A belvárosban éppen zajlik egy utcarekonstrukció, s ez a közterületi tervezők, urbanisták számára mindig egy nyitott szívműtét, ahol feltárulkozik a város rejtett, felszín alatti énje. Ilyenkor a mérnökember fényképezőt ragad, s önkéntelenül is dokumentál. Ez itt a képen egy – a felszínen – szabványos, tehát az 1,5×1,5 m-nél nagyobb fa ültetésére is elvben alkalmas hely terméskő szegélyelemmel már kirakott területe. Amelyet a mélyben egy beton alapozás támaszt meg. A megtámasztás azonban lefelé szűkülő tölcsér alakban annyira beszűkíti a gyökérteret (ahelyett hogy inkább kitágítaná azt), hogy abban majd egyetlen növény, nemhogy fa nem érzi majd jól magát. Ha nincs gyökértér, nem lesz árnyékot adó lomb sem, a fa satnya marad, megreked egy “bonsai” állapotban.
Ebben az utcában sajnos még a hagyományos (rossz) beidegződés győzött, mondhatni az úttervező vagy az építész tervező akarata érvényesült a tájépítész akarata felett. Számos más helyen is bukkanhatunk ma még olyan projektekre, ahol inkább a felszíni látvány a fontos, nem a mélyben húzódó növényélettani igazság. Az utóbbi időben az V. kerületben számos rettentően jó, fa-barát módon korszerű fejlesztés zajlott le, illetve az Egyetem téren most is épül egy ilyen a tér utólagos fásításával, ahol nagyon drága pénzen a gyökértér kialakítása és szerkezeti talajjal történő feltöltése lett a legfontosabb szempont. Ezért a legkevésbé sem a kerületi fejlesztések ekézése a célom, sokat tettek és tesznek azért a kerületi kollegák, hogy a belváros zöldebb legyen.
A célom annak a rögzítése, hogy egy ilyen terhelt és burkolt környezetben nem elég a fahely szabványos felszíni kialakítása, ha a mélyben ellehetetlenül a szegélytámasztás miatt a gyökérfejlődés. Egyben válasz ez arra is, hogy miért nem rajongunk mi a fővárosnál a falatnyi, vagy az 1-1,5 m-nél keskenyebb zöldsávok, zöld foltok elemi ösztönből jövő, városlakói oldalról érthető létesítési igényeinek teljes kiszolgálásáért csak azért, hogy látszatból nőjön a zöld a burkolatok rovására.
Azért mert tudjuk, hogy falatnyi helyeken a felszín alatti szegélytámasztás teljesen megeszi a gyökérteret, az ott élő növény nem fogja jól érezni magát, senyved, pusztul, fenntarthatatlan. Olyan lesz, mint a látszatból kaspóba, planténerbe kirakott növény, ami ideig-óráig tudja azt hazudni, hogy itt kérem zöldítés van, de közben naponta kell neki akár többször vizet és tápanyagot adni, és még így is megfő a nyári kánikulában és természetesen esélye sincs a gyökereivel elérnie a talajvizet, mert nem kapcsolódik a talajhoz, nem fog ökoszisztémát létrehozni, nem fog fejlődni.
A helyes út a belvárosban az új zöldfelületek létrehozásakor mindenütt a gyökértér tágítása lenne, ennek azonban a közművek, szegélyek, parkolás, forgalmi igények, rakodási igények, terasz igények, kapubehajtó igények tartanak ellent, s egy vagy két nagyságrenddel többe kerül, mint eldugni egy fát az ehhez hasonló szomorúan silány ültetőgödörbe és eltakarni azt egy kis termőfölddel, hogy senki se lássa a szegélyek beton támaszát.
Van, ahol megugorhatatlan az utca növényesítése, mert a falatnyi hely rosszabb, mintha nem lenne ott semmi. Mert falatnyi helyen nagy energiával (sok kibocsátás árán) tudunk fenntartani olyan növényeket, amelyek a töredékét sem fogják megkötni a fenntartás kibocsátásának az egész életciklusuk során, de még csak árnyékot adni vagy hűteni sem lesznek képesek, mert nem tudnak majd itt fejlődni. Azaz nem válnak igazi zöld infrastruktúrává: nem hűtik, kondícionálják a várost. Egy kép többet mond minden szónál: élnél te itt, ha fa lennél?
Bardóczi Sándor budapesti főtájépítész
