Közép-Európa legnagyobb édesvízi akváriumrendszerének, a Tisza-tó partján található Poroszlói Ökocentrumnak a legnépszerűbb attrakciói az itt bemutatott élő vizák és más nagy testű tokfélék. A viza a világ legnagyobb édesvízi hala: a valaha dokumentált példányok között a rekorder 7 méter hosszú és 1224 kilogramm volt. Ezek a Fekete-tenger felől érkező, óriási, akár száz évig is élő halak a huszadik század második feléig gyakran előfordultak a magyar Duna-szakaszon is, hiszen a Szigetköz volt az egyik fő szaporodóhelyük. Vándorlásaik során még valóban feljuthattak a Tiszába is, ám az 1970-es évektől kezdve képtelenek bejutni a mi folyószakaszainkra – ennek az oka pedig egy duzzasztó, ami nagyon hasonlít a Tisza-tavat létrehozó kiskörei vízlépcsőhöz.
Vaskapu, Bős, Kisköre és társaik – a folyók felszabdalása
Az 1972-re megépült Vaskapu-erőmű 33 méterrel (egy tízemeletes panelház magassága) megemelte a Duna vízszintjét ott, ahol a folyam kilép a Kárpát-medencéből, és áttöri a Déli-Kárpátok ormait. Ezt a hatalmas mesterséges szintkülönbséget semmilyen hal nem tudja leküzdeni, így az óriás testű tokfélék mindörökre a Fekete-tengerben és az Al-Dunán rekedtek, nem tudnak többé felúszni szaporodni a Szigetközbe. És persze azóta a Szigetköz természetes állapotát is tönkretette – ki gondolná? – egy másik vízlépcső, mégpedig a bősi.
A kiskörei duzzasztás a Vaskapu átadása után egy évvel, 1973-ban ugyanezt okozta, csak „kicsiben”. Bár itt a szintkülönbség a vaskapuinak csupán egyötöde, mégis annyira átalakította a folyó arculatát, annyira lelassította a sodrást és olyan akadályt képezett, hogy a legnagyobb tokfélénk után a legkisebbet, az egyetlen megmaradtat: a kecsegét száműzte a folyó érintett szakaszáról, tucatnyi más áramláskedvelő halfajjal együtt. Ezen az 1978-ban megvalósult tározótéri árasztás tovább rontott, és sajnos a jóval később, 2014-ben megépült modern hallépcső sem javított rajta, ugyanis a folyó élővilága számára nem a duzzasztás által jelentett vándorlási akadály az egyetlen probléma, s nem is a legnagyobb a problémák közül.
„Diszkriminatív” halparadicsom
Sokan előszeretettel hangoztatják, hogy a Tisza-tó ideális a halak számára, mivel ötvennél is több halfaj megtalálható benne. Azonban hal és hal között is van különbség: a Tisza 1973-as felduzzasztása új élőhelyeket teremtett az állóvízkedvelő halaknak, de az áramláskedvelő halfajoktól élőhelyet vett el, így ezeknek a fajoknak az állományai csaknem száz folyamkilométeres szakaszon a töredékükre csappantak vagy eltűntek. A statisztika természetéből fakad az a „nyugtató” és szépítő hatás, hogy a Tisza-tóba olykor beúszó, „eltévedt” márnákat, paducokat, kecsegéket, bucókat (stb.) is beleszámolja a lajstromba, és így jön ki az ötvennél több előforduló halfaj, miközben az utóbb említett fajok és rokonaik számára a Tisza-tó és a felduzzasztott folyó alkalmatlan élőhely.
A tiszafüredi illetőségű dr. Harka Ákos halkutató 1979-ben megjelent „A Tisza II. halászati és halbiológiai problémái” című tanulmányában összesíti a halfauna-adatokat a kiskörei Tisza-szakasz duzzasztás előtti (1971-73) és utáni (1976-78) állapotáról. A szemléltető táblázatot szerkesztettformában közzéteszem itt is:
Igen szemléletes, hogy bár az összesített halegyedszám (7633 és 7894) nem sok különbséget mutat, mekkora eltérések vannak mégis a fajeloszlásban. A garda egyedszáma 38-ról 0-ra, a márnáé 271-ről 2-re, a fokozottan védett magyar bucóé 53-ról 3-ra, a paducé 77-ről 6-ra, a menyhalé 86-ról 1-re, és a már sokat említett kecsegéé 20-ról 0-ra csökkent. Még a tömeghalnak számító karikakeszeg csökkenése is nagyon drasztikus, 3169-ről 398-ra apadt. Ugyanakkor igen aggasztó az inváziós halfajok térnyerése a duzzasztás hatására: az amur egyedszáma 2-ről 95-re, a fehér busáé 1-ről 211-re, az ezüstkárászé 292-ről 4074-re nőtt néhány év alatt! Ez egyben azt is mutatja, hogy a duzzasztást követően a kifogott halak csaknem 60 százaléka ezüstkárász volt.
A folyóvízi halak populációja a világon az egyik legsebezhetőbb: a XIX. század vége óta dokumentálható állománycsökkenésük Európa folyóiban 90 százalék feletti. Tehát az eredeti halmennyiség egytizede sincs már meg, s ennek okai emberi hatások, legfőképpen a szennyezés, a hajóforgalom és a folyók duzzasztókkal való felszabdalása. A duzzasztás elvágja a víz által görgetett hordalék útját, a felvizen (a duzzasztott szakaszon) így a folyó lerakja a hordalékot a lassú vízben, és végzetes iszapolódás kezdődik: a sóderes, homokos aljzat eltűnik, s elpusztul az a milliárd lény: kagyló, csiga, hal, még a tiszavirág is, ami nem állhatja az iszapolódó környezetet. Ez történt Kiskörén is, a többi üzemben lévő duzzasztónk szakaszain is, és ez fog történni a további megépített duzzasztások nyomán mindenütt.
Áldott hanyagság
Azt is sokan nem tudják, hogy a Tisza-tó nem szándékoltan, hanem korabeli pénz- és időhiány, valamint hanyagság miatt lett annyira vadregényes, amilyennek ma ismerjük. Ám egy folyóduzzasztás és a rá épülő víztározó eredetileg nem ilyen. A ma Tisza-tóként ismert kiskörei tározó létesítésekor szorított a szocialista rendszer aktuális ötéves tervének határideje, ezért nem dúlták fel és nem mélyítették meg földmunkákkal az elárasztandó területet, hanem a gátak elkészülte után egyszerűen csak ráengedték a vizet a jelenlegi 127 négyzetkilométeres tározótérre. Ennek köszönhető, hogy a táj eredeti mozaikja: mélyfekvésű földek, rétek, kisebb dombok, vízfolyások medrei és több erdő került víz alá. A tározóban látható sok fatuskó a régi erdők, gyümölcsösök maradványa. Egyik legismertebb ilyen hely a tóban a Terge-erdő, ahol régi gyümölcsfák korhadó törzsei állnak ki a vízből, rengeteg vízimadárnak adva pihenőhelyet.
Terveztek további másfél méteres szintemelést is, ami végül szerencsére nem valósult meg, hiszen akkor a legtöbb szárazulat, sziget, nádfolt eltűnt volna, és a Tisza-tó egy egybefüggő nagy vízfelület lenne, sokkal szegényesebb élővilágnak adva teret. A Tisza-tavat tehát az „áldott hanyagság” tette olyanná, amilyen ma. A valódi mérnöki precizitással épült folyóvízi tározók nem ilyenek, hanem például olyanok, mint amiket Nagyvárad felett láthatunk a Sebes-Körösön: fátlan betongátakkal
magasan a táj szintje fölé emelt, erős biztonsági kockázatot jelentő, sivár, élettelen vízteknők.
Vízmegtartás? Vagy a táj kiszárítása?
A duzzasztók a vízhiányra és a klímaváltozásra is csak rövid távú megoldást jelentenek, ugyanakkor hosszabb távon inkább elősegítik a negatív folyamatokat: egy folyón a duzzasztók láncolata képes kiszárítani a környezetét. Ez elsőre abszurdnak tűnhet, hiszen látszólag épp a víz „elfolyásának” lelassítása a duzzasztások célja. Ám a felgyorsult (és persze egyenesre szabályozott) alvíz megbontja a saját aljzatát, hiszen kanyarok híján az oldalirányú mozgás energiáját lefelé történő mederrágássá változtatja. Ezt nevezzük mederesésnek: folyóink medrei a szabályozás óta egyre mélyebbre kopnak, a hordalék eltűnik, a vízszintek egyre alacsonyabbak, és ez a környezet talajvizére is drámai elszívó hatást gyakorol. A duzzasztás miatt nem érkezik újabb hordalék, ez pedig tovább gyorsítja a
mederesés folyamatát és a talajvíz csökkenését a duzzasztó alatti szakaszokon. A felette lévő részek pedig a hordaléklerakódások miatt folyamatosan töltődnek, iszapolódnak fel: a Tisza-tó is hatalmas hordalékcsapdaként működik.
Könnyen feltűnhet a hasonlóság a folyók duzzasztása és akár az emberi erekben történő elzáródások, infarktusok között. A hatás is ugyanaz: nyomáskülönbség, ödémásodás, a keringés nem megfelelő működése. A mai vízmérnökök már tudják ezt. Tudják, hogy a folyók duzzasztása csak átmeneti víznyeréssel kecsegtet, ad némi öntözővizet, de a tájat közben tovább szárítja. Tudják, hogy a duzzasztók kora tudományos és etikai értelemben lejárt. Mégis sok időnek kell még eltelnie, mire a döntéshozók elfogadják, hogy nem lehet azzal a szemlélettel helyrehozni az elsivatagosodást, ami azt okozta. Sok idő még, mire egyáltalán szóba kerülhetnek más megoldások, hosszú távúak, olyanok, amik újra a tájba (nem tározókba, hanem az árterekre, vizes élőhelyekre, a talajba) engedik azt a vizet, ami százezer éve formálja és táplálja a tájat, a földet és így minket is.
Következő célpont: a Közép-Tisza
Sajnos a 2022-es rekordaszályos év kapcsán is egyedül a Tisza újabb helyen (Csongrádnál) történő duzzasztása került szóba „megoldásként”. Ez épp a Közép-Tiszát érinti: itt él jelenleg az ország legstabilabb kecsegeállománya, legsűrűbb tiszavirág-populációja és igen jelentős állományok magyar és német bucóból, selymes durbincsból és további áramláskedvelő halfajokból. Ha ezt a szakaszt is felduzzasztják, akkor megismétlődik majd az 1973-as kiskörei eset: legalább száz
folyamkilométerrel újra kevesebb élőhelye lesz ezeknek a legsebezhetőbb fajoknak, és eltűnik belőlük az ország egyik legerősebb állománya, ugyanakkor további teret nyernek a legkárosabb inváziós halfajaink.
„A természet szisztematikus felszámolásának az elvét a legnagyobb magyar mondta ki.” Széchenyi István folyószabályozásának következtében a Körösök 248 helyen összesen 546 km-t rövidültek, így pl. a Sebes-Körös min.- max. vízmennyiség különbsége 940(!) szeresére nőtt. Mi maradt Európa egyik legjelentősebb vizes élőhelyéből? Hallgasd meg podcastunkat: Szendőfi Balázs: Volt egyszer egy vadvízország
Tiszavirágzás: a múlté?
Minden júniusban szinte az egész ország lázba jön, hogy a Tisza valamely szakaszára kilátogatva megcsodálhassa a tiszavirágok millióinak monumentális rajzását. Külföldről is szép számmal érkeznek, akik látni akarják, hiszen a tiszavirágzás valódi hungarikum. Európa többi folyójából a szabályozások miatt ez a szép és törékeny rovar már kihalt: a Loire-ban 1922-ben, a Rajnában 1952-ben állapították meg a kipusztulását. A világon már csak egyedül a Tisza vízgyűjtőjén vannak tömegesen fennmaradó állományai. Nem túlzás tehát a nemzetközi érdeklődés, és akik csak a pénz szavát hallják, azoknak is jelenthet valamit az a hatalmas turisztikai, idegenforgalmi vonzerő, amit ez a jelenség hordoz. Mindeközben a Tisza keleti mellékfolyóin, a Körösökön napjainkban, a szemünk előtt zajlik a tiszavirág-populáció összeomlása, mégpedig a duzzasztások miatt.
A huszadik század közepén épült körösi duzzasztók a Fekete-, a Fehér-, a Kettős- és Hármas-Körös teljes hazai szakaszait megemelt vízszintű, iszapolódó, alig vagy egyáltalán nem folydogáló állóvizekké alakították. Ahol már megszűnne a duzzasztás folyófékező hatása, épp oda építették a következő duzzasztót. Ennek eredménye, hogy bár a régi feljegyzések szerint a Körösökön még sűrűbb tiszavirág-rajzások voltak, mint a Tiszán, ma már alig egy-két kis szakaszon látni őket, s a
rajzások egyre gyérebbek. Az agyagos, márgás, homokos aljzatot lassan belepő finom hordalék, amit a lelassított folyó nem képes továbbvinni, befullasztja a lárvák üregeit, és egyre kevesebben képesek átalakulni. Több szakember véleménye szerint a tiszavirágok néhány éven belül kipusztulhatnak a Körösökből.
A Tisza duzzasztott szakaszain is jóval kevesebb a tiszavirág, mint a még szabadon folyó részeken. Minél több szakaszt duzzasztunk fel, annál nagyobb veszélybe kerül az a lény, ami már az egész világon egyedül csak nálunk, csak a Tiszában mutatja magát a rá kíváncsi tömegeknek.
A Tisza hazai szakasza eredetileg 1050 kilométer volt. A folyószabályozások során ezt megfeleztük. Az eddigi duzzasztásokkal a megmaradt hossznak további egyharmadát már elvettük a folyóvízi halaktól és a tiszavirágoktól, és a megmaradt részeket is szeletekre szabdaltuk, elszakítva egymástól az állományokat. A sors iróniája, hogy a duzzasztásokra épp azért van „szükség”, mert a szabályozásokkal hatalmas mennyiségű víztől fosztottuk meg magunkat. Ha továbbra is ebbe az
irányba megyünk, és a pazarló vízelvezetések közepette a maradékból duzzasztásokkal szeretnénk vízhez jutni, akkor Magyarország sivataggá válása elkerülhetetlen.
A szerző: Szendőfi Balázs halkutató, természetfilmes.
Kapcsolódó anyagok:
Szendőfi Balázs: Lehetnénk újra vadvízország?
Szendőfi Balázs: Volt egyszer egy vadvízország
A legjobb természetfilmek fókuszában a Tisza és a fák állnak 2021-ben
Horrortó az Erdélyi-Szigethegységben
Kiosztották a IX. Nemzetközi Természet és Környezetvédelmi Filmfesztivál díjait
