Nem tudom, hogy vajon hány olyan hányattatott sorsú múzeum van Európában, mint a Magyar Természettudományi Múzeum (MTM), amelynek ma újra bizonytalan a sorsa, ugyanis egy 2019-es kormányrendelet megerősítette azt, amit évek óta beszélnek, hogy a budapesti múzeumnak Debrecenbe kell költöznie, ahol várhatóan tíz év múlva nyitja meg kapuit az új épület. Mindezt úgy, hogy a munkatársaknak és a gyűjteményeknek év végéig ki kell költöznie a Ludovikában, és a Lovardában használt területről, úgy hogy Debrecenben a kijelölt építkezésnek még a telke sincs állami tulajdonban. Érthető, hogy számos egyén és szervezet, köztük a Magyar Tudományos Akadémia is tiltakozott a tervek ellen, valamint aláírásgyűjtés indult a múzeum Budapesten maradása mellett.
Amikor januárban először hallottam arról a hírről, hogy év végéig, ki tudja hova kell elszállítani a gyűjteményeket a jelenleg használt épületrészekből, az első gondolatom az volt, hogy ez a terv hosszú időre megbénítja a múzeum működését. A többszöri csomagolás, szállítás és tárolás során megjósolhatatlan károk keletkezhetnek a különféle gyűjteményekben. Az évekig tartó raktározás a közönséget, elsősorban a diákságot hosszú évekre, várhatóan egy évtizednél is hosszabb időre megfosztja a természettudományok eme részének tanulmányozásától, és arról se feledkezzünk meg, hogy mindez igen sokba fog kerülni. A tiltakozásokból az is kiderült, hogy a jelenlegi munkatársak többsége nem fog Debrecenbe költözni.
Ezután jött az újabb bejelentés, Fürjes Balázs államtitkár nyugtatgatta a közvéleményt, hogy az MTM még addig a Ludovika épületében marad, amíg kulcsrakészen felépül az új, tágasabb debreceni épület (aminek értelemszerűen még tervei sincsenek), és addig a múzeum kiállításai szabadon látogathatók maradnak. Ezzel a lépéssel ugyan megoldódik az a kérdés, hogy a tízmillió példányt számláló gyűjtemény nem kerül egy esetleg nedve pincébe, vagy más nem megfelelő raktárba, de az alapkérdés marad, ugyan miért kell a fővárosból a keleti szélre száműzni a múzeumot. A kérdést egy újabb rejtély bonyolítja, sajtóhírek szerint az MTM vezetése, heti 3×4 óra leltározásra utasította a múzeum dolgozói, és mindezt indoklás nélkül. Vajon mire ez az eszeveszett leltározási sietség? Vajon az elhangzott ígéretek ellenére mégis távoznia kell a gyűjteménynek rövid időn belül a Ludovikából, vagy csak az új vezetés túlbuzgóságáról van szó?
A kérdés megértéséhez célszerű megismerni a múzeum történetét, céljait, feladatait, és sokoldalú működését, valamint azt, hogy a költözéssel, elsősorban a vidékre költözéssel kapcsolatos, évek óta tartó bizonytalan helyzet milyen hátrányokat jelent a gyűjteményekben történő tudományos munkavégzés, a látogatók, elsősorban a fiatal nemzedék, valamint a múzeum munkatársai számára. A helyzet megértésében, a tények összegyűjtésében a múzeum honlapja, a Wikipédia, néhány szaktanulmány és újságcikk, a korábbi riportjaim tapasztalatai, valamint a múzeum egyik évtizedek óta ott dolgozó kutatójával a napokban történt beszélgetés segített.
Az első nemzeti közgyűjtemények és a Természettudományi Múzeum története
Széchényi Ferenc gróf, aki, évekig gyarapította könyvgyűjteményét, 1802-ben ajánlotta fel könyvtárát és éremgyűjteményét a nemzetnek, hogy megalapozzon – ahogy fogalmazott – „egy közmívelődési tudományos központot és nemzeti könyvtárat”. Ez volt a kezdet, ebből alakult ki a későbbi Nemzeti Múzeum, és a Széchényi Könyvtár. A gyűjteményben már az ajándékozásnál is voltak természetrajzi könyvek is, ezek voltak a majdani MTM gyűjteményének első darabjai, hiszen egy múzeum gyűjteménye nemcsak a szakirányú tárgyakból, hanem írásos emlékekből is áll. 1804-ben a gróf feleségének, Festetics Julianna grófnőnek az ásványgyűjteménye jelentette az első tárgyi gyűjteményt, ezzel alapozta meg a későbbi természettudományi részleget.
Ha az eredeti alapításhoz feltételeiről beszélünk, akkor meg kell említeni az alapító Széchényi Ferenc gróf kikötését, hogy az általa alapított gyűjteménynek a kormány székhelyén kell állnia. Széchényi Ferenc adományát eredetileg az egyetemi könyvtárhoz akarták kapcsolni, de a gróf azt akarta, hogy a könyvek és a szépen gyarapodó tárgyak akkor is a fővárosban maradjanak, ha az egyetemi könyvtárat esetleg elköltöztetik.
A Széchényi Ferenc által alapított gyűjtemény gyorsan elkezdett gyarapodni. 1811-ben Rainer József főherceg ajándékozta az első őslénytani gyűjteményt a múzeumnak, és abban az évben vásárolták meg özv. Jordán Annától az első állattani gyűjteményt is. Kitaibel Pál növénygyűjteményét 1818-ban József nádor ajándékozta a gyűjteménynek, ezzel tette le a botanikai osztály alapjait. A reformkorban hazafias légkörében szépen gyarapodtak a gyűjtemények, adományozás és vásárlás útján egyaránt. A szabadságharc idejére az ásvány- és kőzetgyűjtemény 13 ezer darabot, az állattani anyag több mint 35 ezer példányt számlált.
A gyarapodó gyűjteményt több helyen tárolták, míg 1846-ban a Nemzeti Múzeum frissen átadott épületében kapott hosszú időre helyet. Itt érdemes megemlíteni egy kitérőt, amit a sors fintorának is nevezhetünk. Az 1938-as pesti árvíz az épülő Nemzeti Múzeum több gyűjteményét is veszélyeztette. A Királyi Honvéd Akadémiának szánt, és 1938-ra már felépült, de még üresen álló Ludovika épületébe helyezték el, egyebek mellett az ásványgyűjteményt, erről egy márványtábla volt a Ludovika lépcsőházában, amit valószínűleg a Közszolgálati Egyetem is megőrzött. A márványtábla így szól, hogy a pesti árvíz elől, ide menekítették a Nemzeti Múzeum gyűjteményét és 1847-ig, ott volt az ásványtári kiállítás. Tehát valójában a Nemzeti Múzeum részeként az ásványtár hamarabb foglalta el a Ludovika épületét, mint maga a Ludovika Katonai Akadémia.
A szabadságharc bukása utáni időszak nem kedvezett a nemzeti gyűjtemények gyarapításának, nagyobb tételt csak a Királyi Magyar Természettudományi Társulat gyűjteményeinek átadása jelentett 1856-ban. Ekkor a teljes múzeumi anyag a Nemzeti Múzeum épületének tízegynéhány termét foglalta el, az elhelyezés egyben a bemutatást is szolgálta. A Nemzeti Múzeumon belül 1870-ben elkülönült az állattári, az ásvány-őslénytári és a növénytári osztály. A kiegyezés utáni légkör kedvezett a fejlődésnek, tudományos társaságok alakultak, folyóiratok indultak, gyorsan gyarapodtak a múzeumi kincsek is, a természetrajzi gyűjtemények nagysága a millennium idejére, 1896-ra megközelítette az egy millió darabot.
Mivel a Nemzeti Múzeumban egyre nagyobb volt a zsúfoltság, a helyszűke miatt egyes részterületek leváltak a nemzeti gyűjteményről és új helyre költöztek, így a „kézműves gyűjtemény” az ipartörténeti és technológiai emlékek, majd a régiségtár és a néprajzi részleg egyes darabjai kerültek új helyre. A növénytári gyűjtemény 1892-ben bérelt lakásokba, 1905-ben az Akadémia épületébe került, az Állattár és az Ásvány-Őslénytár még a Nemzeti Múzeum épületében maradt, de zsúfoltság nem szűnt meg, hiszen 1902-ben csak az állattani gyűjtemény darabszáma már megközelítette az egy milliót.
Az Országos Természettudományi Múzeum 1933-ban részleges önállóságot kapott, de hivatalosan még a Nemzeti Múzeum részének számított. Az Állattár 1926-ban végleg kinőtte a helyét, és az 1927-es budapesti X. Zoológiai Világkongresszusnak is köszönhetően 1928-ban megkapta máig használt épületét, a VIII. kerületi Baross utca 13 alatti, eredetileg szintén nem múzeumi célokra épült házat. Akkor a rovargyűjtemény már három millió darabot számlált. A növénytár anyagának értékes részeit a háborús veszélyek elől 1944–45-ben Váchartyánba és az alsópetényi Andreánszky-birtokra menekítették, itt azonban a gyűjtemények nagyrészt megsemmisültek, miközben az Akadémián maradtak kevésbé sérültek. 1951-től a növénytár a városligeti Vajdahunyad-várban kapott elhelyezést, de 1979-ben innen is költöznie kellett. A Növénytár gyűjteményeit a Könyves Kálmán krt. 40. szám alatti szecessziós Tündérpalotában helyezték el, ma is ott vannak.
A második világháború után fellendültek a magyarországi növénytani és állattani kutatások, melyekben az egyetemi, kutatóintézeti és magánkutatók is részt vettek. Egyre több ismeret gyűlt össze a hazai élővilágról, nem kis részben a múzeum kutatóinak munkájával. 1945 tavaszán a múzeum megbízott főigazgatója, Tasnádi Kubacska András az akkori miniszterhez intézett felterjesztésében azt javasolta, hogy a múzeum ötödik táraként létesüljön Embertani tár, amit Nemeskéri János vezetésével a Baross utcában alakult meg. Ezt a gyűjteményt az 1956-os forradalom alatti belövések miatt néhány hónapig az Újkori Történeti Múzeumban, a József nádor téren helyezték el, majd később a Petőfi Irodalmi Múzeum korábbi épületébe a Bajza utcába költözött. Végül 1999-ben került mai helyére, a Ludovikába. Az intézmény a magyar antropológiai kutatások egyik fő bázisa. Anyagát a neolitikumtól a magyar történelem újkoráig tartó időszakból származó leletek alkotják. Egy 1968-as felmérés alapján ez volt a Föld hatodik legnagyobb embertani gyűjteménye, és manapság is az első tíz európai gyűjtemény közt tartják számon.
Súlyos veszteségek is érték a természettudományi gyűjteményt, 1956. október 24-én találatot kapott a Nemzeti Múzeum épülete, ahol elpusztult az Afrika-kiállítás, az Ásványtár és az Őslénytár egy része. November 5-én pedig gyújtóbomba talált a Baross utcai Állattárba, ahol elégett 36 ezer madár, 22 ezer tojás, 13 ezer hal, 40 ezer kétéltű és hüllő, 500 ezer puhatestű, 60 ezer szitakötő, recésszárnyú és egyenesszárnyú, 200 ezer légy, köztük nagyon sok típuspéldány is, valamint 100 ezer szakkönyv és különlenyomat. A kiállítás és a gyűjteményi anyagok részleges pótlására Széchenyi Zsigmond és társai Afrikában kezdtek gyűjteni. Az 1960-as, 1970-es években a magyar kutatók több gyűjtőúton vettek részt, az akkor elérhető, egzotikus szocialista országokban, Észak-Koreában, Vietnámban, Kubában, Mongóliában, így ezek élővilágáról a múzeum ma is jelentős anyagot őriz. Más, távoli országokban csak később lehetett gyűjtőutakat szervezni.
A Magyar Természettudományi Múzeumnak ki kellett költöznie a Nemzeti Múzeum épületéből, kinőtte a rendelkezésre álló raktározási helyeket, és új kiállítóhelyre is szüksége volt. Egy 1994-es kormányhatározat a múzeumot a Ludovika Akadémia épületegyüttesében helyezte el. 1995-től folyamatosan költözhetett be ide az Ásvány- és Kőzettár, az Embertani tár, a Föld- és Őslénytani tár, a Könyvtár, az Állattár Madár- és Emlősgyűjteménye, a Molekuláris Genetikai Laboratórium, valamint az MTA-MTM Állatökológiai és Paleontológiai Kutatócsoportjai, az Állattár többi gyűjteménye a Baross utcában, a Növénytár a Tündérpalotában maradt. Az 1996 óta működő kiállítási épület eredetileg a Ludovika fedett lovardája volt, majd az Alfa mozi üzemelt benne, a Ludovika főépületét az ELTE Természettudományi Karának egyes tanszékei használták, rendkívül lepusztult állapotban. A felújított, fedett lovarda és a szintén felújított főépület egyes részei, a föld alatt jelentősen kiterjesztve és összekötve ma a Természettudományi Múzeumnak ad otthont. A Ludovika főépületében 2012-től a Nemzeti Közszolgálat Egyetem működik.
Méltó helyszínen a Természettudományi Múzeum
Az első kiállítóterem a korábbi Lovarda épülete, ahol később az Alfa mozi működött, de veszélyessé vált, bezárták. Hajléktalanok költöztek bele, és 1992-ben valószínű azért égett le, mert akik ott húzódtak meg, a padsorokkal tüzeltek. A leégett, romos épületet vette meg olcsón 1994-ben a magyar kormány a Természettudományi Múzeum számára, a Budapesti Moziüzemi Vállalattól, ugyanis a rendszerváltás után több ingatlan is a kezelő tulajdonába került. Ez a döntés még az Antall kormány idején született, de 1994-ben, a választás előtt már Boross Imre miniszterelnök írta alá a rendeletet, amelynek értelmében a Ludovika épületegyüttese, a hozzátartozó Orczy kerttel együtt a Természettudományi Múzeum kezelésébe kerül. A soron következő kormányok, így az első Orbán kormány is támogatta az épületek folyamatos felújítását, átalakítását. 1995-ben először az ásványtár költözött be az elsőként felújított földszinti részbe és 1996 október 29-én nyílt meg a kiállítási csarnok az újjáépített Lovardában. Beszélgetőtársam azt is hozzáfűzi, hogy utoljára a természettudományi gyűjtemények hagyták el a Nemzeti Múzeum épületét, hiszen 2004-ben fejeződött be annak a Ludovika épületrész felújítása, akkor nyíltak meg a Lovarda területénél nagyobb földalatti kiállítótermek is.
A Ludovika épülete 1995-ben, amikor az Ásványtár beköltözött, még az ELTE kezelésében volt, a következő lépés az volt, hogy az ELTE minden tanszéke végképp kiköltözött a Lágymányosi Campusra, és átadták a múzeumnak az épületet, de az felülről beázott. Első lépésként elbontották a régi tetőt és újat alakítottak ki, majd a munkálatok végeztével, 1998-ban az így létrehozott legfelső emeleten megnyílt az Embertani tár, a Madár- és az Emlősgyűjtemény. 2004-ben az Őslénytár is beköltözött az Ásványtár mellé a felújított földszintre, addigra elkészült a kétemeletnyi mélyraktár és mélygarázs a Ludovika udvarán a két épület között. A muzeológus szakember elmondta, hogy akkor ez volt Budapest kiemelt mélyépítési vállalkozása, egy 170 éves épület udvarán 20 méter mélységig, messze az alapok alá ástak le, úgy, hogy semmiféle kár nem érte az épületeket.
Kifejezetten múzeumi célokat szolgáló, pormentes és klimatizált raktárak épültek a földalatti szinteken. 2004 után a felújított alagsorban megnyílt egy tudományos műhely, egy rendkívül korszerű DNS labor, ahol nagyon nagy finomságú műveleteket lehet végezni, teljesen steril körülmények között. Így meg lehet akadályozni, hogy amikor például egy Árpád-házi király csontjából próbálnak meg DNS mintát venni, akkor azt ne lehessen a munkatársak DNS-ével beszennyezni. Eközben a főépület első és második emeletét kitakarították, szigorú műemléki előírások szerint történt a feltárás, (pl. a korábbi falszínek azonosítása után) leverték a vakolatot, kiszedték a csöveket, a kétszáz éves padlók alatt összegyűlt koszt eltávolították, vagyis minden piszkos előkészületi munkát elvégeztek. Az épület külső homlokzatáról azonban nem távolították el a vakolatot, így nem látszott az, hogy az épület nincs romos állapotban. 2011-ben, amikor először hangzott el, hogy a Nemzeti Közszolgálat Egyetem fog a Ludovikába költözni, arra hivatkoztak, hogy a „romokban álló épületbe”. Először a már korábban birtokba vett földszint felét kellett átadni az egyetemnek, valamint azt a két emeletet, amit a múzeum már kitakaríttatott és előkészített a felújításra, a még más telephelyen lévő gyűjtemények és a kutatómunka számára.
A Ludovika épületegyüttes és a Lovarda felújításának folyamata azt mutatja, hogyha az eredeti elképzelés szerint, ahogy a Boross kormány rendelete előírta, a teljes Ludovika épületegyüttes, a Lovarda és az Orczy kert is az MTM kezelésében marad, akkor minden valószínűség szerint az összes gyűjtemény és a kutatómunka is – először igazán méltó körülmények közé kerül.
A Természettudományi Múzeum célja, feladatai, működése
A múzeum működésének három fő területe van, sorolja muzeológus beszélgetőtársam: az egyik a természetrajzi gyűjtemény terepen, gyűjtőutakon és más módon történő gyarapítása, majd a preparálás, a konzerválás, az állagmegóvás, a gyűjteményekhez tartozó tudásanyag megszerzése, tárolása. Ha például egy példányhoz nincs információ, az tudományosan értéktelen. Ehhez a témakörhöz tartozik a gyűjteménynek vagy egyes részeinek kiállításon történő bemutatása.
A másik nagy terület a tudományos kutatómunka, ami összefügg a gyűjtéssel is, hiszen a kutatók legtöbbször azért mennek gyűjtőútra, mert tudományosan fel kívánnak dolgozni valamilyen állat- vagy növénycsoportot, a kutatás ilyenkor a gyűjtött anyagon folytatódik. Nagyon fontos a nemzetközi tudományos együttműködés, hiszen minden kutató nemzetközi kapcsolatrendszerben dolgozik. A különböző élőlény-, vagy ásványcsoportokkal más-más szakemberek dolgoznak, akiknek eltérőek a műszaki felszerelésük, a technikai hátterük. Az országhatárok csak politikai határok, az élőlények ezeken átjutnak, tehát a muzeológusoknak kapcsolatban kell állniuk nemcsak a szomszéd országok kutatóival, hanem akár más földrészek szakembereivel is, hiszen onnan is jöhetnek kártevők és más idegenhonos élőlények. Az áruforgalom és a személyforgalom nagyarányú növekedésével megszaporodott a Magyarországra bekerülő élőlények, fajok száma. Fontosak a nemzetközi tudományos kapcsolatok abból a szempontból is, hogy egy-egy kutató nemcsak a saját munkahelyének az anyagát kutatja, hanem más, külföldi gyűjtemények hasonló anyagát is. A Természettudományi Múzeum is fogad vendégkutatókat, ez egyfajta munkamegosztás.
Nemcsak a jelenlegi gyűjtemény tárgyaival foglalkoznak a kutatók, hanem például a mezőgazdasági, erdészeti kártevők életmódjának, viselkedésének, ökológiájának, a védekezés módszereinek a kidolgozása is kutatási feladat. Ezek a tudományos munkák a jelen problémáinak a megoldásában is segíthetnek, például amikor az antropológusosok a múmiákon a kétszáz évvel ezelőtti tébécé törzsek genetikai analízisét vizsgálják, arra kíváncsiak, hogy az akkor élt emberek miért voltak védettebbek a tébécével szemben, mint a mai emberek, ugyanis találtak olyan tetemet, aki 90 éves korában halt meg és tébécés volt. Az ilyen ismereteket a gyógyítás is hasznosíthatja.
A múzeumi szakember arra is felhívta a figyelmet, hogy napjaink súlyos problémájával, a klímaváltozással kapcsolatban is vannak feladataik. Magyarországra behurcolták például a melegégövi tigrisszúnyogot, ami a trópusi betegségek, például a nílusi láz megjelenésének kockázatát növeli. Ilyenkor a különféle szúnyogok meghatározásában, elkülönítésében az ilyen állatcsoportokkal foglalkozó, speciális tudással rendelkező kutatók segíthetnek. Az átlagemberek nem tudják, hogy a parlagfű még jóval a második világháború előtt, az 1920-as években jelent meg Magyarországon, ezt a botanikai gyűjteményben lévő példányok igazolják. A parlagfű mizéria akkor robbant ki, amikor összeomlott az iparszerű szocialista mezőgazdaság és hirtelen számos terület maradt parlagon, a növény akkor kezdett nagymértékben elszaporodni. Egyszóval nagyon is gyakorlati jelentősége van azoknak a kutatásoknak, amiket a múzeumban végeznek. Egy régebbi példa, hogy a hetvenes években a múzeum geológusait kérték fel az eocén programban való részvételre. az utóbbi évtizedekben pedig a zoológusok és a botanikusok vettek részt Magyarország flórájának és faunájának felmérésében, vagy a Duna elterelés utáni szigetközi felmérésekben.
2011-ben a Magyar Múzeumok honlapján jelent meg egy tanulmány dr. Vásárhelyi Tamás zoológus, muzeológus tollából, amelyben összehasonlította a tizenhat legnagyobb európai természettudományi múzeumot. A hazai gyűjtemény és tudományos munka több paraméter tekintetében is az első tízben szerepel, és a volt szocialista országok közül egyedül a magyar múzeumot vették be egy olyan európai projektbe, ahol uniós támogatást lehet kapni a gyűjteményben való kutatáshoz. Ebbe a programba még a szentpétervári múzeum se került be.
A harmadik nagy feladatcsoport a gyűjtemények bemutatása állandó és időszaki kiállításokon, és az ifjúság természettudományos és környezeti nevelésében való részvétel a múzeumpedagógia különböző módszereivel. Még a Nemzeti Múzeum épületében nyílt meg a Természetbúvár terem, Magyarországon ez volt az első interaktív foglalkoztató, ami a mai napig működik a Lovardában, nagyon népszerű a diákok körében, és a természettudományos utánpótlás nevelésében is nagy szerepe van. A Természetbúvár teremben közvetlen tapasztalatokat lehet szerezni, minden kiállított tárgyat meg lehet fogni vagy mikroszkóppal megnézni. A gyerekek egyre kevesebb időt töltenek a szabadban, nincsenek tapasztalataik arról, hogy milyen egy állat prémje, milyen tapintása van a bazaltnak, itt kézbe vehetik az óriásteknős páncélját vagy a kristályokat. A múzeumpedagógusok külön módszertant dolgoztak ki arra, hogy a különleges preparátumokkal vagy példányokkal hogyan lehet elérni valamit.
A kiégett majd felújított Lovarda kiállítócsarnokában 1996-ban Ember és természet Magyarországon címmel egy történeti ökológiai illetve környezeti-nevelési interaktív kiállítás volt az első, amit 15 évvel később felújított múzeum gárdája, és így lett belőle a Sokszínű élet, a magyarországi biodiverzitást bemutató kiállítás. A biológiai sokféleség ma az egyik legfontosabb téma, és a közérdeklődés számára is nagyon fontos. Egy másik nagyobb témakör a hazai dinoszauruszok világa, első feltárójuk Ősi Attila kutató, aki egy darabig a múzeum munkatársa volt, most egy akadémiai kutatócsoport tagja. (Egyébként évek óta működik egy MTM – MTA – ELTE közös kutatócsoport). Ősi Attila találta meg a Bakonyban az első hazai dinoszaurusz leleteket, és azóta is hihetetlen nívós és nemzetközileg is elismert munkát végez. Ezeket a dinoszaurusz csontokat igényes tudományos rekonstrukcióban állította ki a múzeum. A kertben lévő dinó szoborpark is népszerű, nem tudományos, hanem élmény szempontból, életnagyságban lehet látni az állatok szobrait, köréjük pedig olyan növényeket ültettek, amik már a dinoszauruszok idején élhettek, ilyenek a nyitvatermők, a fenyőfélék.
Egy másik kiállítás a Kárpát-medence ásványainak egyik leggazdagabb bemutatója. Az időszaki kiállítások általában valamilyen jelentős tudományos eseményhez vagy aktuális problémához kapcsolódnak. Tavaly például az idegenhonos, más néven invazív fajokat, növényeket és állatokat mutatta be egy kiállítás-sorozat. Ezek olyan rovarok és más állatok, valamint növények, olyan Magyarországra beözönlő idegen fajok, melyek tömegszaporodásuk miatt feltűnést keltenek és a lakosság félelmét váltják ki, mint az egyik poloska faj. Változó világunk egyik súlyos gondja az ilyen idegenhonos fajok terjedése, a múzeum azzal segített, hogy egy éven keresztül bemutatták ezeket. A természetvédelem jeles napjain iskolai programokat szerveznek a kollégák, március 8.-án, a Beporzók napján, a beporzók, köztük a méhek védelmére hívta a figyelmet a múzeum. Az első ilyen napot 2018-ban szervezte a múzeum, akkor nyolcszáz látogatót vonzott a méhek és társaik élete. A gyerekprogramok közül népszerű a saját fejlesztésű szabadulószoba, a látogató csoportok tudományos megoldásokkal tudják magukat kiszabadítani. A Természettudományi Múzeumban oktató és előadótermek is vannak a különféle rendezvények lebonyolítására.
A költözés kockázatai
Amikor 2011-ben először látott napvilágot az a hír, hogy a Természettudományi Múzeumnak a Közszolgálat Egyetem miatt el kell költöznie a nemrégen birtokba vett Ludovika épületrészekből, a munkatársak csak a lapokból értesültek erről, hivatalos tájékoztatás nem volt. A kormány és sajtója úgy nyilatkozott erről, mintha nem is lenne a világon az MTM, mintha nem lett volna több mint egymillió látogató az új helyszínen. Az azóta eltelt kilenc évben állandóan napirenden volt a téma, és 2018 végén már Debrecen is felvetődött, mint lehetséges helyszín, ennek vizsgálatát írta elő a kormányzat.
A nyilvánosságra került elképzelések első percétől kezdve számosan mondták el az ellenérveiket, egyebek között azt, hogy tönkre mehet a gyűjtemény egy része. A múzeumban dolgozó forrásom szerint, ha nagyon gondosan csomagolnak és szállítanak, a nagyobb károsodást el lehet kerülni, de még ebben az esetben is van némi veszteség. Viszont, ha nem néhány kilométer távolságra viszik a tárgyakat, leleteket, hanem autópályán 230 km-re, akkor jóval nagyobb lehet a kár. Abban teljes a bizonytalanság, hogy hova kell költözni, az új helyszín egyáltalán megfelel-e múzeumi célokra.
A szakember szerint nem is lehetne jobb múzeumépületet elképzelni, mint a felújított Ludovikát, úgy, ahogyan eredetileg tervezték. Az akkor elkészült tervek, megkapták a nemzetközi múzeumi szakma elismerését, és onnan kezdve, hogy az első kiállítások megnyíltak, a látogató szakemberek között nem csak múzeumi, szakmai partnerek voltak, hanem más országokból miniszterek is, nagylétszámú konferenciákat is rendeztek a múzeumban. Mindenki elégedett volt, dicsérték az igényes felújítást, azt, ahogyan egy régi épületet modern múzeummá alakítottak, és költözés esetén egy lehetséges új épülettől hasonló minőségi feltételeket kell elvárni. De gondoljuk végig, hogy ha egy új múzeumépületről, épületegyüttesről beszélünk, akkor a telek, a múzeumi épületek tervezése, az építkezés, a bútorok, a kiállítási és laboratóriumi berendezések beszerzése, a tereprendezés, a gyűjtemény be- és kicsomagolása, szállítása, az esetleges raktározás, az új kiállítás megrendezésének költségei hatalmas összegre rúgnak, és ezzel párhuzamosan szinte a kukába dobjuk a Ludovikán eddig elköltött pénzeket.
A szakember, aki évtizedek óta dolgozik a múzeumban, a belengetett debreceni költözéssel kapcsolatban számos aggályt lát, az egyik a tudományos kapcsolatok kérdése. A Természettudományi Múzeumnak kiterjedt nemzetközi partneri kapcsolatai vannak, a debreceni repülőtérre csak Ukrajnából vagy a moldovai Kisinyovból, esetleg Kolozsvárról érkeznének a külföldi kutatók, a többiek Budapesten landolnak, és átszállással utazhatnak tovább. A szakmai kapcsolatok többsége is Budapesten van, példaként a rendőrséget említi beszélgetőtársam, ők gyakran kérnek segítséget a bűntények időpontjának megállapításához, ugyanis a holttesteken lévő légylárvák állapotának meghatározása segít ebben. Az Állatorvostudományi Egyetemnek egy kihelyezett tanszéke van az Állattárban, a Baross utcában, ahol a taxonómiai zoológusképzés zajlik, és az MTM – ELTE – MTA közös kutatócsoport másik két partnere is Budapesten működik. A múzeum ezer szállal kötődik a fővároshoz.
A másik a látogató közönség kérdése, ha a múzeumot Kelet-Magyarországra viszik, azzal gyakorlatilag lehetetlenné teszik, hogy a Nyugat-Magyarországi iskolák egynapos kiránduláson meglátogassák a kiállításokat. A tapasztalat az, hogy rengeteg egynapos iskolai látogatás célpontja a múzeum. És a családoknak is nehezebb lesz, hiszen a fővárost az ország minden pontjáról könnyebb elérni. Budapest közlekedési és a lakosságszám szempontjából is az ország vízfeje, 70 km-es körzetében jóval több ember él, mint a keleti nagyváros közelében, már ezért sem helyes egy országos múzeumot vidékre vinni. Egy múzeumi felmérés is azt igazolja, hogy Debrecenben jóval kevesebben tudják majd elérni a kiállításokat.
Nagyon súlyos kérdés, hogy mi lesz a munkatársak sorsa.
Amikor felvetődött a debreceni múzeumi helyszín, egy belső felmérés szerint, amelyben 140 múzeumi dolgozó vett részt, a 80%-uk azt válaszolta, hogy nem fog a hajdúsági városba költözni. Olyan muzeológusok nem tudnak, vagy nem akarnak Debrecenbe költözni, akik egyedi szakismeretre tettek szert a múzeumi területeken, a gyűjteményekben. Az ilyen tudás megszerzése általában egy-két évtized, amíg megismeri gyűjteményt, megismeri a módszereket, kialakítja a kapcsolatokat. Ha ezek a képzett munkatársak nem mennek Debrecenbe, akkor a leleteket olyanok fogják kicsomagolni, akinek fogalma sincs arról, hogy miből áll a gyűjtemény, nem ismerik a tudományos kapcsolatokat, nem tudják, hogy milyen kutatómunkák kezdődtek el, vannak folyamatban, illetve fejeződnek be.
Kormányoldalról illetve Debrecenből lehet olyan vélekedéseket hallani, hogy nem baj, ha a jelenlegi munkatársak felmondanak, majd a Debreceni Egyetem képez fiatal muzeológusokat. A kérdés viszont az, hogy ki tanítja be a végzett, de gyakorlatlan diplomásokat, ha a tapasztalt kollégák nem költöznek vidékre. Ki tanítja meg az állatok gyűjtését, amely állatcsoportonként eltérő, és általában több szakembertől lehet megtanulni, mondjuk egy-egy rovarfaj gyűjtését, vagy a denevérek csapdázását. A hazai és a külföldi kutatóknak más-más, esetleg több módszere is van egy-egy szakmai fogás elvégzésére, a kutatónak pedig lehetnek saját trükkjei, megoldásai is, amire a munkája során jönnek rá. Ilyen szaktudást senki nem tud segítség nélkül, önmagában megszerezni. Olyan embereket, akik tudják mit jelent a közgyűjtemény gondozása és fenntartása nem lehet csak úgy az egyetemen kiképezni, vagy más intézményektől leszakítani.
Jelen pillanatban a múzeumi dolgozók többsége rossz anyagi körülmények között, diplomás minimálbéren és elképesztően rossz munkakörülmények között dolgozik – folytatja muzeológus ismerősöm, aki arra is felhívta a figyelmemet, hogy az állattárban és a növénytárban is olyan légtérben dolgoznak a kutatók, ahol gyűjteményi tárgyak is vannak, a leletek fertőtlenítésének gőzében folyik a munka, nincs hely dolgozószobákra, irodákra a szellemi munkához, mindenütt zsúfoltság van. Én is emlékszem egy olyan régebbi interjúra a Baross utcában, ahol a szobában, ahol fogadtak, kopottak voltak a tárolók és az irodabútorok, az asztalokon üvegekben álltak a preparátumok, a polcok dugig megteltek a gyűjteményes anyagokkal. A szakember szerint a Tündérpalotában is hasonló a helyzet, még a tárolók tetejére is félszekrényeket tettek, a mennyezetig meg van töltve minden növénygyűjteménnyel. Ezek között a körülmények között rendelte el az új főigazgató a soron kívüli és azonnali leltározást.
Arra a felvetésemre, hogyha Orbán Viktor nem a Ludovika épületére és környékére álmodja meg a Nemzeti Közszolgálati Egyetemet, akkor minden gyűjteménynek és minden kutatómunkának lett volna helye a Ludovika épületében, egyértelmű igen volt a válasz. A tervek szerint 2010-re befejezték volna az összes felújítást és költözést, a munkatársak tudták, hogy ki melyik ablakon fog kinézni, abból a dolgozó fülkéből, ahol nincs gyűjtemény, csak amit a mikroszkóp alá raknak. Egyszóval mindennek lett volna a helye, de az utolsó években lelassult a folyamat, a Gyurcsány kormány alatt kevesebb volt a támogatás, így az eredetileg tervezett határidő is csúszott, és a nem teljesen befejezett folyamatba csapott bele az egyetemi igény.
A Nemzeti Közszolgálat Egyetem Ludovikára költöztetésével fokozatosan lehetetlenült el a Természettudományi Múzeum működése, mind a Ludovika épületében, mind az Orczy-kertben, teljesen elkészült, berendezett gyűjtemények helyét kellett átadni az egyetemnek, az ásvány és kőzettár anyagait az alagsorba kellett vinni, a könyvtár többé nem fogadhat külső látogatókat. Az építkezés miatt a korszerű genetikai laboratóriumnak is csak egy része használható. Mivel évek óta bizonytalan a helyzet, 2014 óta igazi nagyszabású, közönségvonzó kiállítást, mint a korábban dinoszaurusz vagy a múmia-kiállítás, már nem rendezhet a múzeum, mert egy ilyen bemutató előkészítése akár évekig is tarthat.
Miért éppen Debrecen, miért nem a főváros?
Miután az egyetem tervei miatt felmerült a költözés kényszere, a múzeum akkori vezetősége is javasolt alternatív helyszíneket, ezekről Matskási István, korábbi főigazgató beszélt a Magyar Narancsnak adott interjújában. Több budapesti helyszín javaslattal is előálltak, némelyikre látványtervek is készültek, ám végül egyik sem kapott kormányzati támogatást. Az első elképzelés az volt, hogy a múzeum maradjon az Orczy-kertben, ott az egykori cipőgyár helyén lehetett volna építkezni, sőt az új épületeket össze lehetett volna kötni azokkal a megmaradó részekkel, amelyek nem kellettek az egyetemnek, így a mélyszinti raktárak és kiállítóterek, a Lovardában lévő kiállítási csarnok. Ez viszonylag olcsó és közeli megoldás lett volna, de elvetették. A következő elképzelés az volt, hogy egy kihasználatlan, üres épületbe költözzön a múzeum, felvetődött a Lipótmező, a volt Pszichiátriai Intézet ma is üresen álló épülete, a Szabolcs utcai kórház, de ezeket a költségek miatt elvetette a kormányzat. A minisztérium ez után azt javasolta, hogy ne régi épületben, hanem új budapesti helyszínben gondolkodjanak. Felmerült a Józsefvárosi pályaudvar, a Rákosrendező környéke, a volt Északi járműjavító területe, sőt a Nyugati pályaudvar külső része is, majd egy Fehér úti telek, egy Bosnyák tér mögötti telek, a Kopaszi-gát környékére még terv is készült, szóba jött a Közvágóhíd, egy Soroksári úti terület, de arról kiderült, hogy az az atlétikai stadion helye lesz. Aztán felvetődött a volt Nagyvásártelep műemléki csarnoképülete, a Népligetben a volt Bolyai-laktanya, és a kőbányai önkormányzat által felajánlott sörgyári terület. Az M3-as elején is volt egy lehetséges helyszín, ahova komoly terv készült, építész és látványtervező bevonásával, de kiderült, hogy a területet már korábban odaígérték a Vasasnak. Összesen több mint egy tucat helyszínt javasoltak a múzeum vezetői, de valaki felülről mindenre nemet mondott. Mindegyik javaslatnál volt valamilyen kifogás, vagy a költségek, vagy a sportcélú fejlesztési tervek, vagy az, hogy nem az államé a telek.
A Természettudományi Múzeum Debrecenbe költöztetésének ötletét információm szerint Kósa Lajos még polgármestersége idején vetette fel, de 2018-ban derült ki, hogy az elképzelés komoly. 2019 tavaszán, már a Nagyerdő környékén levő, volt Lokomotív-pályáról beszéltek, de az a telek még nincs állami tulajdonban. Muzeológus beszélgetőtársam úgy véli, hogy már 2011-ben eldőlt, hogy a Természettudományi Múzeumnak mennie kell, és nem véletlen az sem, hogy a Matskási Istvánt felváltó főigazgató, Korsós Zoltán már azt a feladatot kapta, hogy találja meg a múzeum elhelyezését. A sorozatos visszautasítások csak arra voltak jók, hogy legyen indok a debreceni helyszín felvetésére, és ebben nagy szerepe volt Kósa Lajos volt polgármesternek, aki több sajtóhír szerint is a városába álmodta a múzeumot. A költözési kényszer napvilágra kerülése óta óriási a fluktuáció a múzeumban, sorra mennek el a speciális múzeumi ismeretekkel rendelkező kollégák, de ez láthatólag senkit nem zavar a minisztérium vezetésében.
A muzeológus a közelmúlt eseményeivel kapcsolatban azt mondta, hogy az először napvilágot látott ötlet, miszerint még idén ki kell költöztetni a múzeumot, miközben a végleges épület pedig talán tíz év múlva lesz elérhető, az elképzelhetetlen, annál is inkább, mert arról senki nem beszélt, hogy közben hova kerülnek a gyűjtemények. Abban az esetben a teljes gyűjteményt pára és penészmentes helyen kellene raktározni, és az is elképzelhetetlen, hogy tíz évig ne legyen természettudományi kiállítás. Valamennyire megnyugtató volt Fürjes Balázs államtitkár nyilatkozata arról, hogy a végleges épület elkészültéig a Ludovikában és a Lovardában marad a múzeum.
Ugyanakkor nem világos, hogy mi az oka az új főigazgató, Bernert Zsolt azonnali leltározásra kiadott utasításának, amelynek értelmében minden kutatónak hetente 3×4 órát kell tölteni a leltározással, leltári cédulák ragasztgatásával, ez nagyjából a munkaidő egyharmada. Ezzel viszont a kutatómunkára és a kiállítások, programok szervezésére szánt idő jelentősen csökken, ahogy fogalmaz, ez hazavágja a kutatómunkát, a kiállításrendezést és a közművelődési feladatokat is. A múzeumi dolgozóknak előre meghatározott időnként elő van írva a leltározás, hiszen a nemzeti vagyon egy részét őrzik, de ez a soron kívüli leltározási kapkodás akár főigazgatói túlbuzgalom is lehet. Ilyen soron kívüli leltározás akkor volt, amikor az ásványtan területét elvette a Közszolgálati Egyetem, akkor egy hétig minden kutató ásványt leltározott. Az ilyen akciók komoly érvágást jelentenek a kutatómunkának. Az sem tisztázott, mi történik akkor, ha egy kutató egyhetes vagy hosszabb gyűjtőútra megy, külföldi konferencián, tanulmányúton vesz részt, nem tisztázott, hogy fog működni így a múzeum.
Ezt a sietséget csak az magyarázná, ha mégis ki kell költözni az év végéig, de azt remélik, hogy nem erről van szó, az a bejelentés van érvényben, amit Fürjes Balázs államtitkár tett. Van még egy, egyelőre megmagyarázhatatlan esemény, a főigazgató februárban visszavonta az önkéntes és társult kutatói szerződéseket, ezek a kutatók többnyire más intézményekben dolgoznak vagy már nyugdíjasok, így nem tartoznak a múzeum törzsállományába, de bejárnak kutatni. A szerződését azoknak nem hosszabbították meg, akik a Természettudományi Múzeum kálváriájáról nyilatkoztak a sajtónak, egyikük Matskási István, aki több évtizedig volt a múzeum főigazgatója. Az említett szakemberek csak napi belépővel és kísérővel léphetnek be a gyűjteményekbe.
Kinek az érdeke, kinek a kára?
A Magyar Természettudományi Múzeum körül történtekkel és a Debrecenbe költözés tervével kapcsolatban számos kérdés vetődik fel, az első természetesen az, hogy milyen érdekek állnak a tevékenység ellehetetlenítése hátterében. Kizárólag a Közszolgálat Egyetem helyigénye? Az egyetem is felépülhetett, beindulhatott volna más helyszínen. De ha valamilyen központi akarat kizárólag a volt Ludovika katonai akadémia épületét képzelte el egyetemi központként, akkor miért nem lehetett a felmerült tucatnyi helyszínjavaslat közül megfelelőt találni? Úgy értesültem, hogy a helyszín választásban Kósa Lajos érdekérvényesítő képessége is szerepet játszott.
Orbán egyeteme, Kósa álma?
Kiszámolta valaki, hogy eddig mennyit költött a Magyar Állam a jelenlegi múzeum kialakítására, a leégett Alfa mozi megvételére, a Lovarda újjáépítésre, a kiállítási csarnok berendezésére, a Ludovika épület felújítására, a mélységi raktárak, a laboratórium, a könyvtár, az előadó- és foglalkoztató termek kialakítására? Kiszámolta valaki, hogy mennyire fog rúgni a 10 milliónál is több gyűjteményi tárgy szakszerű be és kicsomagolása, az esetleges raktározás, a debreceni telekvásárlás, az építkezés és berendezés, a hosszú távolságra történő szállítás, és az első kiállítás megrendezésének költsége? Mindezt az adófizetők pénzéből, és számoljuk hozzá a leltározás, csomagolás, az elmaradt kiállítások, a bezárás és újra nyitás között elmaradt bevételeket is.
És akkor még nem beszéltünk arról a kárról, amit a tudományos kutatások lassulása, vagy egy időre történő elmaradása jelent, a gyűjtemények gyarapítása és feldolgozása. De legalább annyira fontosak azok a korábban már felsorolt tudományos tevékenységek, amelyek a biológiai sokféleség feltárásában, az éghajlatváltozás következményeinek megismerésében, a mezőgazdasági kártevők, vagy az idegenhonos fajok azonosításban a társadalom egészének jelentenek hasznot. A helyzetet súlyosbítja majd, hogy a szakképzett kutatók nagy része nem tud, vagy nem akar Debrecenbe költözni. Szakemberek híján még kevesebb lesz az eredményesen megoldott feladat. Beszéljünk arról is, hogy a múzeum közművelési, múzeum pedagógiai, környezeti nevelési munkája is sérelmet szenved, a diákokat, ha nem is fizikai, de szellemi értelemben, akár évtizedekre, elzárják a múzeum segítségével megszerezhető ismeretektől, tudástól és élményektől.
Végül is nem tudom nem feltenni azt a kérdést, hogy ki adott felhatalmazást a hazafias érzületére oly büszke, jelenlegi és korábbi Orbán kormányoknak arra, hogy az ország nemzeti kincsét jelentő közgyűjteményeket, a Néprajzi, az Iparművészeti és a Természettudományi Múzeum kincseit, a Levértár vagy a Széchényi Könyvtár dokumentumait, könyveit, vagy később a Galéria műalkotásait kénye-kedve szerint kilakoltassa, elköltöztesse, épületeit más célra használja? És ki adott felhatalmazást arra, hogy megalázó kényszerhelyzetbe hozza a hivatásukat szerető, egyedi szaktudással rendelkező, de rosszul fizetett múzeumi munkatársakat? És ki adott felhatalmazást a kormánynak arra, hogy a jelen tanulóifjúságát hosszú időre elzárja természettudományos múltunk megismerésétől?
Korábbi és jelenlegi kiállítások, foglalkozások – példák a gazdag kínálatból
Állandó kiállítások: Dinoszauruszok, növények, ásványok, időszakos kiállítások: Jégkorszak, Farkaskaland, Felfedezők világa, Idegen tájak élővilága
Március 7.-én, a Beporzók napján foglalkozást tartott a múzeum, hogy az érdeklődők alaposabban megismerjék a beporzókat, a legjobb méhlegelők helyét és azt, hogyan segíthetjük a beporzókat.
Flóra faunája címmel rendezte meg a múzeum Jakab Flóra természetfotó kiállítását.
A Szóra bírt csontjaink vándorkiállítás segítségével megtudhatják a látogatók, hogy mi történik a régészeti ásatásokon begyűjtött embertani leletanyaggal, milyen eszközöket, módszereket, műszereket használnak a kutatók az ásatásokon, a gyűjteményben és a laboratóriumban, hogyan becsülik meg a leletek életkorát, milyen jelek utalnak a hajdan volt életmódra és táplálkozási szokásokra, hogyan történt a sebészi koponyalékelés a honfoglalás korában?
A Természetbúvár szakkör foglalkozásai: Mamutok, kardfogú macskák és társaik, Felfedezők nyomában, Denevérvadászat.
Kapcsolódó anyagok:
A Magyar Természettudományi Múzeum Debrecenben? – A pofonok völgye
Talány, hogy miért kell a Magyar Természettudományi Múzeumot tönkretenni
Eszeveszett leltározás kezdődött a Ludovika téren
Majd keresünk új muzeológusokat – így likvidálja a Természettudományi Múzeumot is az Orbán-rezsim
