A ma még a világ legnépesebb, és legdinamikusabb gazdasági fejlődést produkáló országa Kína, mely többek között vízhiánnyal és demográfiai kihívással néz szembe.Az amerikai-kínai rivalizálást gyakran leegyszerűsítjük arra az olvasatra, hogy Peking Washington nagy és erős, rendületlenül csúcsra törő kihívója a világ vezető gazdasági-politikai hatalma titulusért. Fontos megjegyezni, hogy Kína közel sem mentes a problémáktól és kihívásoktól – amelyekről viszont valahogy ritkábban lehet olvasni, kivéve az ingatlanpiac válságáról, ami rendkívül forró téma volt az elmúlt két évben. Pedig fontos lenne, hogy árnyaljuk a Kína-képünket. A Holdblog kettő, kevésbé közszájon forgó problémára világított rá.
Nem jár örökké a demográfiai osztalék
Az ázsiai óriás kellően távol van tőlünk, valamint kellően nagy és komplex ahhoz, hogy könnyű legyen elhinni a globális csúcsra törését. Persze, ismerjük ez elmúlt két évtized eredményeit, azt a történelmi léptékben is különleges fejlődési ívet, amit Kína viszonylag rövid idő alatt képes volt bejárni.
Ha csak az alábbi ábrára vetünk egy pillantást, ami a két óriás dollárban mért GDP-jét mutatja, könnyen feltűnhet lelki szemeink előtt, ahogy pár éven belül állva hagyja az Egyesült Államokat.
Hogy így lesz-e vagy sem, azt senki nem tudja még biztosan. Majd az idő eldönti… Azonban a múlt folyamatait kivetíteni a jövőre egy klasszikus mentális torzítás, ami nagyon könnyen fals konklúziókhoz vezethet. Ezért érdemes megnézni, hogy milyen driverek hatnak a kínai GDP potenciális alakulására.
Az egyik legnyilvánvalóbb: a demográfia. Jól kutatott terület, mégis, mintha a legtöbb ember nem lenne tisztában a lenti, kínai és indiai népesség-trendeket összehasonlító ábra tanulságaival.
A 2016-ig tartó “egygyermek-politika” és az alacsony termékenységi ráta miatt Kína népessége az évszázad végére várhatóan megfeleződik. Persze a prognosztizált 800 millió fő még így is hatalmas szám, azonban ha mellé tesszük, hogy az USA lakossága várhatóan 400 millió fő lesz ugyanebben az időpillanatban, már egészen más összképet kapunk… Most Kína négyszer akkora lakosságszámmal bír, mint a riválisa. Az évszázad végre pedig „csak” kétszer akkorával fog.
További fontos tényező, hogy a népességen belül miként alakul a dolgozók és eltartottak aránya. A korfán látszódik, hogy jelenleg a legnépesebb populáció a 30-50 év közöttiek csoportja, ami rendkívül szerencsés arány: még nincs sok idős ember, akiket el kell tartani, az ország által megtermelt jövedelemből kicsit többet lehet fejlesztésre, beruházásokra költeni. (Annak, akit bővebben érdekel ez az indikátor, a szakirodalomban ezt a kedvező állapotot hívják demográfiai osztaléknak.)
Azonban alig húsz év múlva nagyot fordul a felállás, amikor a ma aktív dolgozók nagyrészt nyugdíjba vonulnak, és nem nagyon lesz, aki helyettesítse őket. Így a nemzeti jövedelemből arányaiban jóval többet kell majd szociális kiadásokra fordítani, kevesebb marad beruházásra, ami tovább csökkenti a GDP potenciális növekedési rátáját.
Végzetes következményekkel jár ez Kína számára?
Természetesen nem. Hasonlót láthattunk Japán esetében a ’80-as évek végén, amikor ugyanúgy egyfajta kihívó szerepben tündökölt a szigetország, azonban a demográfiai változások nem segítették az akkori status quo megdöntésében. A későbbi évtizedek növekedése nem volt annyira magas, mint amit a „japán csoda” kivetítéseként várhattunk volna.
De ezzel együtt is Japán fejlett és gazdag ország maradt, csupán a globális fontossági rangsorban csúszott lejjebb. Ezt látta-látja Kína is, valószínűleg le is vonták a megfelelő következtetéseket, így amikor az USA–Kína-rivalizálásra nézünk, ne csak a mostani számok legyenek a fejünkben, hanem érdemes tisztában lenni azzal, hogy Kína valószínűleg most van a legkedvezőbb helyzetben demográfiai szempontból- írta a holdblog.
Kihívások Kína előtt: a gazdasági óriást kiszárító vízhiány
Ha csak a fő számokat nézzük, Kínának nem lenne oka aggódnia a vízellátása miatt. A keleti óriás a világ ötödik legnagyobb édesvízkészletével rendelkezik, azonban ha lakosságarányosan nézzük, már csupán a 105. a globális rangsorban. Önmagában azonban ez sem jelent nagy problémát. A kontextus kedvéért: a 119. helyen Németország, a 102. helyen pedig az Egyesült Királyság áll, de egyik ország miniszterelnöke sem panaszkodik arra, hogy a vízhiány akut egzisztenciális fenyegetést jelentene.
Kína esetében két aspektusa is van a vízkérdésnek:
- Egyrészt az egyre növekvő igényeket a trendek alapján egyre kevesebb forrásnak kell kielégítenie.
- Másrészt a rendelkezésre álló források rendkívül egyenlőtlenül oszlanak el, ami egy hatalmas területű ország esetében komoly következményekkel jár.
A vízvesztés mértéke egészen drámai. Az elmúlt két évtizedben több mint 28 ezer folyó tűnt el Kínában. Ez nagyságrendileg akkora vízmennyiséget jelent, mint a Mississippi teljes vízgyűjtő területe. A Sárga-folyó vízhozama csupán a tizede az 1940-es években mért értéknek. A tendenciát jól szemlélteti az alábbi ábra.
A vízforrások fogyásának változatos okai vannak. Természetesen nem segít a globális felmelegedés, de ez a jelenség a világ többi részét is érinti. Kína-specifikus probléma a túlnépesedés, valamint a túlzott iparosodás. A XX. század második felében rövid idő alatt felfutott a textilipar, a bányászat és a legtöbb nehézipari tevékenység. Ezek mind rendkívül vízigényes gazdasági ágazatok, amelyek nem mellesleg jelentős erdőirtással és szennyezéssel jártak együtt – ezek mind katalizálták a folyók eltűnését. Tovább ront a helyzeten, hogy a megnövekedett fogyasztás miatt túl sok talajvizet használtak fel. Emiatt egyes területeken felgyorsult az elsivatagosodás folyamata, ami szintén nem segít a fenntartható vízgazdálkodásban.
A vízvesztés mellett a másik jelentős probléma a készletek eloszlása. Kínát a Jangce mentén gondolatban két részre oszthatjuk. A folyótól délre és északra lévő területeken nagyjából hasonló a lakosság száma. De a két országrész iparosodottságában sincs érdemi különbség, és a GDP-hez is közel azonos mértékben járulnak hozzá. Továbbá a szántók 64 százaléka és a farmok 40 százaléka is északon van, tehát a mezőgazdaságban sincs túl nagy eltérés észak és dél között.
Ami viszont drámai különbséget jelent, az a vízkészlet. Az édesvizek 80 százaléka délen található. Ez nem meglepő annak a tükrében, hogy délen évente 2000 milliméter az éves átlagos csapadékmennyiség, míg északon csupán 200-400 milliméter. (Összehasonlításképpen: Magyarországon az éves átlagos csapadékmennyiség 500-600 milliméter.) Ráadásul ez a kevés csapadék is jellemzően egyszerre érkezik meg, így nem ritka, hogy éven belül váltogatják egymást az áradásos és a rendkívül száraz időszakok az északi térségben.
Mivel az ország élelmiszertermelő területeinek fele erősen vízhiányos területen található, Kína jelenleg messze nem önellátó élelmiszer termelésben: míg 2000-ben még az elfogyasztott élelmiszer 93 százalékát belföldön termelték meg, 2020-ban már csupán 65 százalékát tudták hazai forrásból fedezni. Egy nagyhatalmi ambíciókat dédelgető ország esetében ez nagyon komoly sérülékenységet jelent.
Adná magát az egyszerű megoldás, hogy a száraz helyekre vigyünk vizet onnan, ahol túl sok van. Erre jutott Mao Ce-tung is, és el is rendelte a nagy Dél-Észak Vízátadási Projekt megvalósítását. Ennek keretében három nagy csatornát terveztek építeni, amelyek összekötnék a víz szűkében lévő északi területeket (köztük Pekinget) a Jangcével.
A terv komplexitását és költségességét jelzi, hogy az előkészítés ötvenes évektől fél évszázadon át folyt. Az építkezés 2002-ben kezdődött, és az első csatorna 2015-ben szállított először vizet Pekingbe. Természetesen – ahogy az lenni szokott – a költségek is jóval meghaladták a kezdetben kalkulált összeget. Az eredeti 62 milliárd dolláros beruházási értékkel is a világ egyik legköltségesebb projektje lett volna az építkezés, az eddig elköltött 100 milliárd dollárral azonban mindenképpen előkelő helyen van a listán.
A problémát azonban ennyi pénz elköltésével, és az építkezésekkel óhatatlanul együtt járó környezeti károkozással sem sikerült teljesen orvosolni. A két elkészült csatorna évente csupán 21 milliárd köbméter vizet képes szállítani, miközben a célterületükön 133 milliárd köbméter pótlólagos vízigény jelentkezik. Ha pedig minden csatorna elkészül 2050-re, akkor a teljes éves szállítási kapacitás 45 milliárd köbméter lesz, miközben az északi országrész teljes pótlólagos szükséglete 203 milliárd köbméter lenne.
Szakértők szerint fentarthatóbb megoldást jelentene, ha nem a vízkínálatot, hanem a vízkeresletet próbálnák meg a kínai hatóságok szabályozni. A kommunista párt mestereségesen alacsonyan tartja a víz árát. Egy köbméter víz Kínában csupán egy dollárba kerül, ami harmada az amerikainak, és negyede a globális átlagnak és tizede az európai áraknak.
Mivel a víz olcsó, a gazdaság egyik résztvevője sincs ösztönözve arra, hogy hatékonyan bánjon ezzel a rendkívül értékes erőforrással.
Az ipar túl keveset hasznosít újra, a mezőgazdaság túl sokat pazarol, és az sem segít, hogy az állam milliós városokat húz fel a Góbi-sivatagban. Egyelőre azonban úgy tűnik, hogy a párt nem hajlandó felvállalni az áremelés okozta népszerűségvesztést, és ami talán ennél is fontosabb: beismerni a tévedését.
Amíg ez nem történik meg, az országnak továbbra is marad egy nem túl feltűnő, de annál fontosabb sebezhetősége: az elégtelen vízellátás. A túlhasználat miatt eltűnő folyók ezrei, az alacsony élelmiszer-önellátási ráta, az ipari projekteket visszafogó vízellátás továbbra is létező gondok maradnak. Hosszú távon pedig egyik körülmény sem segíti a kínai hatalmi ambíciókat-írta a holdblog.
Nyitókép: depositphotos
