Független szakértők, két politikus és a bővítésért felelős államtitkár vitatkozott két órán át a Paks 2-projekt kockázatairól, illetve az esetleges alternatívákról. A 2014-es megállapodás tartalma még azok számára sem volt ismert, akik a Paks 2-törvény, vagyis 2009 óta dolgoztak a szerződés előkészítésén.

2030. március 16-a, szombat hajnali egy óra. A nemzeti vagyonért felelős miniszter kabinetvezetője dühödten konstatálja, hogy megint a telefonja kelti. A vonalban a Magyar Villamos Művek vezérigazgatója, aki könyörög, hogy legalább a másnap éjszakai fogyasztás-visszaeséskor („völgymenetben”) ne kelljen megint levinni Paks 1 teljesítményét, ez idén már a huszadik alkalom, ezeket a reaktorokat nem erre tervezték, és egyébként is, ha ez így megy tovább, az MVM idén is veszteséges lesz. A kabinetfőnök már éppen visszaaludna, amikor megint csöng a telefon, ezúttal a Paks 2 Zrt. vezérigazgatója hívja, aki azzal fenyegetőzik, hogy ha megint Paks 2-t kell visszavenni 50 százalékra, akkor sajnos nem tudják teljesíteni az üzleti tervet, és az adósságszolgálat jelentős részét kénytelen lesz a költségvetés magára vállalni.

Viccesen hangzó fikció, de korántsem kizárt, hogy ez a helyzet álljon elő abban a 2026 utáni időszakban, amikor tervek szerint a két paksi erőmű hat blokkja egyszerre fog termelni áramot a magyar villamosenergia-rendszerbe. Fülöp Zoltán, az LMP energiapolitikai szakértője szerint ez több is, mint puszta valószínűség: az ún. „átlapolás” idején több száz, de akár 1500 megawattnyi felesleges erőművi teljesítménnyel kell majd valamit kezdenie a rendszernek. (1)

A Paks 2-ről szóló, az Ökopolisz Alapítvány által szervezett vitaesten hangzott el az állítás, és a projektet képviselő Aszódi Attila államtitkár nem tudott meggyőző érvet felhozni Fülöp állításával szemben. Aszódi lényegében azzal érvelt, hogy a 2020-as évek közepére, utolsó harmadára szükség lesz az új erőművi teljesítményre.

Ráadásul az uniós engedélyezés a végén Bizottság azzal engedte át a Paks 2-projektet, hogy az erőműnek az MVM-en kívülre kell kerülni, a magyar kormány ezt kellett vállalnia. Vagyis kódolva van a rendszerbe, hogy ha többletkapacitás jelentkezik a rendszerben, akkor két állami tulajdonú energiatermelő, az MVM és a Paks 2 Zrt. fog harcolni a piacért (2), vagyis az állami vezetésnek kell döntenie, kit büntessen.

Mindez annak a következménye, hogy a magyar állam a Paks 2-beruházás kapcsán, a helyett, hogy megosztotta volna más befektetőkkel, például magával a Roszatommal a megtérüléssel kapcsolatos kockázatot, teljes egészében magára vállalta azt. (3) Holott lett volna más lehetőség is: az éppen futó brit vagy a törtök atomerőmű-projektekben az állam például mindössze a megtermelt áram átvételi árára adott garanciát, minden más kockázatot a beruházó vállal.

Ezt az egyik meghívott szakértőtől, Felsmann Balázs közgazdásztól hallhattuk, aki egyúttal azt is megkérdezte a jelenlévő Csepreghy Nándor miniszterhelyettestől, hogy miért előnyös a Paks 2 finanszírozásáról szóló hitelszerződés Magyarország számára, hiszen a szerint évi 4,5 százalékos kamatra adósodunk el, miközben jelenleg a 10 éves futamidejű magyar állampapír kamata ennek a fele, mindössze 2,2 százalék.(4)

Sugárzó hazaárulás

Hagyjuk a nagy szavakat, maradjunk a tényeknél. Az Orbán-kormány megkezdi a 3000 milliárd forintos orosz euróhitel lehívását a továbbra is jogi bizonytalanságokkal terhelt paksi atomerőmű-bővítés érdekében, és ezzel újraindítja Magyarország eladósítását.
Az adósságcsapdába még a Gyurcsány- és Bajnai-kormány sétált bele, de egyrészt a mostani sem tudott kievickélni belőle, másrészt a maiak voltak azok, akik első számú nemzeti céllá nyilvánították a devizaadósság felszámolását. (Mintha előzőleg nem ugyanők foglalták volna törvénybe a devizaalapú hitelezés lehetőségét.)Arra, hogy a magyar állam képtelen lesz tartani a kormány által meghatározott adósságpályát, ha beleugrunk a paksi hitelébe, már az Európai Bizottság is rámutatott. Továbbá: Ausztria nemrég jelezte, hogy a tudottan veszteséges atomerőmű-beruházás állami támogatása ügyében az Európai Bírósághoz fordul, a bírósági ítéletig az egész projekt kimenetele kétséges.

Csepreghy szerint a szerződés hitelkeretről szól, vagyis azt nem kötelező igénybe venni. Ehhez képest két hete maga Aszódi államtitkár jelentette be, hogy lehívták az orosz hitel első 30 milliárdos részletét – igaz, a bejelentést egy héttel később visszavonták.

De nemcsak ez az egy alapszám kérdéses a projekt megtérülése kapcsán: míg a kormány szerint az egy megawattra eső beruházási költség 40 euró körül van, addig Felsmann szerint a most épülő európai atomerőműveknél ez sehol nem lesz 100 euró alatt.

Egészen más szempontból kritizálta a projektet Mártha Imre volt MVM-vezér, energiapolitikai szakértő, aki egyébként magát elkötelezett atomenergia-pártiként jellemezte. Idézte az USA nukleáris hatósága által nemrég kiadott új szabályozást, amely lehetőséget ad a hatvan éve termelő erőművek élettartamának akár húsz évvel történő meghosszabbítására – a legrégebben üzembe helyezett paksi blokk sincs még 45 éves, őrült pazarlás Paks 1-et 50 év üzemidő után komolyabb vizsgálatok nélkül bezárni, legalább három okból.

Egyrészt ezzel, vagyis a meg nem termelt energiával euró-milliárdokat dobunk ki az ablakon (5), hiszen az atomerőművi áram annál olcsóbb, minél hosszabb ideig működik az erőmű.

Másrészt minél tovább működik Paks 1, annál többet fizet be a majdani bontást-ártalmatlanítást finanszírozó nukleáris alapba: ez az összeg évi 18-20 milliárd forint. Vagyis tíz év továbbüzemelés mintegy 200 milliárdnyi többletforrást jelent Paks 1 elbontására, ennek elmaradása esetén ezt a költségvetésből kell pótolni. (6)

Harmadrészt Paks 1 élettartamának meghosszabbításával időt nyerünk, hogy dönthessünk a fejlesztési stratégiáról, hogy egyáltalán szükség lesz-e ekkora erőművi kapacitásfejlesztésre. (7) Hozzátette, a jövőt, a mostani trendek alapján nem a nagy erőművek, inkább a decentralizált okos rendszerek jelentik. (8)

Aszódi Attila államtitkár szerint viszont Paks 1 élettartamát nem lehet meghosszabbítani, és egyébként is folyamatosan vizsgálják az erőmű állapotát – Mártha Imre szerint nem általánosságban kell vizsgálódni, hanem egy jól megtervezett, alapos kutatással arra a kérdésre kellene választ találni, hogy hogyan tolható ki akárcsak tíz évvel az erőmű működése.

Abban pedig Aszódi államtitkárral szemben mindhárom szakértő egyet értett, hogy a megújuló energiás technológiák minden szempontból olyan elképesztő fejlődési ütemet mutatnak, amely alapján nagyon komoly fenntartásokkal kell kezelni minden hosszú távú energetikai prognózist.

A háztartási napenergiás erőművek robbanásszerű elterjedése és várható további fejlődése miatt például elválik egymástól a piac és a fogyasztás: a villamosenergia-piacról jelentős kapacitásigény tűnhet el hamarosan, hiszen ezek a fogyasztók immár maguk termelik az áramot – márpedig a Paks 2-projekt évi 1 százalékos piaci fogyasztásbővüléssel számol.

Mártha Imre még egy komoly kockázati tényezőt említett: a mérések szerint a működő paksi erőmű társadalmi támogatottsága 70 százalék körül van – Paks 2-vel kapcsolatban nincsenek publikált közvélemény-kutatási adatok, de a kiszivárgott információk 50 százalék körüli támogatottságról szólnak. Ez – miközben látszólag egy „szoft” tényezőről van szó – önmagában is komoly megtérülési kockázatot jelent, hiszen a közhangulat bármikor átbillenhet masszív elutasításba (9), és kialakulhat egy olyan társadalmi helyzet, mint Bős-Nagymaros vagy az olimpia kapcsán, amikor az aktuális kormány kénytelen lesz elállni a projekttől.

Márpedig úgy néz ki, a kormány következetesen a nulla kommunikáció stratégiáját választja, nemcsak a projekt megtérülési kockázatai, de minden más vonatkozás kapcsán is. Mártha felidézte, hogy a 2014-es megállapodás tartalma még azok számára sem volt ismert, akik a Paks 2-törvény, vagyis 2009 óta dolgoztak a szerződés előkészítésén.

Hogy mennyire van közel az optimálishoz a megkötött megállapodás, azt nem tudjuk, hiszen nem volt verseny. Az a kormányzati érv pedig, miszerint nyilván az oroszokkal kellett szerződni, hiszen Paks 1 révén ennek van Magyarországon kultúrája, nyilván éppen akkor lehetne igaz, ha lett volna tender: ekkor ugyanis lehetőség nyílt volna arra, hogy előkerüljön egy olyan amerikai, francia vagy bármilyen ajánlat, amely úgy versenyképes a Roszatoméval szemben, hogy tartalmazza a „kultúraváltás” nyilván jelentős költségeit.(10)