Szendőfi Balázs vagyok, halkutató és természetfilmes. Ha minden igaz, innentől rendszeresen fognak megjelenni bejegyzéseim itt, a Greenfo blogján. Azért adtam ezt a címet a blogon belüli részemnek, mert a természetfilmezést egyre inkább meghatározza egy kellemetlen, akadályozó tényező: természet nélkül kell forgatni.
Pedig „igény, az volna rá”. Mármint a természetre. És nemcsak a filmek miatt, hanem mert alapvető szükségleteink válnak kielégíthetetlenné, ha összeomlanak az ökológiai rendszerek. Levegő, víz, táplálék, meleg. Úgy tűnik, hogy a modern ember további alapvető szükséglete a pénzbeli haszon és az anyagi nyerészkedés, vagyis az „üzlet”. Rossz hír, hogy tovább üzletelni ökológiai rendszerek nélkül nemcsak azért nem lesz lehetséges, mert az üzletfelek nem jutnak levegőhöz vagy vízhez, és meghalnak. Azért sem lesz lehetséges tovább üzletelni, mert a globális GDP nagyobbik része is az ökológiai hálózat „szolgáltatásaira” épül. Talán azért sem becsüljük meg ezeket a szolgáltatásokat annyira, mert ingyen kaptuk őket. Nem tekintünk a természetre üzletfélként. „Csak” az életünket meg a bolygó minden fajának kialakulását és fennmaradását köszönhetjük neki.
Nagyrészt tehát arról kívánok a későbbiekben írni ezen a blogon, hogy milyen benyomások érnek, milyen tapasztalatokat szerzek, miközben „alapanyag nélkül” próbálok a természetről filmeket forgatni. A nagyobb, nevesebb ügynökségek és filmstúdiók (és persze az ő vevőkörük) részéről még mindig nagy divat az érintetlen természet illúzióját keltő, „szép” természetfilmek megrendelése, készítése, megtekintése. Súlyos milliárdok mennek el erre (is) Európában. Magam úgy tartom, hogy az ember bemutatása, sőt: központi szerepének hangsúlyozása megkerülhetetlen bármilyen filmben, ami a Föld bolygóról vagy annak valamelyik szegletéről szól. Hiszen mindenhol ott vagyunk, mindenen rajta a kezünk nyoma, és gyakorlatilag semmilyen természetes rendszer nem tud zavar nélkül működni miattunk. Az élővilágot rezervátumokba kényszerítettük, de a rezervátumokat is szétkiránduljuk, mintha az egészet csak azért hagytuk volna meg nagy kegyesen, hogy díszletet biztosítson a kikapcsolódásunknak és a hobbijainknak. Ezekre további, egyre erősödő iparágak épülnek, melyek maguk alá gyűrik a természetvédelem csekélyke lobbierejét még a természetvédelmi területeken is.
Horrortó az Erdélyi-Szigethegységben
lyen körülmények között úgy kell természetfilmet forgatni, mintha egy múzeumban lennénk. Nem lehet csak úgy kimenni, és figyelni magunk körül az életet: előzetesen egyeztetett időpontra egy bizonyos, zsebkendőnyi kis területre kell menni, ahol még vegetálgat valamicske azokból a fajokból, amiket le szeretnénk filmezni, de itt sem mindig viselkednek természetesen. Utána ezt úgy kell összevágni, mintha az ősi lápokról vagy az érintetlen erdőkről forgatnánk.
Én ezt nem akarom és nem is tudom így csinálni. Igenis inkább figyelem magam körül az életet, és nem állítom meg a kamerát akkor sem, amikor egy ember vagy bármely gépe beletrappol a képbe. És olyankor figyelem magam körül a halált is.
Frissen elkészült filmem címe: Hegyizene.
Elmentem egy olyan helyre a Kárpát-medencében, ahol Magyarországhoz (a jelenlegi területéhez) képest mégis maradt érintetlen természet, bár ott is már a végnapjait éli. A Pannon-síkság és az Erdélyi-medence közt felmagasodó vízválasztó, az Erdélyi-szigethegység élettel teli bércei közé.
A természet itt még érintetlen annyira, hogy nem némult meg. Ezért aztán a táj, a hegység szemszögéből szólaltattam meg a film mesélőjét, Nagy Katica színművésznőt, akinek nem kisebb feladat jutott, mint belebújni a 145 millió éves hegység bőrébe, és e hosszú idő óta gyűlt bölcsességgel, de mégis a bántalmazott Természet érzékenységével beszélje el regényes múltját és emberekkel fertőzött jelenét.
„Odaát” egy kicsit lassabban haladt az idő, nem pusztítottak még el mindent, amit Magyarországon vagy pláne Nyugat-Európában már régen. Nem könyvekből vagy családi történetekből ismerhetjük az őserdők eltűnését, hanem a saját szemünkkel láthatjuk a barbár és pénzéhes kitermelést. Így talán egy kicsit jobban fáj odanézni akkor is, amikor látjuk az úgynevezett turisták gátlástalan viselkedését, terepjáróik taposását, az utánuk maradt szeméthegyeket, s ugyanakkor a központilag engedélyezett beavatkozásokat: a törpe, kicsi, közepes, nagy, óriási és mindenféle vízerőművek, duzzasztók létrehozását, a turizmust kiszolgáló, a legmélyebb völgyekbe egy nemi erőszak durvaságával behatoló aszfaltozott utak építését, vagy a leglátványosabbat: az ércbányák cianiddal és kénsavval elárasztott völgyeit, a vérvörös, türkizkék vagy élénkzöld színű hegyi patakokat, melyek tisztítatlanul ömlenek azokba a folyókba, melyek szerencsétlenségükre épp arra kénytelenek folyni.
És mégis, ha mindezeket el nem felejtjük, de egy-egy pillanatra kizárjuk őket a tudatunkból, akkor érezhetjük az őserdők hihetetlenül összetett életközösségének kipárolgását, hallhatjuk a víz ezerféle hangját és láthatjuk azt a sok tökéletesen harmonikus létformát, amit csak a Természet tud létrehozni és éltetni. Ezeken az impulzusokon keresztül én át tudtam élni, ki vagyok és kié vagyok valójában. Rá tudtam kapcsolódni egy olyan rendszerre, ami valószínűleg a mi életünkben létezik utoljára az emberiség történetében, és e történet vége után is még hosszú idő lesz, mire újra felépül.
Sem a jó, sem a rossz nem fért bele egy mégoly hosszú, egy és negyedórás filmbe sem. Ezért aztán lesz Hegyizene 2. is. Mindkét film kedvéért újra hangszerhez nyúltam (eredeti hivatásom szerint zeneművész vagyok). A filmzenék többségét Fekecs Ákossal közösen komponált és játszott duettjeink teszik ki egy szokatlan hangszerpárosításra: handpanre és fretless basszusgitárra.
Az első rész első nyilvános vetítése április 21-én (a születésnapomon) lesz a rákosligeti Maros moziban, ahová visszatérő előadóként járok már.
