Levágtak egy 180 éves bükköst a Bükki Nemzeti Park központi részén. A Greenfon is megjelent hír elszomorító, de sajnos egyáltalán nem meglepő. Az ilyen öreg, védett területeken álló erdők levágása legfeljebb azért viszonylag ritka, mert már a nemzeti parkjainkban is alig találunk öreg erdőket.
A WWF Magyarország által megjelentetett hír kapcsán azonnal megjelent egy nyilatkozat az Egererdő Zrt. Facebook oldalán, amely alapján a laikus olvasó azt gondolhatná, hogy a bükkös levágása során minden a legnagyobb rendben, és az állami természetvédelem egyetértésével zajlott. Ezt enyhén szólva erősen kétlem, mivel a hazai erdősült területeken (a védett területeken is) folyó erdészeti tevékenységeket az üzemtervezés során az erdészeti hatóság határozza meg, a nemzeti park igazgatóság véleményezése mellett. Tehát a jelenleg érvényes jogszabályi keretek között a nemzeti park igazgatóságnak csak véleményezési jogköre van. Nehéz viszont elképzelni, hogy bármely józanul gondolkodó természetvédelmi szakember beleegyezését adná ahhoz a képtelen ötlethez, hogy egy erdő természeti értékeinek megőrzése annak teljes letarolásával lenne megoldható.
Az általam több okból is igen arcpirítónak tartott erdészeti nyilatkozat a bükkös letermelése kapcsán az erdő megfiatalítására hivatkozik. A WWF által közzétett képek tanúsága szerint azonban a területen egy szál újulatot, fiatal bükkfát nem láthatunk. Felmerül tehát a kérdés, hogy ezen a területen is mesterségesen, hozott facsemetékkel kell-e majd felújítani az erdőt? Ez rendkívül munka- és pénzigényes feladat, ami annak ellenére, hogy a csemeték ültetése az erdészeti kommunikációban (a tavasszal megjelent sajtóhírek tanúsága szerint is) csodálatosan pozitív hírként jelenik meg, valójában annak a jele, hogy bizony ott az erdészek valamit nagyon elrontottak.
A helyes erdőgazdálkodás során ugyanis még a véghasználatra (bár én szívesebben használom a képletesebb tarvágás kifejezést) ítélt erdők esetében is a természetes újulat az erdő megújításának kívánatos módja. Más kérdés persze, hogy még ha sűrű bükk újulat nőne is a területen, az élővilág szempontjából a terület évtizedekig nem tudná betölteni egy erdő funkcióját. Az erdő megújulásának, megújításának kapcsán pedig talán érdemes megjegyezni, hogy természetvédelmi szempontból nem „új erdőkre”, hanem egészséges erdőkre és erdei életközösségekre van szükség, egy egykorú fiatal faállomány pedig távol áll ettől.
Természetesen egyéb, többnyire tölgyeseinket érintő tarvágások – amelyek szintén szép számban szaporodtak a Bükki Nemzeti Park területén az elmúlt télen – is elkeserítő látványt nyújtanak. Meggyőződésem, hogy erdősült védett területeink legjelentősebb veszélyeztető tényezője az erdészetek tevékenysége, vagy más szóval a profitorientált erdőgazdálkodás szinte akadálytalan működése. Félreértés ne essék, mindezért nem az erdészeteket szeretném hibáztatni, hiszen ők azt teszik, amit a jogszabályi környezet lehetővé tesz számukra. Azt viszont már visszásnak tartom, amikor a tevékenységüket alapvetően természetvédelmi célú, sőt a természet megőrzése szempontjából nélkülözhetetlen munkaként igyekeznek bemutatni.
A profitorientált erőgazdálkodás célja egész egyszerűen szöges ellentétben áll a természetvédelem céljaival.
Sajnos az a szomorú igazság, hogy több mint 40 évvel alapítása után a Bükki Nemzeti Parkban nemhogy azt nem sikerült elérni, hogy ne legyen gazdasági prioritású erdőgazdálkodás, de még a tarvágásos gazdálkodás is fénykorát éli. Egyáltalán mitől védett ma Magyarországon egy védett terület? A turistának tilos letérni a turistaútról, de azért az erdőt nyugodtan le lehet vágni a talajt is károsító (és sokszor olajtól csöpögő) munkagépekkel, és mellesleg a vadász is ott vadászik, ahol akar… Ilyen Magyarországon egy nemzeti park 2019-ben – elszomorító.
Én úgy gondolom, hogy egy nemzeti parknak az lenne az elsődleges feladata, hogy a területén található természeti értékeket az utókor számára megőrizze. Minden egyéb tevékenység, úgymint a látogató központok építése, közönségprogramok szervezése csak másodlagos szempont és cél lehet(ne)! A természetvédelem sikerességének pedig nem az a fokmérője, hogy mennyi állami forrást fordítunk rá, hanem kizárólag természeti értékeink állapota, a fajgazdagság, az endemikus vagy más szempontból különleges, vagy akár a tömegesen előforduló fajok állományainak állapota és változása (ez minél kevesebb forrás felhasználásával megoldható, annál jobb). És ebből a szempontból a hazai összkép sajnos lehangoló. Ezzel nem az állami természetvédelmi apparátust szeretném kritikával illetni, hiszen a nemzeti parkoknál dolgozó szakemberek sokszor erejükön felül próbálják védeni természeti örökségünket. A jogszabályi környezetet kellene országos szinten megváltoztatni, hogy a természetvédelem ne elsősorban a gazdálkodókkal történő, helyi szintű „kötélhúzás” legyen.
Amikor a tarvágásos erdőgazdálkodás gyakorlatáról beszélünk, természetesen nem hagyható figyelmen kívül a vadgazdálkodás sem, hiszen egy túltartott nagyvad-állomány jelentősen megnehezíti az erdő megújulását szálalásos hasznosítás során.
Mindezeket figyelembe véve azt gondolom, ideje lenne már megnyugtató módon biztosítani erdősült természeti területeink, elsősorban védett erdeink életközösségeinek megőrzését a jövő nemzedékek számára. Ennek a feladatnak a megoldása pedig csak úgy lehetséges, ha sikerül elérnünk, hogy védett területeinken megszűnjön a profitorientált erdőgazdálkodás, és kizárólag a természetvédelmi célokkal összeegyeztethető erdőművelés kapjon helyet, ami a fakitermelést is szolgáló területeken egyértelműen csak szálalásos, folyamatos erdőborítást biztosító üzemmódban képzelhető el. Természetesen a nem védett erdőkben is a szálalásos gazdálkodás lenne a legkívánatosabb gyakorlat, de ettől egyelőre még nagyon messze vagyunk. Pedig, hogy ez az elképzelés nem ördögtől való, azt az is bizonyítja, hogy vannak Magyarországon olyan profitorientált, de előremutatóan gondolkodó erdészetek, amelyek a szálalásos gazdálkodásra álltak át, vagy nagy területeken folyamatban van az átállás (pl. a Mecsekerdő Zrt. vagy a Pilisi Parkerdő Zrt.).
Demeter Iván
biológus
