A csalódások elkerülése végett jobb, ha szembenézünk vele: nem túl sokat. Már a kiindulópont is vitatható. Egy pazarló gazdagságát fosszilis energiahordozókból megteremtő, a velük való üzletelést továbbra is korlátlanul folytató, szélsőséges társadalmi és emberi jogi egyenlőtlenségeket felmutató helyszín: az Egyesült Arab Emírségek.
Egy, a COP28-at gyorsan további gáz- és olajügyletek nyélbe ütésére felhasználó házigazda a csúcstalálkozó elnöke, Szultán al-Dzsáber, az Emírségek nemzeti olajvállalatának ügyvezető igazgatója személyében. És egy csomó évek óta tologatott, és máig megoldatlan ügy, a szegény országokat támogató illetve az ott elszenvedett klímakárokat kompenzáló globális alapok feltöltésétől a metánkibocsátás csökkentésén át a fosszilis támogatások leépítéséig és a megújulókra való átállás felgyorsításáig. Mindez abban az évben, amikor a való életben a globális klímarendszer végleg elhagyta a korábbi modellek szélsőértékeinek világát, és teljesen új valóságot tapasztalunk meg, akár a globális átlaghőmérsékletet (novemberben néhány napon először haladta meg a történelemben több mint 2 ֯C-kal az iparosodás előtti értékeket a Föld átlaghőmérséklete), az óceánok vízfelszíni hőmérsékletét, az Északi-sarki jég mennyiségét, az üvegházgázok légköri koncentrációját vagy szinte bármilyen más mutatót nézünk.
A körülmények sem túl kedvezőek: háború Ukrajnában és a Közel-Keleten, az európai politika jobbratolódása révén aggodalmak az EU-klímapolitikájának jövőjét illetően, vagy a Kína valamint az EU és az Egyesült Államok közötti feszültségek növekedése révén a jóhiszemű együttműködés lehetőségének csökkenése (a három szereplő együtt a globális kibocsátások közel feléért felelős), mind erősen le kell, hogy hűtsék a várakozásokat.
Mégis miben reménykedhetünk?
Leginkább talán abban, hogy akkora a baj, hogy az mégiscsak észhez téríti a tárgyalófeleket. A COP28-on benyújtandó ún. „globális leltár” a Párizsi Megállapodás 2015-ös aláírása óta először átfogó látleletet nyújt arról, hogy az egyes országok hogy állnak vállalásaik, illetve a Párizsban kitűzött 1,5 fokos célhoz szükséges kibocsátáscsökkentés teljesítésével. Nem kétséges, hogy a felülvizsgálat kiábrándító lesz. A jelenlegi nemzeti vállalások, és pláne azok végrehajtása nagyon messze vannak a párizsi céloktól, és jelenleg inkább egy 2,5-2,9 ֯C-os hőmérsékletemelkedést vetítenek előre. Az elmúlt év időjárási, természeti szélsőségei pedig megmutatják, hogy még egy 2 fok körüli hőmérsékletemelkedés is milyen katasztrofális hatással jár. Ez talán meggyőzi a delegációkat, hogy valódi és kézzel fogható eredményekre van szükség.
Néhány kritikus kérdésben talán szintén lehet előrelépés.
A globális klímaalap feltöltése, vagy a szegény országokban képződő, éghajlatváltozással összefüggésbe hozható károkat kompenzáló pénzügyi eszköz kialakítása olyan ügyek, amelyekben megállapodásra juthatnak a felek. A megújulókra való átállás felgyorsítása körül is körvonalazódhat valamilyen egyezség – bár itt már közvetlen akadályt jelenthet a Kína és a fejlett országok közötti bizalmi válság, ami a megújuló energiaforrásokat kiaknázó berendezések (pl. napelemek) kapcsán biztonsági kérdéssé vált és kereskedelmi háborúvá is fajulhat. Ugyancsak pozitív fejlemény a januártól belépő belga EU-elnökség által a COP28 napirendjére lobbizott igazságos klímaátmenet kérdése, azaz hogy hogyan tudjuk a fenntartható, a klímakorlátok között maradó gazdasági-társadalmi rendszerre való átállást szociálisan igazságossá tenni.
Két hétnyi, éles tárgyalásokkal, a vége felé nagy valószínűséggel drámai jelenetekkel is tűzdelt klímacsúcs áll előttünk. Hogy a végére közelebb kerülünk-e a párizsi klímacélok teljesítéséhez, az éghajlatváltozás kezelhető keretek közt tartásához, azt most még nem lehet megmondani. A feladat sürgősségét tekintve ez mélyen kiábrándító. Bízzunk benne, hogy december közepén mégis lesz mit ünnepelnünk a már indulni is rossz szájízzel induló COP28 végén.
Jávor Benedek
Kapcsolódó cikk: A világ egyik legnagyobb olajtermelője rendez klímacsúcsot. Lehet kudarc és áttörés is
