A magyar modell se nem kínai, se nem nemzeti: simán korrupt és hatékonytalan, írja az akkumulátorgyárak építése körüli helyzetet elemző véleménycikkében Jávor Benedek, a Párbeszéd politikusa, a főváros brüsszeli képviseletének vezetője, aki több pontban foglalta össze, miért jár téves szakmai-gazdaságpolitikai úton a magyar kormány.
A hazai akkumulátoripari beruházások kapcsán a kormány egyértelműen azt a narratívát képviseli, hogy Magyarország akkumulátor-nagyhatalommá tétele a hazai autógyártás jövőbeli stabilitásának a feltétele és az ország gazdasági felzárkózásának záloga. Szijjártó Péter ezen az alapon vádol rutinszerűen hazaárulással mindenkit, aki kritikát fogalmaz meg a kormányzat akkumulátoripari terveivel vagy a konkrét beruházásokkal kapcsolatban.
A helyzet azonban az, hogy
ezen állítások szakmai, gazdaságpolitikai része (a többit most hagyjuk is) nincs érvekkel kellőképpen alátámasztva, mi több, Orbán Viktor egy tragikus félreértésén – vagy rosszabb esetben szándékos hazugságán – alapulnak.
A kormányzat egy évtizede csüng csodálattal a felemelkedő keleti országokon, mindenekelőtt Kínán, és a magyar felzárkózás útját a kínai modell hazai meghonosításában látja. Ennek lényege a fejlett országokból kiszerveződő gyártói kapacitások kedvezményekkel és direkt támogatásokkal, valamint olcsó bérekkel és rugalmas munkavállalói és környezetvédelmi szabályozással való becsábítása az országba. Ezt jelenti a „munkalapú társadalom”, az „újraiparosítás” és számos más sokat hangoztatott szlogen. A miniszterelnök reményei szerint ez a folyamat a magyar gazdaság megerősödését, az ország felzárkózását hozhatja magával. A miniszterelnök azonban ebben (is) téved. Miért nem járható a kínai út Magyarország számára?
1.
A kínai felzárkózás teljesen más gazdaságfejlesztési kihívásokra adott válasz eredményeképpen született meg. Kína a 80-as évek Teng Hsziao-ping kezdeményezte reformjainak indulásakor egy alacsony jövedelmű, alacsonyan fejlett, döntően agrárország volt. A feladat az alacsony fejlettségi szintről való elrugaszkodás volt.
Ezt a törekvést valóban szolgálhatta a nyugati országokból egyre inkább kikopó, alacsony technológiai színvonalat képviselő, alacsony hozzáadott értéket termelő (és környezetszennyező) gyártási folyamatok meghonosítása. A 2010-es évekre a kommunista Kínai Népköztársaság elmaradott, szegény országból valóban közepes fejlettségű országgá vált, melynek egy főre eső GDP-je az 1991-es nagyjából 1900 dollár/főről mára 12 000 dollár/főre nőtt az IMF World Economic Outlook 2021 szerint.
A gazdasági növekedés sebessége azonban épp a szegény ország helyzetéből való kilábalás időszakában volt a legmagasabb, és mire elérte a 12.000 dolláros szintet (ahol Magyarország a 2000-es évek második felében volt), a növekedés jelentősen lelassult, a kínai gazdaság jelenleg komoly egyensúlytalanságokkal és az erőltetett növekedés okozta társadalmi és környezeti károkkal kell szembenézzen. A kínai modell tehát – jelentős társadalmi-környezeti költségekkel, de – jelenthet egyfajta utat a szegény ország csapdahelyzetéből való kiszabadulásra.
Azonban éppen egy közepes fejlettségű ország globális munkamegosztásban betöltött szerepétől való elmozdulásra, ami jelenleg a magyar gazdaság legsúlyosabb kihívása és legfontosabb feladata, Kína példája alig szolgál tanulságokkal. Sokkal inkább a közepes fejlettségi szintre való beszorulást eredményezheti.
2.
A kínai növekedés az ország méreténél fogva lenyűgöző, és Kínát a világ második legnagyobb gazdaságú országává tette, jelentősen csökkentve az országon belüli szegénységet is egyebek mellett, hogy valami GDP-növekedésen túli pozitív fejleményt említsünk.
A növekedés mértéke azonban – legalább is a vizsgált 1991-2021 időszakban – egyáltalán nem példátlan. Hasonló időszakban, a rendszerváltástól kezdve a magyar GDP-adat 3000 USD/főről közel 19.000 USD/főre növekedett. A két gazdaság növekedési üteme gyakorlatilag azonos volt, mindkét országban 30 év alatt a 6,3-szorosára nőtt az egy főre eső nemzeti jövedelem.
Nem áll meg tehát, hogy mi Magyarországon valamit nem jól csináltunk, bezzeg a kínaiak! Tanuljunk hát tőlük! Magyarországon nagyon sok mindent nem jól csináltunk – ahogy Kínában is –, de pont a GDP-növekedés tekintetében az elmúlt 30 év, uniós csatlakozással, piacgazdasággal, miegyébbel gyakorlatilag arányaiban ugyanakkora növekedést hozott az országnak, mint a maga diktatórikus-államkapitalista modellje Kínának. A magyar gazdaságfejlesztés tehát pusztán GDP-szempontból nem tekinthető önmagában kudarcosnak.
Más kérdés, hogy a növekedés társadalmi hasznainak eloszlása igen egyenlőtlen volt, és az – egyébként elég impozáns – növekedésünk még így is Magyarország relatív lecsúszását hozta a régióban, főképp háztartási jövedelem és fogyasztás alapon. Erre a problémára azonban biztos, hogy nem Kínában kell keresni a választ, hanem azt megnézni, mit csináltak jobban a környező országok.
A korrupció (ami, mint Lánczi András szíves közléséből tudjuk, a Fidesz legfőbb politikája) elleni hatékonyabb fellépés, a politikai túlhatalom korlátozása, a demokratikus eljárások szélesebb körű megőrzése, a jogbiztonság jobb fenntartása, a közigazgatás politikai bekebelezésének hiánya például biztosan a közrejátszó tényezők között van.
3.
Fontos megjegyezni azt is, hogy a propagandaszlogenek dacára amúgy Magyarországon nem a kínai példát követjük.
A kínai modellhez szorosan hozzátartozik az átvállalt gyártási folyamatok és a bevonzott multik révén a technológiai felkészültség, tudás megszerzése, az oktatás intenzív fejlesztése, mindezek eredményeképpen pedig a technológiai lejtőn való lépésről lépésre való feljebb araszolás, egyre magasabb technológiai színvonalat képviselő termelési folyamatok meghonosítása, és a hazai cégek nem csupán gyártói oldalon való felfuttatása, de a kutatás-fejlesztésbe való invesztíció révén az innovációs területen való felzárkóztatásuk a fejlett országokhoz. Magyarországon ennek nyoma sincs.
A sokat emlegetett összeszerelő Magyarország alig-alig lép feljebb a gyártási hierarchiában, a járműösszeszerelés közepes fejlettségi szinten ellátható feladatai képezik a magyar gazdaság gerincét.
Az a nagy, történelmi léptékű gazdaságfejlesztési szempontból szinte mindegy, hogy ezt az összeszerelői feladatkört robbanó- vagy elektromos motorok kapcsán töltjük be, legfeljebb annyi előnye van az elektromos járműiparnak, hogy további évtizedekig tudjuk ezt a szerepkört ellátni – aminek meghaladása éppen a magyar gazdaságpolitika legfontosabb tennivalója lenne.
Az ún. „nemzeti burzsoázia” ráadásul semmilyen hozzáadott értéket nem képvisel, gyakorlatilag egyetlen meghatározó termelő ipari szegmensben – ahol nemzetközileg versenyképesnek kéne lennie – nem képes értéket termelni. A turisztikai vagy építőipar, a fosszilis energiatermelés, ahol Mészáros Lőrinc, Tiborcz István vagy az oligarchakör más tagjai pozíciókat szereztek, szinte kizárólag a közvetlen állami pénzpumpától függ, nemzetközi relevanciája nincs, a versenyképességünket nem javítja, innovációs potenciálja nulla.
A magyar gazdasági modell jelenleg szinte kizárólag a multik gátlástalan támogatásokkal való, alacsony hozzáadott értéket képviselő gyártási tevékenységének bevonásán alapul, ami sokkal inkább a 70-es, 80-as évek dél-amerikai gazdasági folyamataira hasonlít, benne egy, Bogár László ezek szerint nem kritikaként, hanem munkatervként olvasott munkásságában sokat emlegetett, élősködő „komprádor burzsoáziával”.
A magyar modell se nem kínai, se nem nemzeti: simán korrupt és hatékonytalan.
4.
A kormány az akkumulátorgyártást afféle kitörési pontként igyekszik beállítani, ami biztosítja, hogy Magyarország a technológiai forradalom élbolyába betörve jövőálló gazdaságot építsen. A valóság azonban nem is lehetne távolabb ettől a víziótól.
Az akkumulátorgyártás a közlekedés elektrifikációjával valóban egy robbanásszerűen növekvő ágazat. Maga az akkumulátorok gyártása azonban ennek az ágazatnak az alacsony hozzáadott értékű, alacsony technológiai igényű részeleme, a gazdaságszervezési piramisban alig egy lépcsőfokkal van feljebb a lítium – vagy más fémek – egyszerű bányászatánál vagy feldolgozásánál.
Az iparágban valójában a kutatás-fejlesztés a valóban magas szintű tevékenység, ahol az elkövetkező években viharos sebességű fejlődés várható. Már most küszöbön áll a lítium-levegő és a szilárdtest-akkumulátorok több fajtájának ipari léptékű gyártása, az energiatárolási technológiákhoz kapcsolódó alapkutatás, technológiai innováció és ipari termékfejlesztés valóban elképesztő üzlet lesz. Aki ebben az élen jár, az az egész gazdaságának a jövőjét alapozza meg.
Csakhogy mindez nem Magyarországon történik, sem a Samsung Gödön az eddigiekben nem hozott ide semmilyen érdemi kutatás-fejlesztési tevékenységet, sem a többi érkező gyártó – a jelenleg elérhető információk szerint – nem tervez ilyet. Nyilván nem: ezt a valóban magas szintű, gazdaságfejlesztési szempontból kritikus tevékenységet nem szervezik ki az országból. Az ott marad Japánban, Dél-Koreában – és elég szomorú módon Kínában.
Ma ott tartunk, hogy Magyarország a globális gazdaságszervezési struktúrákban sok szempontból lejjebb helyezkedik el, mint Kína,
ma már nem mi visszük az egyszerű, olcsó munkaerőt igénylő, környezetszennyező iparunkat Kínába, hanem onnan hozzák ide, miközben a magasabb színvonalú, fejlett technológiát, innovációt igénylő feladatok maradnak ott. A kormány által sokat fényezett akkumulátor-forradalom csupán annyit jelent: most már nem is Németország, hanem Kína összeszerelő üzeme leszünk. Ez a közepes fejlettség tankönyvi csapdája, nem pedig az abból való kitörés, a felzárkózás receptje.
5.
Nem venném itt most sorra az akkumulátorgyárak környezeti hatásait, megtettem máshol. Elég az hozzá, hogy a gyártási folyamatok elképesztő vízigénye hihetetlen nyomást fejt ki a már most szűkös felszín alatti vizekre, amelyek a klímaváltozással párhuzamosan az eddigieknél is kisebb mértékben fognak rendelkezésre állni.
Az éghajlatváltozás elleni küzdelemben és a klímaalkalmazkodás során erre a vízkincsre égető szükségünk lesz.
A lakosság és a mezőgazdaság igényeinek ellátása így sem lesz egyszerű, de az akkumulátorgyárak tömeges megtelepedése, különösen a vízhiánytól leginkább fenyegetett, félsivatagosodó alföldi régióban nagy mértékben el is lehetetlenítheti ezt. Példaként álljon itt az ötvenes évektől felfuttatott dunántúli mélyművelésű szén- és bauxitbányászat tanulságos története, különös tekintettel a bakonyi, nyirádi bauxitbányászatra. Ennek során a 80-as évekig egyre növekvő mennyiségű karsztvíz kiszivattyúzására került sor a mélyművelésű bányák vízbetörések elleni védelmének eszközeként.
A 80-as évek közepére csak Nyirádon mintegy 300 m3/perc karsztvíz eltávolítására került sor a karsztvízbázisból, az egész dunántúli bányászat karsztvíz kitermelése pedig a csúcsponton elérte a 700 m3/percet. Ez éves szinten Nyirádon mintegy 150 millió m3 karsztvíz eltávolítását jelentette a karsztvíztartó rendszerből. A tervezett akkumulátorgyárak teljes vízigénye nagyságrendileg ennek közel felére, mintegy 70 millió m3/évre rúgna. A dunántúli, különösképpen a nyirádi karsztvízkivétel következményei ismertek. A bakonyi karsztvíztükör szintje 50-100 métert (!) zuhant, a Bakony forrásai jórészt elapadtak, a tapolcai Tavas-barlang kiszáradt, a Hévízi-tó forrásának hozama jelentősen lecsökkent, a tó léte is veszélybe került (bár ebben a bányászaton túl más okok is szerepet játszottak).
A rendszer regenerációja több évtizedet vett igénybe, teljes egészében a mai napig sem történt meg. A Tavas-barlang ugyan ismét feltöltődött, de még mindig Bakony- és Balaton-felvidék-szerte több helyszínen tudunk egykori karsztvíz táplálta tavak száraz medrében sétálni, a Hévízi-tó forráshozama a mai napig nem éri el a bányavíztelenítés előtti szintet.
Az akkumulátoripar drasztikus vízfogyasztása egy, a klímaváltozás miatt amúgy is kiszáradó országot sújtana.
6.
Amikor tehát a kormányzati politikusok, újságírók és megmondóemberek a magyar gazdaság jövőbeli szárnyalásának garanciájaként hivatkoznak az akkumulátorgyártásra, akkor igazából csak arról adnak tanúbizonyságot, hogy egyrészt a 60-as 70-es évek „a magyar bauxitvagyon kitermeléséhez fűződő szocialista nemzetgazdasági érdek megkérdőjelezhetetlenségéről” szónokló pártfunkcionáriusok tökéletes mai megfelelői.
Másrészt pedig, hogy
Orbán Viktor tragikusan félreért legalább két országot: Kínát és Magyarországot.
Magyarország számára a kínai felzárkózás alig-alig szolgál hasznos tanulsággal (mivel teljesen más gazdaságfejlesztési feladat áll előttünk), de ráadásul a Fidesz a jelek szerint nem is érti, hogy mi zajlik Kínában, és az erre való hivatkozással valami egészen mást hajt végre, ami egyébként épp a kínai példa pozitív, progresszívebb elemeit (a tudástranszfert, a know-how átvételét, az oktatás és az innováció kiemelt szerepét) nélkülözi teljes mértékben.
A harmadik opció, hogy Orbán tisztában van vele, mi folyik Kínában, és tudja azt is, hogy hazánknak vajmi kevés gazdaságpolitikai tanulnivalója van onnan. Csodálata tárgya, a követendő példa nem is a kínai gazdaságfejlesztés. Hanem a kínai politikai berendezkedés. Ez az, amire vágyakozva tekint, és a Pekinggel folytatott gazdasági együttműködést valójában csak eszköznek tekinti a politikai modellek közelítéséhez.
Akkor pedig valóban nem kell a kínai fejlődési utat átültetni, ami amúgy sem ígér túl sokat Magyarországnak. A politikai modell átvételéhez pedig megteszi az is, ha Kínának bedolgozó összeszerelő üzem leszünk, ha ehhez természeti értékeinket, felszín alatti vízkészleteinket kell is feláldoznunk.
Jávor Benedek a Párbeszéd politikusa, a főváros brüsszeli képviseletének vezetője cikke elsőként a HVG360-on jelent meg.
Nyitókép: a gödi Samsung akkumulátorgyár 2021. decemberében forrás Göd-Ért FB lapja
Kapcsolódó anyagok:
