A rovat kizárólagos támogatója

15.000 és 200.000 liter közé teszik az egy kg. marhahús előállításához szükséges víz mennyiségét. Hogy jönnek ki ezek a számok, és egyáltalán mennyire megbízhatóak a kalkulációk?

Ifj. Chikán Attila közgazdász egy korábbi blogbejegyzésében már boncolgatott néhány, a köztudatban élő húsiparral kapcsolatos kritikát. Szóba került a húsipart érintő leghangosabb vádak közül kettő: a nagymértékű károsanyag-kibocsátás, illetve az erdős területek visszaszorítása és elfoglalása is. Foglalkozott emellett olyan ritkábban hangoztatott érvekkel is, mint például a legelők kifejezetten jó széndioxid megkötő képessége, illetve rámutatott néhány, a közvélekedésben elrettentő példaként szereplő adat mögötti hibás számolásra vagy logikára is. Mostani írásában tovább foglalkozik a húsfogyasztás témakörével és megvizsgálja, hogy valójában mennyi vizet és mennyi gabonát nyel el a húsipar. Íme:

A víz ügye

Sokféle adatról hallhatunk azzal kapcsolatban, hogy 1 kilogramm marhahús előállításához mennyi vízre van szükség. Hazánkban a különböző cikkek ezt leggyakrabban 15 ezer liter környékére becsülik, a külföldi sajtóban azonban százezer és kétszázezer liter közötti értékekről is lehet olvasni. Ezek a számítások az ún. virtuális víz (virtual water content) fogalmára épülnek, amelyet a Cambridge-i Egyetem professzora, Anthony Allan dolgozott ki. A virtuális víz tulajdonképpen minden vizet magába foglal, amely a termelés során felhasználásra kerül. A hústermékek esetében ez az állatok ivóvize mellett a farmok, vágóhidak és gyárak tisztításához szükséges mennyiséget, de a legelők és gabonaültetvények párologtatása és öntözése révén veszendőbe ment vizet is jelenti. Ez utóbbi, vagyis az állatok által elfogyasztott növények termesztéséhez szükséges víz adja a legnagyobb százalékát (98-99%) a húsipar víz-felhasználásának. Maguk az állatok viszonylag kevés vizet igényelnek, Hoekstra professzor szerint – akinek egyébként a 15 ezres becsült számot is köszönhetjük – 1 kiló marhahús kitermelése során a haszonállat mindössze 155 liter vizet fogyaszt el. Más húsok, például a bárány, disznó és baromfi húsok virtuális víz tartalma kisebb, bár általában így is több ezer literre tehető. A gabona (1 kg-hoz körülbelül 1000 liter víz szükséges) és más gyümölcsök és zöldségek termelésének vízigénye jóval kevesebb, látszólag ezért is állja meg a helyét a hangzatos érvelés, miszerint jóval kevesebb erőforrást igényel környezeti oldalról a húsmentes életmód.  

Nagyüzemi szarvasmarha borjú "ketrecek" – húsgyár USA

Időközben azonban a virtuális víz fogalmát a kutatók és a fenntarthatóság ügyével foglalkozók egyre gyakrabban megkérdőjelezik és amellett érvelnek, hogy ez a mutató nem alkalmas arra, hogy fenntarthatósági döntéseket alapozzunk rá. A 100 ezres nagyságrendű szám például – kissé abszurd módon – arra épít, hogy a legelőkre hullott esővíz minden cseppje a tehenek szervezetében köt ki, miközben valójában az esővíz nagy része az ökoszisztémába kerül vissza, azaz a vizeket táplálja, illetve a fák és a növények hasznosítják.

A virtuális víz tehát nem különbözteti meg a termelés során felhasznált vizek típusait, azaz egy kategóriaként kezeli a földben nedvességként tárolt esővizet (ez az ún. zöldvíz-lábnyom) és a mesterségesen a globális vízkészletből, felszín alatti és fölötti forrásokból becsatornázott vizeteket (ez pedig a kékvíz-lábnyom).

Pedig nem mindegy, hogy egy termék előállítása során melyik típusú víz kerül felhasználásra. Az újabb kutatások épp ezért más számolásra, az ún. életciklus alapú számolásra épülnek, amely egy többdimenziós mutatót eredményez. Ehhez szükséges figyelembe venni a terület éghajlatát is, hiszen egész más számok jönnek ki egy szárazabb vidéken, ahol több öntözésre van szükség.

A legnagyobb számok ugyan valóban hatásosnak bizonyulnak a közvélemény formálásában, az igazi fenntartható döntések megalapozásához viszont pontosabb, több szempontot figyelembe vevő rendszerek kialakítását érdemes szorgalmazni.

A gabona ügye

Egy másik gyakori, hús-ellenes állítás az, hogy 1 kg marhahús előállításához 20 kiló gabonára van szükség – azaz a húsipar emberi fogyasztásra is alkalmas táplálékforrásokat használ el a hús előállítása érdekében. E mögött azonban a vízkérdéshez hasonló általánosítást fedezhetünk fel, ugyanis nem minden farm működik hizlalótelepként. Angol területeken például a tehenek és a birkák legtöbb idejüket legelőkön töltik, télen pedig különböző takarmányokat, például szalmát kapnak – azaz olyan terményeket és maradékukat, amelyek emberi fogyasztásra egyébként nem alkalmasak.

A gabona egy elég ritka kiegészítő a rendszerben, és legtöbbször ez is az emberi fogyasztásra nem alkalmas, nem megfelelő minőségű gabonaterményt jelenti. A haszonállatok tartása tehát tulajdonképpen jól hasznosít számos mezőgazdasági termelésből megmaradt anyagot. Hagyományosan az állattartásnak pedig éppen ez a célja: az állatok az emberi fogyasztásra nem alkalmas anyagokat hasznos táplálékká, hústermékké alakítják át. A kérődző állatok, mint amilyen a tehén is, képes szénhidrátokat és fehérjét kivonni az alacsony minőségű növényi táplálékból is, a gabonát pedig sokkal kevésbé hatékonyan hasznosítja a szervezetük – ebben inkább a malacok jók. A fejlett világ nagy bűne lehet az, hogy a mezőgazdasággal korábban sokkal inkább egybefonódva működő állattenyésztést egy specializált területként kiszakította a természetesebb körforgásból, és különböző hizlalóházakban gabonát kezdett adni az állatoknak a gyors növekedésük érdekében. Ez a működési forma sokszor valóban nem fenntartható, és alapvetően a hústermelés más alapokkal működött korábban – az állattartás célja nem egyszerűen a hús termelése volt: a hús gyakran csak mellékterméke volt más folyamatoknak, vagy egy integrált rendszerben működve más termékek előállításával egyszerre volt fókuszban. Érdemes egy pillantást vetni arra, hogy a tehenek a hús mellett milyen termékek forrásai lehetnek, milyen sok részük hasznosul valójában. A fenntarthatóság érdekében az állatfarmok és a mezőgazdaság integráltabb működését érdemes megsegíteni, illetve a tápanyag hasznosulás szempontjai mentén kell kialakítani a haszonállatok nevelését.

Ifj. Chikán Attila két részes cikksorozatában igyekezett megvizsgálni a köztudatban élő leghangzatosabb húsfogyasztással kapcsolatos ellenérvek valóságtartalmát. Nem volt célja igazságot tenni a húsfogyasztás kérdéskörében, hiszen ahogy azt a felsorakoztatott adatok is mutatják, többféle megközelítés, számítási mód él a köztudatban, amelyek környezeti tényezők mentén tovább módosulnak. Annyi bizonyos, hogy szükséges volna a húsfogyasztás bizonyos mértékű visszaszorítása, ennek mögöttes okai azonban sokkal összetettebbek és árnyaltabbak, mint azt a közvélekedés sugallja.
 

Húsadó kivetését sürgetik brit kutatók és orvosok

Húsadó kivetését sürgetik brit kutatók és orvosok

Egészségügyi adó kivetését szorgalmazza a feldolgozott és vörös húsokra egy új oxfordi kutatás, ami szerint így évente több, mint 220 ezer ember halálát lehetne elkerülni és 40 milliárd dollárnyi egészségügyi megtakarítást lehetne elérni. Ha azonban nem tesznek semmit, becsléseik szerint 2020-ra 2,4 millió halál lesz köthető a húsfogyasztáshoz, ami 285 milliárd dolláros egészségügyi költséggel jár.

A PLoS One című lapban publikált tanulmány a világ 149 országában azt vizsgálta, mi lenne az az optimális szint, amivel ha megadóztatják a húsfogyasztást, akkor jelentékenyen csökkenthetnék az adott ország egészségügyi kiadásait. A magas jövedelmű országokban 20 százalékos áremelést javasolnak a vörös húsokra, a feldolgozott húsáruk jelenlegi árának pedig duplájára emelését javasolják.

hirdetés
hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek