A rovat kizárólagos támogatója

Lehetséges-e, hogy a szegény világ — tudatára ébredve szegénységének, és főleg annak, hogy szegénysége összefügg a világ kisebbik részének gazdagságával — egyszer csak „fellázad” és igazságos elosztást követel? Vagy függő helyzete ezt lehetetlenné teszi? S ha fellázad, akkor a gazdag világ miféle „vasfüggönnyel” fogja megvédeni magát, pontosabban saját gazdagságát? Fegyverrel vagy árammal átjárt drótkerítéssel?”

A Liget folyóirat honlapján ismét olvasható Victor András 1993-ban nekik írt cikke. A szerző számára is meglepetés, hogy 22 év múlva is milyen aktuális.

Környezeti gondjainkat legalább két szinten lehet és kell elemezni-értelmezni: mikroszinten, azaz helyileg, s makroszinten, azaz globálisan. Helyi gond, hogy magas az autók kipufogógázai következtében a nagyvárosok levegőjének ólomszennyezettsége, s így az emberek — főleg a kisgyerekek! — vérének ólomszintje. Ez ellen hathatósan lehet védekezni „helyileg” is, pl. ólommentes benzin használatával. Globális gond, hogy drasztikus tempóban csökken a Föld erdősültsége, s ezáltal globális méretű levegő- és éghajlatváltozás következhet be, amely természetesen „láncreakciószerűen” maga után vonna egy sereg más változást is. Ez ellen nem lehet hathatósan védekezni „helyileg”. Ez az emberiség közös gondja, bárhol is történik az erdőirtás, s bármi is annak a célja.  

Gazdagok vagy szegények?

A Rióban rendezett tavalyi világkonferencia felszínre vetette a globális környezeti gondokat, s azt is, hogy ezek nem oldhatók meg helyileg, mivel a gyökerük sokkal mélyebb. Nem az a kérdés, hogy bevezetünk-e egy technikai újítást a környezet védelme érdekében, hanem hogy a gazdag világ („Észak”) gazdagsága és a szegény világ („Dél”) szegénysége egymással is és a környezet pusztításával is szoros ok–okozati kapcsolatban van. S itt válik a kérdés etikai jellegűvé (is). Ha a szegény világ (akárcsak részben) azért szegény, mert én gazdag vagyok, s ugyanakkor a környezet (akárcsak részben) ebből az egyenlőtlen helyzetből következően pusztul olyan rohamosan, akkor én végső soron erkölcstelen vagyok.

Ma már számos helyen hozzáférhetők egzakt adatok, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy a világ javai igazságtalanul vannak elosztva. Ha az összes energiahordozót (a tűzifától az uránig) és az összes nyersanyagot (a kendertől a vasércig) figyelembe vesszük, azt az eredményt kapjuk, hogy a világ lakosságának egynegyede részesül az évi fogyasztás háromnegyedéből, s az emberiség háromnegyede be kell érje a javak maradék egynegyedével. Másik adat: az USA lakossága a világ lakosságának 5% -a, mégis rá jut a világ teljes évi anyag- és energiafogyasztásának 30-35%-a.
 

Megosztó kerítések és falak a világból –  további fotók >>>

Megveszi vagy elveszi

Nyilvánvaló: ez csak úgy lehetséges, hogy a világ „fejlett” negyede nem elégszik meg annyi nyersanyaggal és energiahordozóval, amennyi a saját területén van, vagy amennyi 5 milliárd ember közötti egyenletes elosztás esetén jutna neki, hanem azt is használja, ami lényegében nem az övé, bár az övé lesz azáltal, hogy „megveszi” — vagy elveszi. A kettő igen közel van egymáshoz: a megveszi csak puhább, civilizáltabb formája az elveszi-nek.  Ebből következően törekszik is a birtoklásra, „birtokának” gyarapítására. Talán nem tévedek, legfeljebb leegyszerűsítem a helyzetet, ha azt mondom, hogy Nyugat gondolkodásában a tulajdon, a vagyon a legfontosabb; ami személyesen a miénk, a mi birtokunkban van. (Ezért van olyan nagy szerepe a pénznek is, hiszen pénzért minden !? megszerezhető, birtokba vehető.)

A birtoklás — a to have — attitűdje értelemszerűen vezet ahhoz, hogy kényszeresen mindig és mindig többet szeretnénk, hogy egyre jobb és jobb legyen az életünk. Ez a „sosem elég” alapállás végül is egyfajta mohóságot, kapzsiságot szül, amely irigységhez vezet. Tudom, vannak olyan gazdag emberek, akik igen nemes célokra használják „birtokukat”, a tipikus azonban mégiscsak az, hogy a gazdagság nem teszi jobbá az embereket, hiszen minden más ember vetélytársuk a végesen rendelkezésükre álló javak elosztásában. A birtokló attitűdű ember szemében a másik gazdag ember ellenfél, „előlem birtokolja”, amit birtokol. Ami az övé, az már nem az enyém, s ennyiben ő engem megkárosított, megrövidített.

valóságos kerítés

Mindebből következik, hogy a gazdag ember kénytelen félni, hiszen ezért-azért bármelyik pillanatban elveszítheti javait, s így — szemében — élete értelmét is. Ezért a gazdag ember védekezik, kerítést épít, hol valóságosan, hol jelképesen. A „szimbolikus” kerítés lehet egyszerűen a tételes jog vagy a helyi szokásrendszer, ami megvédi az egyik ember tulajdonát a másik embertől. Sok esetben valóságos kerítésről van szó, ami voltaképpen ,,passzív agresszió”, a másik ember kizárása abból, amit az „én birtokommá” tettem. (Mint a 16. században kezdődő ,,bekerítések” Angliában.)

A kerítés esetenként „aktív agressziót” gerjeszt. Gondoljunk csak arra, hogy a nagyon gazdag USA és a nagyon szegény Mexikó határán mi történik! A lehetetlen helyzetből kitörni kívánó mexikói számára nincs más megoldás, mint az USA-ba szökés — sokan meg is próbálják. A gazdag USA azonban védi a „birtokát”, a határra bizonyos helyeken magas kerítést épít, és megerősíti a fegyveres járőrt, amely az éjszakai reflektorok fényében megpróbálja elkapni az átszökést megkísérlőket. (Az egész helyzet kísértetiesen hasonlít a koncentrációs táborokra, csakhogy itt az „alacsonyabb rendűek” nem bezárva vannak, hanem kizárva.) Rémálmaimban megképzik, hogy ugyan mi történik, ha egyszer a reményüket vesztett mexikóiak nem százával, hanem a szó szoros értelmében milliószámra indulnak meg északi határaik felé. Vissza fogják őket tartani az amerikaiak a saját gazdagságuk (birtokuk) védelmében? S ha igen, hogyan?

Ez a kérdés persze nemcsak az USA-ra vonatkozik, hanem az egész gazdag világra (benne ránk is!). Lehetséges-e, hogy a szegény világ — tudatára ébredve szegénységének, és főleg annak, hogy szegénysége összefügg a világ kisebbik részének gazdagságával — egyszercsak „fellázad” és igazságos elosztást követel? Vagy függő helyzete ezt lehetetlenné teszi? S ha fellázad, akkor a gazdag világ miféle „vasfüggönnyel” fogja megvédeni magát, pontosabban saját gazdagságát? Fegyverrel vagy árammal átjárt drótkerítéssel?
 

 Megosztó kerítések és falak a világból –  további fotók >>>

S ez az a pont, ahol ismét előbukkan a helyzet alapvető etikai problémája. Az igazságtalan gazdasági viszony csak igazságtalan eszközökkel tartható fenn, csak további igazságtalanság árán stabilizálható. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez a kérdésnek csak a politikai, gazdasági oldala. De ez vezet a környezet globális pusztításához, a trópusi erdők irtásához, a fajok életterének elvételéhez, a világóceánok elszennyezéséhez, a levegő bepiszkításához is.

A probléma gyökere a fogyasztói társadalom birtoklási attitűdjében keresendő: a telhetetlenségben, a növekedés bűvöletében. A Római Klub első jelentése bombaként robbant a „fejlett nyugati világban” azzal, hogy a növekedés határairól szólt; azt állította, hogy a Föld véges készletei következtében a növekedés nem lehet végtelen. Hosszú évtizedekig (vagy évszázadokig?) a fogyasztási mutatók növekedésével jellemezték az ország prosperitását. Dicsekedtünk, hogy az egy főre jutó éves acéltermelés, energia-fogyasztás, műanyagfogyasztás, út-kilométer-bővülés stb. elérte vagy meghaladta az x értéket. A növekedésben láttuk a fejlődést.

Éppen napjainkban — s nem utolsósorban a környezeti szemlélet terjedésével — kezd megjelenni a fordított gondolkodásmód is: az a jó, ha az adott célt minél kevesebb anyag és energia fel/elhasználásával érjük el. Ez azonban nem minden területen van így. Az autóhálózat tekintetében „hivatalosan” továbbra is a növekedést deklaráljuk célnak, s az áruszállítás értékét illetően is az emelkedést hirdetjük pozitívnak. Pedig be kellene látnunk, hogy a véges javak tekintetében nem célozhatunk meg végtelen növekedést. S ami még fontosabb: megtanulnunk, hogy a fejlődés nem azonos a növekedéssel.

Ennek a „gyógyíthatatlan” növekedési vágynak a hátterében egy tévedés munkál: összemosódik egymással szükséglet és igény. Márpedig ez a kettő — bármilyen nagy területen fedi egymást — mégiscsak különböző. Az egész fogyasztói társadalom abba a kelepcébe sétál bele, hogy szükségletnek vél — vagy hirdet! — ezer dolgot, ami pedig csak igény, kívánság, sokszor mesterségesen kialakított vágy.

Tévedés ne essék, nem a remete-szegénységet állítom példának, de azt bízvást mondhatom: nincs igazán szükségünk arra, hogy a boltban például húszféle müzli, harmincféle gyümölcstea és negyven vagy még több fajta edzőcipő legyen. Erre legföljebb dőre vágyunk lehet, mert jólesik — amíg nem undorodik az ember — a dúskálás, a bőség és a gazdagság hiú érzete, de szükségünk nincs erre a kínálatra. S mégis ez válik lényeggé, céllá, az élet minőségének fokmérőjévé. Meg kell különböztetnünk egymástól — sőt: szembe kell állítanunk egymással — kétféle ,,javat”: a materiális javak halmazát és a szellemi javak területét. A fogyasztói társadalom figyelme egyértelműen az anyagi javakra fordul, azok birtoklását tartja elsődleges értéknek. Nincs a Föld hátán olyan gazdag ember, aki azt mondaná, hogy „már elég, nem akarok többet”; s az sem jellemző, hogy a dúskáló fogyasztói létforma szellemi felemelkedést hozna magával. Persze tudjuk, hogy egy magas szellemiségű ember képes az anyagi javakat további szellemi gazdagodásra fordítani, de ez sajnos nem általános. A fogyasztói társadalom fogyasztási gazdagsága elsősorban a testnek szól; a bőség pszichikai jóleső érzésén túl szinte csak a testhez van köze: a kényelemhez, az evéshez-iváshoz. Leegyszerűsítő talán, de alapvetően mégis igaz, hogy az átlagos „nyugati” polgár az eszét arra használja, hogy a testének minél jobb legyen. Nem akarom lebecsülni a kényelem, a jó étel-ital jelentőségét, fontos lehet az bizony még a gondolkodásunk, a szellemünk egészsége érdekében is. Az emberi élet célja azonban nem lehet a test jóltartása. Vagy ha ez válik céllá, akkor az nem igazán EMBERI lét.

A szellemi javak tekintetében egészen más a helyzet. Először is alapvető különbség, hogy ezen az úton nincs limit, a források nem végesek, a szellemi növekedésnek valóban nincs határa. A másik igen lényeges különbség, hogy szellemi javaimat nem mások ,,elől” birtoklom, hanem éppen mások ,,felé” fordulok velük. A magas szellemi szinten élő ember — ritka kivételektől eltekintve — embertársait is gazdagítja, „nyitott rendszerként” él, nem épít „kerítéseket”. A szellem embere számára az anyagi javak nem jelentenek célt, csak eszközt, amelyek valamilyen mértékben természetesen szükségesek. A szellem embere tudja, hogy az anyagi fogyasztás és a szellemi élet szintje között nincs szoros korreláció.

Fromm kérdésére — birtokolni vagy létezni? — az ökológiai gondolkodásmód válasza: a birtoklás mint cél kizsákmányolásra vezet: a másik ember és a természet kizsákmányolására; azaz igazságtalanságra a lokális és globális dimenzióban egyaránt.

 Úr vagy sáfár?

Filozófiai-vallási kérdés, hogy az embert ,,kiemelt” lénynek tekintjük-e, vagy csak egynek a többi között. Akik a lélekvándorlás tanát elfogadják, azok számára az emberi formában való lét ugyanúgy csak egy átmeneti állapot, mint az állati lét. Ebből következően ők — érthetően — semmiféle előjogot nem tételeznek az embernek a többi lénnyel szemben. Szélsőséges példái ennek a dzsainisták, akik (állítólag) séta közben is söprik az utat maguk előtt, nehogy egy hangyát eltapossanak.

"bármilyen pusztítás elfogadható"

Gyökeresen más a „nyugati”, „civilizált” ember felfogása, amely minden élő és élettelen teremtményben a hasznosságot keresi. Az eur-amerikai modern társadalmak a természet szinte bármilyen pusztítását elfogadhatónak tartják, ha az az emberi érdekekkel indokolható. Ez a fajta nyugati civilizáció az embert kiemelt lénynek tartja, s úgy gondolja, az emberi érdekek mindennél előbbre valóak. Mondhatnánk úgy is, a nyugati világ az embert előjogokkal ruházza fel a természettel szemben.

olajszennyezés Ecuadorbanolajszennyezés Ecuadorban

Kérdés azonban, hogy — ha el is fogadjuk, akár biológiai evolúciós, akár vallási alapon a kiemeltséget — ez jogokat jelent-e vagy kötelességeket. Urak vagyunk-e a természet felett (Master), avagy tiszttartók, sáfárok (Steward), akiknek gondjára bízatott a Föld, hogy őrizzék azt, gondozzák és gyarapítsák. (A steward szó másik jelentése az utaskísérő; ez is jól illik a gondolathoz, hogy nem a „vad természetet betörő” uralkodóknak kellene lennünk, hanem olyan utaskísérőknek, akik — bár többet tudnak az utasoknál, mégis — velük együtt érkeznek célba, vagy pusztulnak el.)

Egy pillanatig sem kétséges, hogy — legalábbis az elmúlt egy-másfél évszázadban — a nyugati ember „úrnak” tekintette magát; olyan úrnak, aki korlátlanul rendelkezik a „saját” javaival, beleértve a természetet is. Az erdőt nyersanyagforrásunknak tekintettük, a folyót szennyvízcsatornának, a növényeket és állatokat megenni és feldolgozni való lényeknek, a talajt a saját termelő „eszközünknek”, a levegőt ingyen és korlátlan nyersanyagforrásnak, az óceánokat mindenki szemétládájának, az érceket kiaknázandó nyersanyagforrásoknak stb. Ez a szemléletmód — lendülete, aktivitása (és agresszivitása!) révén — igen sok eredményt ért el a tudományban, a technikában, de ugyanez vezetett azokhoz a környezeti gondokhoz is, amelyek hovatovább az Élő Bolygó létét fenyegetik.

Tudományunk és technikánk szempontjából felnőttünk oda, hogy „legyőztük” a természetet, kizsákmányoltuk, uralmunk alá hajtottuk. A mienk. Birtokoljuk. Uralkodunk rajta. (Nem számítva a nagy természeti katasztrófákat, amikor mégiscsak megfordul a sorrend, ilyenkor „azért a víz az úr”.) A jelek szerint azonban erkölcsileg nem nőttünk még fel. Nem „akarjuk” — tudjuk? — ugyanis megérteni, hogy saját létünk is függ a természet épségétől, s hogy erkölcstelenség felhabzsolni a Föld javait, nem törődve azzal, hogy mit csinálnak majd gyermekeink-unokáink.

Csak egy példa a fogyasztói attitűd és életforma erkölcstelenségére: technikailag fejlett civilizációnkat nevezhetnénk kőolaj-kultúrának is, hiszen „mozdulni sem tudnánk” kőolaj-származékok nélkül. Mégis: azt a kőolajat, amely néhány százmillió év alatt keletkezett, mi várhatóan kétszáz év alatt teljesen elpusztítjuk. Már csak kb. 60 évig lesz kőolajunk, olyan irtóztató tempóban fogyasztjuk. S mit csinálnak az unokáink? Valamit nyilván, ha életben akarnak maradni, s továbbra is termelni akarnak. Bizonyára „meg fogják oldani” valahogy a „problémát”. Reméljük. Ez azonban nem változtat azon, hogy mi — eszeveszett tempójú fogyasztásunkkal — megrövidítettük őket, szűkítettük a lehetőségeiket, kényszerpályákat indítottunk el. S ez nemcsak a kőolajjal van így, hanem egy egész sereg más nyersanyaggal és energiahordozóval.

Ezekre a gondolatokra utalva figyelmeztet a környezetvédők egyik jelmondata: „A Földet nem őseinktől örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön.”

Teherán olcsó olaj - drága dugóTeherán olcsó olaj – drága dugó Kifelé vagy befelé?

Anyag- és energiafogyasztásunk mérséklése tehát nélkülözhetetlen feltétele a Föld-méretű társadalmi igazságtalanság „gyógyításának” és a Föld-méretű környezetrombolás megfékezésének. Ez pedig életmódváltoztatást is jelent. Méghozzá valamiféle mértékletességre és egyszerűségre törekvést. Az egyszerűség természetesen nem jelent tartalmatlanságot.

Olyan életet kellene élnünk, amely külsőségeiben (,,kifelé”) egyszerű, tartalmában (,,befelé”) gazdag. Nem unalmat és egyhangúságot jelent ez az egyszerűség, hanem valami másfajta, belső gazdagságra, változatosságra törekvést, amit nem is könnyű — lám! — megfogalmazni. Talán közelebb jutok hozzá egy példával. Az utazás, a turizmus az egyik legnagyobb érték a „nyugati” ember szemében. Tömeges jelenség valóban.
 

Milliók számára fontos cél, hogy nyáron „valahova” messze utazhassanak, valami távoli, „egzotikus” vidékre. Az egyik nyáron a Kanári szigetekre, a másikon a Spitzbergákra, a harmadikon valahová a Bahama szigetekre stb. Sok-sok ember képes egész évben keményen dolgozni és garast garasra rakni, hogy nyáron majd megengedhesse magának ezt a luxust. Aztán — nyáron — nem számít se távolság, se költség, se energia, csak az számít, hogy eljusson ,,oda”, s ez megelégítő érzést ad neki. Egy-egy ilyen ,,világkörüli” út relatíve hatalmas energia-mennyiséget emészt el. Egy kéthetes (szokásos) nyugat-európai út személyautóval nagyjából annyi energiát fogyaszt el, mint amennyit egy „átlagosan szegény” afrikai ember egész életében. S mi — sokan! — ezt minden évben megtesszük, vagy legalábbis törekszünk rá. Ismét visszajutunk tehát ahhoz, hogy megszokott (megcélzott!) létformánk valami alapvető igazságtalanságra van építve a másik emberrel és a Föld készleteivel szemben is.

felületes megismerés

Meg kellene fejtenünk, hogy mi is az igazi oka ennek a világjáró szenvedélynek. Ideális esetben az európai (kulturális) értékek megismerése. Ez természetesen nemes cél, semmi kifogásolnivalót nem találhatunk benne. Tudjuk azonban, hogy a valóságban az utazó emberek többsége számára nem ez a cél — még akkor sem, ha esetleg ezt mondja vagy gondolja. Egy rohanó Európa-behabzsolásban mondjuk két nap jut Hollandiára, ami olyan felületes megismerést tesz lehetővé, hogy megkérdőjelezhető az egész értelme. S hány és hány turista számára egy kéthetes európai körút legemlékezetesebb emléke, hogy milyen jó hideg volt a sör a görög tengerparton.

Miért csinálják, miért „mennek” mégis az emberek? Miért nem jó nekik otthon? Változatosságra vágynak. Intenzív ingerekre. Egzotikumra, izgalomra, újdonságra, és a nagy érzésére, hogy „magamévá tettem” Európát, most már az enyém (valamilyen fokon és értelemben bizonyára).

Szeretném szembeállítani ezzel a fajta rohanó „Európa-zabálóval” azt az embert, aki nem messzire vágyik, nem izgalomra és egzotikus újdonságra, hanem egyszerűen kimegy (esetleg biciklivel) a Galga partjára, egy kellemes fordulóban leül (vagy sátort ver), és figyeli a természet csendes nyüzsgését. Megismerkedik az ott lévő fákkal-bokrokkal, „barátságot köt” az ott fészkelő madarakkal, figyeli a rovarvilágot, s észreveszi a különböző fűfélék változatos szépségét. És jövőre? Talán jövőre is ugyanoda megy; megfigyeli, hogy melyik öreg fa dőlt ki, mennyit nőttek a fiatal fák; számba veszi a tavalyi madárfészkeket, örül az „ismerős” madaraknak; észreveszi a folyópart apró változásait — egyáltalán: észre vesz. Ő az észrevevő, szemlélődő, látó, ámuló ember. Az alapvető különbség a kétfajta embertípus között, hogy míg az előző csak az erős, intenzív ingerekre nyitott (más nem is hat rá), addig az utóbbinak „van szeme és füle” a finom különbségekre, a ,,puha” ingerekre, az árnyalatokra.

Tapasztalatból tudom, hogy sok-sok (főleg városi) gyerek — aki megszokta, hogy erős (sőt: drasztikus) ingerekkel van elárasztva — képtelen nyugodtan megülni egy magaslesen, mert röpke negyedóra múlva úgy érzi, hogy nem történik semmi, hogy az egész halálosan unalmas, (mivel nem jöttek oda ,,látogatóba” az oroszlánok meg a sasok). Rohangálni akar, kiabálni, kergetőzni; túl a természetes mozgásigény nagyon is fontos kielégítésén ő mindig valami ,,izgalmasat” akar csinálni. Kevés mai gyerek képes értékelni a falevelek rezdülését is; észrevenni a magasles korlátja fölött lebegő zengőlegyeket — s főleg azok apró különbségeit. Tudom, hogy a példám sarkított, a valóságban nem válik el ilyen élesen a kétféle típus. S azt sem állítom, hogy az utazás elítélendő dolog. (Én magam is szeretek világot látni.) Azt azonban tisztán kell látnunk, hogy az előző létforma környezetellenes, az utóbbi környezetbarát, az előbbi nem fenntartható, az utóbbi igen, az előző pazarló, a második mértékletes. S egyáltalán nem arról van szó, hogy az egyik élet gazdag, a másik nem. A második is gazdag, csak másképpen. Nem a rohanásban, habzsolásban, felfokozottságban, hanem a részletekben, a finomságokban, a békességben. Belsőleg gazdag, lélekben, szeretetben.

Tétényi fennsík madárgyűrűzésTétényi fennsík madárgyűrűzésAz ember tudománya és technikája valamilyen szempontból túlnőtte magát az embert és túlnőtte a Földet is. Olyan jellegű és/vagy mértékű hatásokra vagyunk képesek, amelyeknek nem látható előre a hosszú távú kimenetele és globális hatása. Ez a felismerés először a fizikusok körében jelent meg, amikor rádöbbentek, hogy az atomenergia felszabadítása révén akár az egész Földet el tudnák pusztítani egyetlen gombnyomással. Ijesztő érzés, félelmetes hatalom. Aztán eljutottak a biológusok és a kémikusok is oda, hogy képessé váltak olyan génmanipulációkra, illetve olyan vegyületek előállítására, hogy ezzel megjelent a földi élővilág visszafordíthatatlan megváltoztatásának lehetősége, az egész Föld átformálásának (vagy éppen
teljes tönkretételének) technikai veszélye-lehetősége.

döntenünk kell

Új helyzetbe kerültünk, s ez újfajta erkölcsi kérdésekhez vezet a Földdel való kapcsolatunkat illetően. Az emberiség egész eddigi történetére — és fejlődésére — az a mottó volt jellemző, hogy „mindent megpróbálni és mindent megcsinálni, amit csak tudunk”. Mára ez megváltozott. Most azt kell megértenünk, hogy ,,nem szabad mindent megcsinálni, amit meg tudnánk csinálni”. Döntenünk kell, választanunk, hogy mit igen, s mit nem. Eddig volt egy ,,objektív”, külső korlát: az elért tudományos-technikai színvonal. Most viszont egy „szubjektív”, belső korlátot kell nekünk magunknak felállítanunk erkölcsi felelősségünk tudatában. Ez a modern ember — s köztük a tudósok — talán legnehezebb feladata a környezet, a természet, a Föld és az élet jövője érdekében.

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek