A klímaváltozás drámája a 2020-as Covid válság után új fázisába érkezett. Évtizedeken át az a kép volt a fejünkben, hogy a folyamat vége – leegyszerűsítve persze – de valami olyasmi lesz, hogy megsülünk. És mi van a már minket is érintő indirekt hatásokkal? Pogátsa Zoltán véleménycikke.
Csökken az elérhető vízmennyiség, szárazságok lesznek, visszaszorul a mezőgazdaságilag művelhető földmennyiség, szívinfarktust kapnak a gyengébbek és az idősebbek. Mára világossá vált, hogy mielőtt mindezek megtörténnének, a klímaváltozás indirekt hatásai már sokkal hamarabb válságokat okoznak az életünkben.
Az egyik ilyen a globális migráció, aminek az előszelét láttuk 2015-ben a Balkán irányából, 2021-ben pedig a belorusz-lengyel határbetörés formájában. A Gallup nemzetközi migrációs potenciál indexe alapján azonban százmilliós nagyságrendben kívánnak emberek elvándorolni lakóhelyükről, nem kis részben a klímaváltozás miatt ellehetetlenülő megélhetés miatt.
A másik ilyen indirekt hatás az energiaár válság. Míg 2020-ban, Covid válság idején bővülő pénzmennyiség mellett is deflatórikus tendenciákat láttunk, 2021-ben kiderült, hogy az újjáéledő keresletet nem képes kiszolgálni a világgazdaság. Előállt a kapitalista hiánygazdaság jelensége, ismert módon hiány van chipekből, szállítókonténerekből, fából, építőanyagból, élelmiszerből, és sok minden másból. Valamint nem utolsó sorban energiaár válság is van.
Folyik a vita arról, hogy ezt mi okozta. Az egyik olvasat azon nyomban a zöldeket okolja. E szerint a narratíva szerint a fenntartható energiára történő átállás miatt a fosszilis energia cégek nem ruháztak be az elmúlt években, nem fejlesztettek, ezért szűk a kínálat. Még alapvetőn higgadt és racionális emberek is áldozatául estek annak a retorikának, mely szerint a „zöld átmenet túl fontos dolog ahhoz, hogy a zöldekre bízzuk”.
Megkezdődött a zöldek bűnbakká tétele. Eddig csak naiv, idealista hülyéknek voltak ábrázolva, innentől már veszélyes ellenségek lesznek. Bárcsak lenne valami ebben a mondásban. Bárcsak ott tartana már a világ, hogy a globális energia átállásnak lenne ilyen erőteljes hatása. Azonban nem ez történt.
Hanem az, hogy 2014-től kezdődően volt egy hatalmas zuhanás a globális energiaárakban, majd rövid trendforduló után a Covid válság közepén még sokkal mélyebbre is süllyedtek az energiaárak. A kezdeti zuhanást az amerikai palagáz boom okozta, nem pedig a későbbi, 2016 végén hatályba lépő Párizsi Klímaegyezmény. Ezen egyezményt, mint ismeretes, a világ országai be sem tartották. Miközben csökkenie kellett volna a globális CO2 kibocsátásnak Párizs óta, az folyamatosan nőtt, és kritikus 1,5Co felmelegedés helyett robogunk tovább a visszafordíthatatlan klímafolyamatokat jelentő 3Co felé, többek között Magyarország hozzájárulásával is. A még alacsonyabb 2020-as mélypontot pedig a Covid válság fogyasztás visszaesése okozta. Kár a zöldeket okolni mindezért, bár lehet, hogy sikeresebbnek éreznék magukat, ha tényleg ők lennének a felelősek.
Milyen válaszokat lehet akkor minderre adni? Alapvetően háromfélét.
Az egyik a szén „megfelelő” árazásának iránya, ami jelenleg a COP folyamatban dominánsnak tűnik. Ez az alapvetően piaci fundamentalista megközelítés nem hisz abban, hogy az államok összeszedik magukat, és levezénylik az átmenetet. Ahogy azonban Daniela Gabor közgazdász és Isabella Weber gazdaságtörténész figyelmeztetnek rá, ez pontosan az a megalapozatlan hit a piacban és a „helyes árazásban”, amely a kelet-európai rendszerváltásokat zsákutcába vitte. Weber Kína-kutató, és rámutat arra, hogy a kezdeti bizonytalanság és az árak kritikátlan felszabadítása nyomán bekövetkező Tiananmen-téri katasztrófa után a kínai vezetés rátalált arra a sikeres modellre, amelyben a gazdaságot az állam vezérli, a piaci folyamatokra támaszkodva.
Ez lenne a második irány. Az államvezérelt zöld átmenet. Az a posztkeynesiánus megközelítés, hogy amit technikailag meg tudunk csinálni, azt meg is tudjuk finanszírozni. Itt jön be a képbe a Modern Monetáris Elmélet. Ez lehetőséget adna egy állam által vezérelt zöld átmenetre. Ha már eddig is ezt csináltuk volna, ha megvalósult volna a fenntartható energiaforrásokra épülő gazdaság kiépítése, a lakó- és középületek tömeges szigetelése, az átállás a fenntartható közlekedésre, akkor most nem lennének magas energiaárak. Ez lenne a valódi megoldás.
És persze létezik egy harmadik irány is, ami egyenesen belevisz a klímakatasztrófába. Ez a megközelítés tagadja azt, hogy akut válság lenne, elhiteti a fogyasztóval-választóval, hogy minden maradhat úgy, mint eddig. A gazdasági neoliberalizmust a politikai paternalizmussal hosszú ideje ötvöző magyar kormány ezt az utat választotta. Ahogy Lukács András bemutatja, a benzinár differenciálatlan maximálásával azt az illúziót kelti, hogy maradhat minden a régiben. Retorikailag pedig ismét csak a zöldeket okolja, a kormányzati kommunikáció immáron végtelenül hosszú ellenséglistájának újabb célpontjaként. Ha a zöldek nem erőltették volna ki az Európai Unió zöld átmenet stratégiáját (amelyet a zöldek többsége a valóságban elégtelennek tart), akkor ma nem lenne semmi probléma.
A magas energiaár természetesen probléma. Az érdemi válasz azonban az állam által vezérelt zöld energetikai átmenet, a szociálpolitika, a bérpolitika. Alapvető lenne például, hogy a létminimumnál kisebb nyugdíjak ne legyenek Magyarországon.
Az energiaszegénységben élőket anyagilag támogatni kell, anélkül azonban, hogy a fenntarthatatlan fogyasztást is támogatnánk egyben. Azaz újraelosztásra lenne szükség, pontosan arra a jóléti államra, amelyet a miniszterelnök rendszeresen elutasít. Ezen kívül zöld iparpolitikára. Világosan látni kell, hogy a klímaválság megoldása elosztási kérdés. A zöldek csupán hírnökök, nem érdemes rájuk lőni.
Pogátsa Zoltán a Soproni Egyetem docense, a Levegő Munkacsoport elnökségi tagja. Az írás eredetileg az Ekonomiban, a G7 véleményrovatában jelent meg.
