A hazai természetvédők egyik gyakran hivatkozott dokumentuma a pocsolyatérképként emlegetett ábra. Legyen az a klímaváltozás miatt aggódó laikus vagy vízgazdálkodással foglalkozó profi kutató, nem megkerülhető ez a térkép. Toposzként kíséri végig a vízzel és a klímaváltozással kapcsolatos vitákat és hangos megnyilvánulásokat.
A Magyar Királyi Földművelésügyi Minisztérium Vízrajzi Intézete 1938-ban adta ki ezt az 1:600000-es méretarányú térképet, ami a „Kárpát-medence vízborította és árvízjárta területeit mutatja be az ármentesítő és lecsapoló munkálatok megkezdése előtt”. Sokan egyfajta romanikus elképzelésként úgy hivatkozzák ezt a térképet, mint ami az Alföld ősi vízrajzi állapotát mutatja. Gyakran érzelmektől sem mentesen állítják szembe ezt a vizes állapotot a mai kiszárított állapottal. Éppen csak a csipsz reklám szállóigévé vált mondatát nem tesszük hozzá: „Azért kár, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi.” A történet pikantériája, hogy a térkép eredeti célja éppen ellentétes volt ezzel. Azt igyekezett bemutatni, hogy milyen hatalmas munkát (mert valóban nagy munka volt) végeztek el a mérnökök és a szabályozásban részt vevő kubikos munkások az Alföld ármentesítése során, milyen óriási terület vált biztonságosan művelhetővé és lakhatóvá a 20. század elejére.
A mai állapottal való összehasonlítás persze jogos és az átalakulás is döbbenetes, csak az a kérdés, hogy ez valóban az „őseredeti”, mérnök- és kubikosmentes, érintetlen, stb. állapotot mutatja-e be. Mikor volt az Alföld „eredeti” állapota? Egy ilyen időszak lehetne akár a Kárpát-medencei magyar megtelepedés (azaz a honfoglalás) történelmi és tájhasználati fordulópontja a 9. század végén. Az a gond azonban ezekkel a középkori időszakokkal, hogy főként írásos dokumentumokkal rendelkezünk (ha egyáltalán…), amit nagyon nehéz táji szintű térképpé alakítani. A tájrégészeti kutatások segíthetnek a középkori viszonyok rekonstrukciójában, de ez sem tesz lehetővé (egyenlőre) Alföld léptékű szintézist. A probléma csak a török hódoltságot követő időszak térképészeti munkáival szűnik meg, és a Vízrajzi Intézet ezeket a korai térképeket gyűjtötte össze a vízszabályozás előtti állapot ábrázolásához.
Térképi adatok hiányában a rajzolók maradtak a szabályozásokat közvetlenül megelőző 18-19. századi állapotnál. A vízügyi szakirodalom pedig mindig hangsúlyozza, hogy ez nem azonos az ősi állapotokkal. A térkép deklaráltan a vízrendezések megkezdése előtti „elvadult” állapotot ábrázolja. De mit értettek „elvadult” állapot alatt? Az elvadultság a leggyakrabban hangoztatott vélemény szerint az elszaporodott malmoknak és az elhanyagolt fokhálózatnak volt köszönhető, magyarul egy vizesebb és mocsarasabb képet láthatunk a középkorinál. Csak gondoljunk bele, a levéltári adatgyűjtés alapján mintegy 4-5000 vízimalom működött az országban, ennyi gát duzzasztó hatásával kell számolni! A visszaduzzasztott, pangó víz pedig hamar láposodásnak indult, elkezdődött a tőzegképződés. Hogy mennyire jellemző lehetett a vízimalmok „láposító hatása” azt jól mutatja a veresegyházi Malom-tó példája. A középkori eredetű Malom-tó partján jelentős úszólápok alakultak ki és maradtak fenn napjainkig is, olyan fajokkal, mint a gyilkos csomorika (Cicuta virosa) vagy a mocsári kocsord (Peucedanum palustre).
A vizes élőhelyek kiterjedésében jelentős szerepe lehetett a török hódoltság során kiépülő erődöknek is. Az Alföld egyik legnagyobb vizes élőhelyének, az Ecsedi-lápnak a kiterjedését is jelentősen megnövelhette az Ecsed várának védelmében, a 14. században mesterségesen felduzzasztott vízszint. Az Ecsedi-láp élővilágáról csak nagyon kevés információ maradt fenn, hiszen az a lecsapolások miatt megsemmisült, még mielőtt a természettudományos vizsgálatát elkezdhették volna. A fennmaradt leírások alapján jelentős kiterjedésben lehettek a területen úszólápok, hasonlóan a veresegyházi Malom-tóhoz.
Egy eddig figyelmen kívül hagyott tényező a hódok elszaporodása a fokgazdálkodástól felhagyott területeken. Habár adatok hiányában ez a hatás nehezen bizonyítható, az utóbbi évek fajmegőrzési tapasztalatai azt mutatják, hogy a hódok rendkívül gyorsan és hatékonyan képesek terjeszkedni és új vizes élőhelyeket kialakítani az Alföldön. A hódok kisebb gátakat építenek, fákat döntenek és hordanak a vízbe, amivel megemelik a vízszintet és akadályokat képeznek a vízfolyásokon. A visszaduzzasztott vizet kisebb „csatornákon” juttatják ki a vizes élőhelyekre. A középkori fokrendszer karbantartása minden bizonnyal a hódok tevékenységének az elhárítására is irányult. A karbantartás elmaradása is okozhatta a vizes élőhelyek kiterjedését, a vízrendszer „elvadulását”. A hód a középkorban gyakori volt a területen, amit földrajzi nevek is bizonyítanak (pl. Hódmezővásárhely: Hód-tó). Hogy ez az „elvadulás” milyen gyorsan megtörténhet, azt jól mutatja a 20. században épült öntözőcsatornák és víztározók példája, melyekben rendszeres karbantartás hiányában hamar megindul az úszólápok kialakulása (pl. Tiszató, Mezőtúr: Álomzug) . A láposodást egyértelműen jelzi néhány ősi lápi növényfaj (pl. gyilkos csomorika, tőzegpáfrány) elszaporodása is.
Azt sem szabadna figyelmen kívül hagyni a térkép által mutatott vizes állapot kapcsán, hogy a vízszabályozások kezdete egybe esik a kis jégkorszak csapadékos időszakának végével. A történeti ökológiai kutatások alapján a 16. századtól a 18. század közepéig a nyarak tartósan csapadékosak voltak, ami önmagában is növelhette a vízborította területek kiterjedését.
A középkori levéltári adatok hívják fel a figyelmünket a pocsolyatérkép egyik nagy hiányosságára. A középkori vízhálózat különbözött attól, amit az első vízrajzi és topográfiai térképeken láthatuk. Ortvay Tivadar több olyan komoly vízfolyásról is gyűjtött adatot, melyeket akár folyónak is nevezhetünk (pl. Durha, Hueno, Curdura, Finzeg, Mosztonga folyók). Ezeket a középkori (11-15. század) levéltári források még víziutakként jellemzik. Hasonlóan gazdag lehetett vízfolyásokban a Körösök vízrendszere is. Gallacz János kisebb folyók egész sorát említi a területről (pl. Veker, Kórógy, Ösvény, Hajdú), melyek csak a 15. században zsugorodtak erekké. Mivel ekkor még nem beszélhetünk lecsapolásokról, a jelenség hátterében a tájhasználat megváltozása (pl. erdőirtások, malmok kialakítása, megnövekedett talajerózió és feliszapolódás) állhat. Sokfelé ismerünk mára eltűnt, de régen hajózható (sószállítás) vízi útvonalakat. Tisztában kell lenni azonban azzal, hogy ezek csak árvizes időszakban és csekély merülésű tutajokkal voltak hajózhatóak. Tehát ne egy Szuezi-csatornára gondoljunk!
Milyen lehetett tehát a török hódoltság előtt vagy a magyar megtelepedés korának vízrajza? Sajnos el kell fogadjuk, hogy erről a pocsolyatérképhez hasonló részletességű térkép aligha fog készülni. Azonban abban egészen biztosak lehetünk, hogy a pocsolyatérkép által jelzett állapothoz képest a középkorban kevesebb mocsárral és láppal, de több vízfolyással és tóval kell számolnunk, viszont spekuláció lenne ennél pontosabb képet rajzolni.
Mi várható a folytatásban?
Hogyan működtek az alföldi vízrendszerek?
Mi a fokgazdálkodás, visszahozható-e ez a rendszer?
A középkori tógazdálkodás emlékei és története
Korábbi podcastunk a blog szezőjével: A mohaszeleteléstől a „medvebűnözésen” át az „időfúrásos” klímakutatásig
