A megújuló energiaforrások felhasználásának fékezésével Magyarország nem csak a környezeti okok és az importfüggőség miatt kerül hátrányba: elszakadunk az európai technológiai fejlődés főáramától, és a válságtól függetlenül mindenütt látványosan bővülő zöldenergia-ipar hazai beindításáról is lemondunk – állítja Balogh László, aki – egyebek mellett az elhibázott kormányzati energiapolitika miatt – a tavalyi év végén mondott le a Magyar Megújuló Energia Szövetség elnöki posztjáról.
– Mennyivel rosszabb most a helyzet a magyar megújulóenergia-szektorban, mint mondjuk a kormányváltás előtt?
– Tartalmilag nem sokkal, személyi szempontból azonban mindenképpen. Amíg Bencsik János államtitkárhoz és Olajos Péter helyettes államtitkárhoz tartozott ez a terület, addig egyrészt volt érdemi információcsere az ágazat szereplői és a kormány között, másrészt a két említett szakpolitikus érzékelte és értette a világméretű tendenciákat, a zöldenergia-termelésben rejlő ipari, mezőgazdasági, szolgáltatási gazdaságfejlesztő lehetőségeket. Nekik nem kellett sokáig magyarázni, hogy mi a szomszédos Ausztriában is tanulmányozható lokális megközelítés lényege: ha a helyben felhasznált energia minél nagyobb hányadát helyben lehet előállítani, akkor az energiafogyasztás költségei ott maradnak bevételként a régióban, ráadásul munkahelyeket és biztos piacot teremtenek, szintén regionális szinten. Ez a kedvező hatás a klasszikus nagy erőművekre és importált energiahordozókra épülő magyar rendszerben nem érvényesül. Az egészen a főosztályvezető-helyettesi szintig megtörtént személycserék után nemcsak a kommunikáció, hanem az érdekegyeztetés is megakadt: ma el sem jutnak a kormányzati döntéshozókhoz az ágazat üzenetei.
– Az azért aligha nevezhető pusztán kommunikációs problémának, hogy az elmúlt két évben egyetlen szélerőmű-engedélyt sem adtak ki.
– Az eredménytelennek minősített széltendert emlékeim szerint még az előző kormány írta ki, hogy végül a jelenlegi kabinet miért nem bírálta el a beadott pályázatokat, és miért nem hirdetett eredményt, arról többféle elképzelés is forog a szakmában. De még a legszelídebb változat szerint is nyilvánvaló ellenérdekeltség van a hagyományos energetikában utazó gazdasági körök és a zöldenergia-beruházók között. Hatalmas tőkeigényű projektek indultak be – az MVM földgáztávvezeték építésébe kezdett, megkezdődött a paksi bővítés előkészítése –, az ilyen kisebb horderejűnek tűnő ügyekre nem jut pénz és elég figyelem. A METÁR (a megújuló és alternatív energiaforrásokból előállított hő- és villamosenergia átvételi támogatási rendszere) bevezetése elakadt, a nemzeti megújulóenergia-hasznosítási cselekvési terv úgyszintén, előrelépés sem a szabályozási, sem a finanszírozási területen nincs. Ebben a magyar helyzet alapvetően eltér nemcsak a nyugat-európaitól, hanem már a szűkebb térség, például a visegrádi négyek trendjeitől is.
– Mi a legszembetűnőbb különbség az európai és a magyar modell között?
– A válság ellenére az EU-ban és a környező országokban a zöldenergia-beruházások dinamikusan nőnek, Németország jórészt erre a területre építi az ország gazdaságfejlesztési stratégiáját. A német rendszerben először az eszköz- és technológiafejlesztéseket támogatta az állam, utána – főleg tarifális eszközökkel – a gyártást és a használatot, amivel az egész EU leggyorsabban növekvő és legnagyobb megújulós piacát, valamint egy igen erős, hatalmas foglalkoztatási potenciálú, jövedelmező háttéripart hozták létre. Ez a szisztéma Magyarországon is működne, és visszahozhatná a halálból a hazai energetikaigép- és műszergyártást. Tény, hogy ilyen átfogó, az energiatermelésen túlmutató komplex gazdaságfejlesztési koncepciója az előző kormánynak sem volt. Ám ma már ott tartunk, hogy itthon még a hagyományos erőműveket fenntartó-, üzemeltető-, javítókapacitások is leépülnek, miközben a német, a cseh, a lengyel, a szlovák „kisüzemi” energiaszektor szárnyal. Lemaradtunk egy vonatról, ami egyre gyorsuló tempóban húz el mellettünk. Pedig mikroturbinák, generátorok, biogázmotorok előállítására nálunk is lenne piac, meg talán gyártási-fejlesztési kultúra is, csak éppen a gyártókapacitás már leépült, a meglévő kisvállalatok pedig önerőből nem tudnak felnőni.
– Mennyi ebben a politika felelőssége, és mennyi a szakmai érdekérvényesítés hiányáé?
– Az összes korábbi kormányfőhöz hasonlóan Orbán Viktornak, illetve a jelenlegi energiaügyi államtitkárnak, Kovács Pálnak is alapvető háttérinformációkkal kiegészített levelekben hívtuk fel a figyelmét a zöldenergia-szektorban rejlő esélyekre, illetve az ágazat elsorvasztásának veszélyeire. Udvarias, ám a lényegre nem reflektáló válaszaikat megkaptuk, más nem történt, miközben a hivatalosan még mindig megújulóbarát kormányzati kommunikáció és a tényleges intézkedések között egyre nagyobb a szakadék. Létrehoztak egy megújulóenergia-platformot az ágazati vélemények kanalizálására és uniformizálására, ezzel azonban inkább csak a támadásoknak igyekeznek elejét venni, érdemi párbeszéd sajnos nem folyik. Az állami energetika – amelynek az MVM az első számú letéteményese – folyamatosan felértékelődik, a civil szféra, és a nem állami szereplők jelentősége, a döntésekre gyakorolt hatása egyre csökken. Ez pedig azt valószínűsíti, hogy az elmúlt évtizedek szinte kizárólag fosszilis és nukleáris alapú, importvezérelt energiapolitikája folytatódik, megint csak a világtendenciákkal szemben.
– A kormány szerint a biztonságos és olcsó energiaellátás érdekében történik így.
– Amennyiben kizárólag az energetikai érveket és a közvetlen profitot nézzük, lehetséges, hogy jobb üzlet lehet egy nagy gázerőmű. Egy – mondjuk – biomassza-alapú megújulós program (például a ma nem hasznosított szántóterületek beültetése energianövényekkel, és a termés energetikai felhasználása) nem kecsegtet túlzottan attraktív megtérüléssel, de vidékfejlesztési, foglalkoztatási szempontból óriási hozadéka lehetne. Ráadásul nagyrészt EU-támogatásokból lehetne finanszírozni, miközben egyébként jelenleg az uniós források lehívása sem zökkenőmentes. És akkor a nemzetbiztonsági érdekekről nem is beszéltünk. Az amerikai hadsereg bázisainak energiafelhasználását 2020-ig egyötöd részben megújulókból kell fedezni, részben biztonsági megfontolások miatt: a belföldön termelt zöldenergia nem igényel importot, nem érzékeny a háborús konfliktusokra és a gazdasági krízisekre.
– Hol lenne a legsürgetőbb a változtatás?
– Amennyiben a magyar energetikai szektorban nagyobb lenne a transzparencia, komolyabb szerepe lenne a normativitásnak az egyéni érdekkijárás helyett, és természetesen ha az állam stabil, ösztönző szabályozási környezettel, egyszerűbb engedélyezéssel támogatná a megújulós beruházásokat, illetve segítené a banki hitelezést, azzal gyors és látványos eredményeket lehetne elérni. Magunk közt szólva: a hagyományos energetikába befektetőknek is ez lenne az alapvető érdekük. Az európai megújulós direktíva honosítása 2010 óta késik, nincs összhang az agrár-, az uniós környezetvédelmi és a zöldenergia-támogatási rendszerek között. Túlságosan lassú az engedélyezés, sok a fölösleges bürokratikus elem. Az első körben elég lenne ezeket a problémákat megoldani.
– Egyetért azzal a véleménnyel, hogy a megújulós fejlesztések visszafogása mögött az atomenergia helyzetbe hozásának szándéka áll?
– Álláspontom szerint a jelenlegi, 2000 megawattnyi paksi kapacitásnak tartósan helye van a magyar energiarendszerben. A bővítés azonban kevéssé megalapozott: a jövőbeni felhasználás előrejelzése és a kapacitástervezés sajnos gyenge lábakon áll. A bizonytalan és célzatos prognózisok ismeretében nem világos, hogy mire fel bővítenénk. Csak egy korrekt erőművi állapotfelméréseken alapuló, harmonizált és komplex energiamixet eredményező kapacitásfejlesztés lehetne indokolt. Ehelyett politikai alapú tervezés és döntés zajlik, a szakmai szempontok teljes háttérbe szorulásával, aminek az árát a fogyasztó és persze a környezet fogja megfizetni.
Kapcsolódó anyagok:
