katona, helikopterpilóta, mentő… bányász, likvidátor, sugárzásmérő, önkéntes, civil és egyszerű munkásember… És hányan lettek öngyilkosok…? Hányan tébolyodtak bele ebbe a helyzetbe…?

A diagnózis pedig: Csernobil…  

A kívülállók pedig mindmáig ferde szemmel néznek rájuk. Óvatosak velük, félnek és menekülnek tőlük, vagy éppen pletykákat gyártanak róluk, viccelődnek a tragédiájukkal, halottaikkal, úgy, hogy közben nem tudnak róluk semmit…!   Nem beszélve arról, hogy megkeződött a nukleáris turizmus… Szenzációként mutogatják Csernobilt a külföldi turistáknak…! Pénzért…! Visszataszító…! Kiárusítják a csernobili félelmet, mert úgy gondolják, nincs náluk semmi más, amit el tudnánk adni a világpiacon. Az ott élők szenvedését adják el, ezt fejelik meg a szenzációt hajhászó bulvárújságírók is.   Véletlen baleset…? Emberi mulasztás…? Szabotázs…? Megválaszolatlan kérdések… A hazugságvizsgálat már elkésett… Elvégeztetett…! A végítélet sokak számára valósággá válik. Ártatlan áldozatok ezreiért ég a mécses a templomokban… és szól a csernobili ima… Ezután másképpen nézünk a világra. Csernobil nem szenzáció. Csernobil tragédia. Csernobil – diagnózis.

„SZERELEM ÉS HALÁL CSERNOBILBAN” Tarics Péter legújabb drámája

Nyitókép: Csernobil fölött egy katonai helikopter radioaktív szennyezést csökkentő szereket szór a levegőbe a katasztrófa után napokban STF_AFP

Kapcsolódó anyagok:

35 évvel a tragédia után: élet a csernobili zárt zónában

Paks 2 nem számháború és nem bújócska, hanem igazi társadalmi kérdés

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás